A  megbélyegzett  Mécs  László


Kapcsolódó hanganyagH1  

<< Előző Következő >>

Karácsony közeledik, és szándékosan Ad­ventre időzítettem a fényt adó Mécs mécse­sét, poézisének teológiáját. Is­mertem, hallgat­tam, verseit szaval­tam. A Királyfi három bána­tával még Rómá­ban is sok ezer magyar emig­ráns sebét gyógyítgattam...

Előbb azonban, mint eddig is tettem, szólal­jon meg az irodalomtörténész. Mert nem len­nénk magyarok, ha vele kapcsolatban is nem lenne sárdobálás, csúsztatás, álhírek terjeszté­se. Márpe­dig hivatásomnak tartom, hogy fel­vegyem a harcot ezek ellen, és igye­kezzem helyére tenni a dolgokat.

A PAPKÖLTŐK SORSA A MAGYAR IRODALOMBAN

Ez igazságtalan és nehéz sors. Mivel az utolsó két évszázad egyre erősebben szekularizálódott, nagyot fordult a világ az irodalom terén is. A Pázmányok és Virág Benedekek korában elképzelhetetlen volt magyar irodalom papok nélkül. Pázmány nyelvének, stílusának korszakot alkotó erejéről még Kosztolányiék is úgy beszéltek, hogy magyar íróvá csak az válhat, aki Pázmányt naponta olvassa. Régen nem jelentett problémát, ha valaki témáit a vallásból, teológiából merítette. Nem tekintették sem prózáját, sem istenes, máriás verseit másodrangú irodalomnak, és nem intézték el egy kézlegyintéssel: „ez nem igazi irodalom, ez csak prédikáció, szószékre való intelem.”

A századfordulón megváltozott minden! A liberális gondolkodású írók, költők, önkényesen meghúzták a vonalat: mi sorolható az irodalom kategóriájába, és mi nem. Csakhogy közben elfelejtkeztek arról, hogy kezdetben nem is volt más, csak papok költészete, és csak istenes versek jelentették „AZ” irodalmat. A Mária siralom „valék siralmal sepedek, búval aszok, epedek”, és Balassi Bálint „Bocsáss meg Úristen, ifjúságomnak vétkét” megrendítő sorai és zsoltárparafrázisai alkották magát az irodalom gerincét. A nép ajkán élő virágénekeket és Balassi leplezett erotikával írt és énekelt szerelmes verseit ki sem nyomtatták a múlt századig. –
Most meg épp a fordítottjával találjuk szembe magunkat. Az isten-élményben megfogant versek nem szalonképesek az irodalmi berkekben. Legfeljebb az Istennel perben álló, vele hadakozó, Ady-stílusában írt versek jöhetnek számításba.

Ez a kirekesztő és önmagában is elfogadhatatlan szemlélet az oka annak, hogy nálunk a század eleji papköltők neveit sohasem találjuk meg az irodalmi lexikonokban. Még akkor sem, ha verseik különben megütötték, sőt messze meg is haladták a költészet szigorú mércéjét. Ha egy papköltő verseiben nem találtak erotikát, vagy a sorok mögé bújtatott szerelmet, a margó szélére kerültek. Újabban módosulni látszik a mérce. Ti. néhány pap vagy szerzetes úgy teszi magát szalonképessé az irodalomban, hogy zavartalanul megjelenteti szerelmi verseit is. Ágoston Juliántól kezdve Szabó Ferenc jezsuitáig tart az ívelés.

És amikor a Magyar Nemzet újságírónője szóba hozta, hogy beszéljen ezekről a versekről és a mögöttük kiérezhető élményről, Szabó Ferenc ezt válaszolta: „Miért? Egy jezsuita nem lehet szerelmes?”... És közben vártuk, hogy a bulvárlapok vagy a Népszabadság mikor teregetik ki ország-világ elé a „szerelmes-papokról” készített kedvenc „reklámcikkeiket”.

Véleményem szerint egyetlen szerzetestől, paptól sem azt várja el az egyházi és világi közvélemény, hogy szerelmes legyen, s pláne nem azt, hogy szerelmi élményét a nagy nyilvánosság elé tárja, még akkor sem, ha írónak is vallja magát. Szereptévesztés lenne mást várni tőle, mint amire Isten és egyháza előtt fogadalmat tett egy életre.

Nos, nem akarok mélyebben belemerülni ebbe a kérdésbe, de épp Mécs László költészete miatt kellett erről a problémáról legalább futólagosan szólnom. Kiderül ugyanis, hogy a papköltők „rangsorolása”, irodalmi értékelése körül egyéb problémák is vannak. Mécs László ugyanis papköltő létére az Üveglegendában és több versciklusában is finom érzékkel kezeli a szerelmet, mégis a Nyugat írói, Illyés és Babits őt támadták a leghevesebben. Néhány szót szeretnék mondani erről az igazságtalanságoktól hemzsegő vádiratról.

Illyés Gyula a Nyugat 1933. áprilisi számában tette közzé Katolikus költészet című tanulmányát. Ezt – sajnos – még 30 év múlva is közlendőnek vélte, (pedig akkor Mécs László már megjárta a börtönt), Illyés ugyanis 1964-ben az Ingyen lakoma I. kötetében újra megjelentette (174-193). Ebben összehasonlítja a szegényesnek mondott magyar katolikus lírát a Claudel nevével fémjelzett franciával. Sorra veszi a papköltőket: Sík Sándor, Harsányi Lajos, Mécs László, Kocsis László. Mindegyikről hosszan és igen elmarasztalóan ír. Sík Sándor – szerinte – „inkább hazafi, mint katolikus”, – Prohászka „középszerű”, aki bár szeretne, de nem tud vizet fakasztani a sziklából, mint Mózes. –

És mit mond Mécs Lászlóról? Versei gáttalanul ömlenek belőle. Hódít, de hírnevet épp bőbeszédűségével szerez. Költeményeiben rengeteg a modorosság, cifraság, olcsó fajtájú szimbólum, tetszelgő vezérkedés, prófécia. A legigazságtalanabb vád épp annak a Mécs Lászlónak szociális beállítottságával kapcsolatban hangzott el, akit pedig a nagybirtokos egyházi és világi felső körök forradalmárnak tituláltak.
Illyés ugyanis Mécs Lászlónak Legyen világosság című versét tudatosan félremagyarázta. A költő felszáll a vonatra. A harmadosztály fapadján alszik egy munkás... A versből egyértelmű, hogy azért ébreszti fel, hogy sem ő, sem osztálya, a munkások milliói, ne aludjanak tovább: „Ébredj, tudj, szenvedj! Legyen világosság.” Illyés, az akkor még baloldalinak ismert író, cinikusan kétségbe vonja a papköltő igazi szándékát, és ezeket írja: „Bocsásson meg Mécs László, jó memóriám van; nekem nem azért keltette fel azt a munkást, hogy világosság legyen, hanem, hogy a helyét átengedje.”

Hogy mennyire igaztalannak érezte a költő ezt a feltételezést, mutatja, hogy még idős korában is nehezményezte. Pannonhalmán, élete alkonyán, Könnyű Lászlónak, egy Amerikában élő barátjának ezeket írja: „Illyés Gyula nem lett nagyobb költő azáltal, hogy Legyen világosság c. hatodik kötetemet lepocskondiázta, s főképp kifigurázta szociális érzésemet, jelezve, hogy a III. osztályú vasúti kocsiban nem azért költöttem fel a padon elnyúló munkást, hogy éljen, – de azért, hogy helyet csináljak magamnak. – Hát így van ez Laci! Lehet írni így is, úgy is, – de minden gonosz indulat visszafizetődik egyszer.”

Mindezzel azt kívántam illusztrálni, hogy a Nyugatosok, és általában a liberális, szekularizált világszemléletű írók eleve ferde szemmel néztek a papköltőkre, még akkor is, ha azok olyan nép felé fordulók voltak, mint Mécs László. Ő a szegények, a zsellérek, a munkások sorsára hívta fel a figyelmet, ami a harmincas években ritka volt egyházi körökben is. Legjobb, ha magát a költőt engedem szóhoz jutni:

Vaskó János és kedves családja

Zsellér. Legtöbbször „munkanélküli”.
A munkát ő nem kerüli,
de nincs. Nincs. Nincs. Ki tudja mért.
Vaskó csak vár. Semmit sem ért.

Kivárja a nyarat,
akár a madarak,
s akkor, talán! kepét arat.
Talán!
Ez a terítő asztalán,
s feje alatt a párna,
Így álmodik, ki szebb jövőre vár ma.

A felesége mosni jár,
A lúg, a lúg komisz, sivár:
kimarja mások szennyesét,
de a szívből is a Mesét.
Azért ő gyakran gyónni megy,
hogy töltse meg az égi kegy
a csöpp akkumulátort:
szívét,
és villanyozza hősivé,
mint annyi bátort,
és ne legyen süket a lélek-rádió.
A Végtelenből hangot fogni jó!

Van náluk most kilenc gyerek,
de megesküdni nem merek,
ő maga sem biztos tudója:
hozzájuk mindig útban van a gólya.

A gyerekek épsége nagy:
nem fogja hő, nem fogja fagy,
sem vörheny, hogyha tizedel.
Gyomruknak nincs rossz eledel!
Vágyuk nem játék, csinytevés!
Egyetlen álmuk: az evés,
de itt mindég, minden kevés,
ezért ott vannak mindenütt,
hol sejtik a bőség-derűt:
cséplésnél ők a pelyvahordók,
szüretkor puttonyoznak, hordót
gurítnak, pincén nyitnak ajtót,
urak vadásznak: ők a hajtók.

Karácsony táján felruház nehányat
Szent Antal, ám oly sok bukfencet hánynak,
s a pálca rájuk oly sokszor porol,
hogy a ruhának nincs sok látszata
rajtuk, s pótlék gyanánt hozzájuk vándorol
urak használt ruházata,
jól megkopottan
és elszabottan,
de nékik ez fagy ellen kell csupán.
Így némelyik
lábán kimustrált úri lakktopán,
máson kígyóbőr félcipőcske kérkedik.

Egyszerre hat jár iskolába,
azaz csak járna, mert hiába
fenyíték, bot, bírói intés,
ez csak borsóval falrahintés,
mert karjuk kenyeret keres:
ki pesztra, ki a kézi-szekeres
zsidónál a szódás fiú.
S mikor minden intés hiú,
s a mulasztottakat
bírónak adják, ott mindég akad
három-négy Vaskó büntetendő:
kemény pénzbirság fizetendő,
„vagy leülendő!”
S apjuk, mert munkanélküli,
az egész telet leüli
börtönben, mert hol tíz napot kapott
az Erzsiért, hol meg tizenhatot
Palkóért, és így lassan-lassan leapad a tél.

Így él nálunk Vaskó, s megél.
Sok Vaskó él a Földön, várják a Nyarat,
Jézustól megígért nagy Nyarat,
midőn Isten jóságából arat
mindenki, mint a madarak!

Ha ezt a verset egy baloldali, „világi” költő írta volna, alighanem kötelező olvasmány lett volna az iskolákban, – de mivel pap írta, ezért még a nevét sem említették meg. Mécs László együtt érzett a társadalom legszegényebbjeivel, a munkanélküli, sok gyermekes családokkal, a Vaskó Jánosokkal, mert ő maga is ismerte a nélkülözést. Édesapját, a kántortanítót, egyik versében „hordárnak” nevezte. A nyomor balladája című versében kendőzetlenül, nyersen leleplezi az urak cinizmusát, az egykori grófi cseléd éhező nyomorát. A megöregedett házaspár minden nap kimegy a mocsárba, a vak feleség beáll a vízbe, és ahány pióca tapad meztelen lábára, annyiszor hajol le, és gyűjti a kosárba. A piócák árából szerezték be mindennapi megélhetésüket. Ezekben a versekben olyan kemény kritikával illeti az érzéketlen, cinikus gazdagokat, hogy olvasóit, hallgatóit megdöbbentette. És ezek között főpapok is voltak.
A Vaskóékról szóló vers befejezése is elgondolkoztatta őket, hiszen mi lenne más az a Jézustól megígért nagy Nyár – „midőn Isten jóságából arat mindenki, mint a madarak” –, mint a várva várt szociális fordulat, nevezzék azt akár földreformnak, vagy forradalomnak. Tény az, hogy amit Prohászka szószéken, konferenciákon, könyvekben mondott prózában, azt Mécs László versben írta le, és sok ezer hallgató előtt mondta el.

Még ha csak mondta volna! Volt, amikor a felelősségre vonás is szóba került, – vádolt! Ezzel még jobban magára vonta a gazdagok haragját, és szerették volna perbe fogni izgatás vádjával az 1933-ban megjelent Vád- és védőbeszéd című verse miatt, ami szintén a Legyen világosság kötetben jelent meg. Ebben Isten szavának trombitájaként oly hangerővel fúj bele kürtjébe, hogy beleremeg a világ. Különösen, amikor mély, bariton hangján a pódiumon el is mondta, hogy „E fiúkért valaki felelős”. Fehér reverendája olyan volt, mint a bírói palást! Íme a vers:

Vád- és védőbeszéd     

Én, Mécs, Isten szavának trombitája
s mint költő, élő lelkiismeret:
szétkürtölöm most minden égi tájra,
hogy vannak züllött ifjú emberek,
kikből nem lesz se szent, se honfi hős!
S e fiúkért valaki felelős!

A kis királyfit rajongástul égve
nagy mesterek védték a bűn elől,
grófok, bárók s a pápa őszentsége
is érdeklődött hogyléte felől
– s ezekre nem vigyázott lelki csősz!
E fiúkért valaki felelős!

E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,
hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,
hol több család csókolt, pörölt, aludt!
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.
E fiúkért valaki felelős!

Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel
kavart habarcs volt álom-malterük.
Az ételükben ember-jóság-ízzel
nem találkoztak, bár az ég derűt
szült, mert Istennel viselős!
E fiúkért valaki felelős!

Pofozta őket mester, gazda, béres
s rugdalta a kikent, kifent segéd:
sokszor volt lelkük s hátuk alja véres,
bőrük tetveknek vacsora s ebéd.
A csontjuk vitriolos s nem velős.
E fiúkért valaki felelős!

Csak ezt hallották mindég: „te gazember”,
s ha többen voltak, akkor: „csőcselék”,
irigy ebek a dús koncokkal szemben
s a háborúban ágyútöltelék!
Üvöltni kell, bár közhely, ismerős:
e fiúkért valaki felelős!

Nem tudnak semmit ők a Bibliáról
s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!
S csak annyit tudnak az Isten fiáról,
hogy elítélt minden gaz gazdagot!
Kinél szurony s arany van: az erős!
E fiúkért valaki felelős!

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból
nem hámozta ki senki kincsüket
s zenghet a jóság száz angyal-torokból,
fülük az ég szavára már süket.
Szívük gennyes, szemük nézése bősz.
E fiúkért valaki felelős!

Ezeknek az lesz majd a messiásuk,
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér,
a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk
világ-lángok között a Holdig ér.
Jön a Halál, a mindent elnyelős:
ítélet lesz s valaki felelős!

Már a vers címe is perzsel. Vádolni akar valakit, sőt egy egész társadalmi réteget. Ugyanakkor védeni akarja azokat, akiket a gazdagok proletárnak és csőcseléknek neveznek: a munkások fiait. Jeremiás jut eszembe, akinek a Seregek Ura Istene azt mondta, hogy menjen a nép vezérei elé, legyen a kürtje, melyet majd ő, Jahve fog kezébe venni, és jaj azoknak, akiknek bűneit szétkürtöli minden égi tájra.

Ezekre a fiúkra nem vigyázott senki, – még emberhez méltó otthonuk sem volt, ólban nőttek fel, pofozta őket mester, segéd. A hang egyre erősebb, merészebb. A crescendóból fortissimo lesz: „üvöltni kell” : itt valaki felelős! Aztán következik a biblia, melyből „csak annyit tudnak az Isten fiáról, hogy elítélt minden gaz gazdagot !”

Vajon mi jön még ezután? Utalás valami olyasmire, amit Prohászka már húsz éve megjósolt. „Ha nem lesz reform, jön a revolúció, a forradalom, de az véres lesz.”

Ezt Mécs László így fejezi ki: „Ezeknek az lesz majd a messiásuk, ki forradalmat, pénzt és nőt ígér... Jön a Halál, a mindent elnyelős: ítélet lesz s valaki felelős!”

Ez valóban riadó! És bizonyára azért nem emeltek vádat ellene, mert az elcsatolt Felvidéken élt, és bár magyarul írt, de nem volt magyar állampolgár.

Vajon a baloldali Illyés Gyula és a Nyugat vezéralakja, Babits Mihály, annyira nem voltak tájékozódva, hogy fülükhöz sem jutottak el ezek az Adyra emlékeztető szavak?

Illyés az említett hat oldalnyi kritikájának végén azt írja, hogy ha majd a külsőségek helyett elmélyedésre fog törekedni, akkor valóban katolikus költővé válhat. Egyelőre azonban a katolicizmus „irányelveiből keveset fedeztünk fel”.

Babits a Nyugat 1933. májusi számában, bár nem külön Mécsről, de általában szól és elmarasztalja a magyar papköltők irodalmi tevékenységét. Bántó mondata így hangzik: az a papköltők nehézsége, hogy „ha az a katolikus költő, akit egyházához érdekek és viszonyok láncolata fűz, könnyen tekintheti az egyházat maga is felekezetnek, sőt politikai párt­nak.”

*

Ma este egy Hitlerre vonatkozó verséről is szó lesz: Imádság a nagy Lunatikusért címűről. (1942) Mécs László körül mindig égtek a problémák. Pro és kontra. Minden vonatkozásban. Politikai síkon is. Ennek legtöbbször nem ő volt az oka. Nevével, verseivel visszaéltek. Sokszor ezeknek lett áldozata.

A fasizmus kellős közepén vagyunk. Hitler világsztár lett. Blitzkriegjei bekebelezték egész Európát. De a moszkvai vereség után nem volt kétséges, hogy ennek a megszállott őrültnek előbb-utóbb rettenetes vége lesz, és magával rántja az érte rajongókat, és az általa lerohant országok megté­vesztett, szerencsétlen társadalmait... (Írt ő már erről az őrültről máskor is: Vörösbegy: „...kiköltötték a Kígyót, az ősit, óriásit a nagy sárkánytojás­ból...” – (1939); Tücsök a gyárban: „...Európa Bábel-tornyán egy démon ordít, vért ont millió Ábel,...” – (1940)). Ezek valahogy nem jutottak el a Gestapo „füléig”. De a most sorra kerülő verssel nagyon meggyűlt a baja, kis híja, hogy nem kellett érte életével fizetnie.

De nézzük meg először a verset:

Imádság a nagy Lunatikusért

Népek éje. Halk haláltánc-lanton
játszik a Hold, mint sátáni fantom.

Európa történelme kormos
tornyán egy Holdkóros megy a Holdhoz.

Biztos lépte mintha szállna szárnyán:
glóriázza vérpárás szivárvány.

Bizton lép: holdkórost, égő aggyal
megáldottat véd egy külön angyal.

Jaj a nyárspolgári józanoknak,
kik nem lettek részeg megszállottak,

s úgy indulnak a Holdkóros láttán!
Hős ő, hajszálbiztos, mint a Sátán.

Úgy vezet megszállott milliókat,
mint ki szem-nem-látta földi jót ad.

Európa történelme tornyán
zeng a vér, mint víz esőcsatornán.

Imádkozzunk érte emberek:
„Míg a Holdfantomra rámered,

élünk úgy-ahogy! Most ne vezesse
sorsunk más: költő se, bölcs se, szent se,

meg ne szólítsd, Isten, fel talál
ébredni, s jön a világhalál!”

A verssel kapcsolatban Hetényi Varga Károly kutatásai megdöbbentő dolgokat tártak fel (Vigilia, 1945. február). A neves kutató megtalálta a berlini külügyminisztérium levéltárában a vers fotókópiáját: „Pamphlet gegen den Führer”. Ez olvasható azon a feljelentésen, – 1942. március 31-ei keltezés­sel – melyet magához Ribbentropphoz, a Német Birodalom külügyminiszte­réhez terjesztettek fel. Ezen kívül még 10 diplomáciai jelentés foglalkozik a verssel és szerzőjével, sőt a Vigiliával is. A német kormány kérte Mécs kiadatását. Ez a Dachau-i haláltáborral volt egyenlő. Az akkor még lojális magyar igazságszolgáltatás mentette meg. Gerinczy premontrei nagyprépost kérésére „ad acta” tették az ügyet.

Előállították ugyan, és volt látszatra egy kihallgatás is, melyen az ügyész rákérdezett a lényegre: kiről is szól ez a vers? Mire Mécs László szellemesen csak ennyit mondott: „Se a hősök, se a szentek nem normális emberek”. És ezzel levették a napirendről ezt az életveszélyes feljelentést, a költőt pedig bizonyára figyelmeztették, hogy mihamarabb tűnjék el a nagy nyilvánosság elől.

Érdemes elolvasni, hogy mit ír erről élete alkonyán, Pannonhalmán, 1972-ben. A botrány abból adódott, hogy Hitlerről, a „holdkórosról” szóló versét tudta nélkül megjelentették a Vigilia című katolikus folyóiratban.

Mivel az összefüggések ismerete nélkül nehezen tudna eligazodni az olvasó, ezért néhány mondatban összefoglalom a legfontosabb tudnivalókat a Vigiliáról. 1935 Gyertyaszentelő Boldogasszonyának napján indult el az ún. reformkatolikusok folyóirata. Ismert írók/költők tartóztak e körhöz: Posso­nyi László, Aradi Zsolt, Balla Borisz, Horváth Béla, Just Béla. Felkérték Mécs Lászlót is, aki ekkor már országos hírű költő és előadóművész volt. De nem vett részt a folyóirat szerkesztésében és nem is járt be a szerkesztőség­be. Utólag már mérlegre lehet tenni a felsoroltaknak nemcsak a tehetségét, de jellemét is. Az összkép lesújtó. Mécs alighanem ismerte is őket, és csak a jó ügy érdekében támogatta a folyóiratot azzal, hogy verseinek, prózájának kéziratát időközönként elküldte a szerkesztőségbe.

Mécs említett pannonhalmi leveléből kiérződik, hogy tudta, kik a hangadók, – ellenszenvvel ír is róluk: „Amikor még a Vigiliára ezt írta Just (Rabstern) Béla boszorkamester, hogy Szerkesztőbizottság: Aradi Zsolt, Balla Borisz, Possonyi László stb., – Balla Borisz ki akarta magát küldetni Portugáliába sajtóattasénak Gömbösékkel... A nyilas időkben Balla Borisz tényleg attasé lett – Just – Rabstern nem hordta a sárga csillagot, de bevonult a Borisz lakásába, és onnan dirigálta az ún. katolikus irodalmat. Lesodorta Vigiliáról a „szerkesztőbizottságot”, – Odaírta: Szerkesztő: Mécs László (minden megkérdezés nélkül) – leközölt Horváth Bélától egy ilyen piszkos cikket: „Ki a zsidó írókkal”. Ezt én máig sem olvastam, de mindenki a túloldalon a „szerkesztőre” köpött, vagyis rám. Horváth Béla beépített ember volt a Szabad Európa Rádiónál, – mikor forró lett alatta a talaj, hazajött, – az állomáson, a határon autóval várták... Akkoriban adták le a Vigiliában Hitler ellenes versemet, engedélyem nélkül, és hajszálon múlt, hogy nem kerültem Auschwitzbe.” (Pannonhalma, 1972. aug. 3.)

Ennyit el kellett mondanom, hogy megvédjem Mécs Lászlót mindattól a rágalomtól, ami őt ebben a korszakban érte. Tudta nélkül, de nevét szerkesztőként felhasználva jelent meg a Hitler ellen írt verse, és a Ki a zsidó írókkal cikk is. A hátsó szándék világos: a Vigilia szerkesztőségébe beépített áruló akarta lehetetlenné tenni az egyre nagyobb hírnévnek örvendő papköltőt. Horváth Bélának nem volt semmi kétsége a felől, hogy ha Mécs a Gestapo kezére kerül, többé nem látja a világ. Bár ez nem történt meg, azt minden esetre elérte, hogy Mécs személye és közéleti szereplése körül egyre zavarosabb kép alakult ki sokak lelkében.

Ami magát a verset illeti, a kezdő sorok már előkészítik a hangulatot: éjszaka van, az égen a Hold, mint valami sátáni fantom, haláltáncot játszik, méghozzá lanton. Jó alkalom ez a holdkórosoknak, de a költőnek is, hogy beszéljen róluk. Ő most egy rendkívüli módon megszállottat figyel, aki elindul a Hold felé. Olyan, mint egy hős. Hajszálbiztos, mint a Sátán. Nyomában a megszállottak milliói. Ha nagyon odafigyelünk a vers ritmusára, hallani fogjuk az SS katonák pattogó lépteit... De jaj a nyárspolgári józanoknak, akiket nem lehet hipnotizálni. Félelmetes, ahogy imádságra szólít fel mindenkit. Ez az egyetlen orvosság. És kér mindenkit, még Istent is, hogy meg ne szólítsák, mert ha fel talál ébredni, jön a világhalál.

Aki olvasta ezt a verset, azonnal rádöbbent, hogy Adolf Hitlerről szól, a Führerről. Ha nem az amúgy is üldözött egyház folyóiratában jelenik meg, hanem egy vidéki lap hasábjain, talán nem lett volna belőle akkora botrány, – de ezt 1942-ben, a Vigiliában közreadni, Budapesten? Ne csodálkozzunk, hogy azonnal megszólaltak – jelképeknél maradva – a légiriadó szirénái.

Én most csak csendben annyit kérdeznék: még ez az egész országot felrázó hang sem jutott el Babits Mihály és Illyés Gyula Nyugatába? Vagy megint „a papköltő” szindróma lépett működésbe, akit csak elmarasztalni lehet? Pedig én Mécs Lászlóban a legbátrabb magyar költőt látom, aki nyíltan, és élete kockáztatásával ki mert állni a világ elé, és holdkórosnak, a Sátán megszállottjának merte nevezni Hitlert.

*

Befejezésként a Mécs-repertoárom egyik legkedvesebb versével búcsúzom, amit nem elmondani, hanem énekelni szeretnék. Igen, ilyen is van Mécs verseskötetében. És ezt én, a Mohács utáni magyar kultúra kutatója, azért is emelem ki a többi érték közül, mert köztudott, hogy Balassi Bálinték korában a versek mindig dallamhoz voltak kötve: Ad notam. A költők lelkében egyszerre született meg a vers egy ismert népdal melódiájára, követve annak ritmusát, szerkezetét. Így verselt Tinódi Sebestyén lanttal a kezében, járván az országot várról-várra. És így használta fel az olasz-német-horvát-román dallamokat Balassi is, irodalmunk első nagy mestere.

Nos, Mécs László Bakonyi látomása ezt az ősi hagyományt kívánja a mi korunkba átmenteni. És miért épp „bakonyi”ez a vízió? Mécs élete is belekerült a háború, a politika, a diktatúrák viharzónájába. Volt időszak, amikor a magunk fajta ember, lett légyen az világi vagy szerzetes, az elrejtőzést, a bujkálást választotta. Legtöbbször nem gyávaságból, hanem a rájuk bízottak érdeke miatt. Ez a sors jutott osztályrészül Mécs Lászlónak is. A bencések bakonybéli apátságában rejtőzött, és közben a hatalmas bükk- és tölgyerdőket járta, kezében vasalt végű botjával: „Kövön csörren jó botom, vasalt végű hű botom...”

Az itt közölt verset egy népdal „nótájára” – ad notam – írta. Én még hallottam öregedő hangján énekelni ezt a remek kis alkotást:

Bakonyi látomás       

Ôszbefordult a Bakony,
balladázó vad Bakony,
a Hold nézi fél-vakon,
köd-hályoggal, fél-vakon.

A fák vének. Komolyak.
Százévesek. Komolyak.
Az erdőn köd gomolyog.
Opálos köd gomolyog.

Gyalogúton lépdelek.
Vándorbottal lépdelek.
Hullanak a levelek,
emlékek és levelek.

Jobb kézről halk lomb zörög,
s köd mozdul a fák között:
legendába öltözött
barát megy a fák között.

Bal kézről halk lomb zörög,
s köd mozdul a fák között:
népdalokba öltözött
betyár megy a fák között.

Jobbról ködös fák alatt
gyalog megy a köd-alak.
Balról ködös fák alatt
köd-lovon a köd-alak.

Gellért itt volt remete.
Püspök lett a remete,
s meggyilkolta nemzete,
Budán pogány nemzete.

A betyár itt bujdosott,
Sobri Jóska bujdosott,
míg a szél hírt sugdosott,
bitófáról sugdosott.

Jobbról hull a falevél,
piros mint a mártírvér.
Balról hull a falevél,
bíbor mint a betyárvér.

Idenézek, oda is,
balra is, meg jobbra is,
lidérc borzaszt, csoda is,
babona is, csoda is.

Hárman megyünk. Három út.
Három élet. Három út.
Övék biztos. Hova fut
az én utam? Hova jut?

Ki a betyár? Ki a szent?
Magyarhonban ki a szent?
Ha a Mérték tönkrement,
senki, semmi meg nem ment.

Gellért meghalt. Jó neki:
a legenda élteti.
Sobri meghalt. Jó neki:
népdal, mese élteti.

Én élek, de semmi se
éltet engem, semmi se,
se legenda, se mese,
még holt anyám szíve se.

Nem vár otthon, lakoma,
nem vár rokon, jókoma,
vagyok Balsors rokona,
rémballada fantoma.

Élek én még? Álmodom?
Talán mégsem álmodom:
kövön csörren jó botom,
vasalt végű hű botom.

Balladát zsong a Bakony,
vándorrejtő vad Bakony,
a Hold nézi fél-vakon,
köd-hályoggal, fél-vakod.

A vers háttér-magyarázataként jó tudni, hogy Szent Gellért itt remetéskedett, és a betyároknak is biztos menedéket nyújtottak a „százéves vén fák”. Ebben, a 17 versszakból álló négysoros költeményben, megint tetten érhető Mécs képalkotó művészete. Aki olvassa, pláne, ha hallja is a verset, néhány perc alatt oda képzeli magát is az őszbefordult őserdőbe, ahol minden olyan sejtelmes... „az erdőn opálos köd gomolyog... hullanak a levelek, és megrohanják az embert az emlékek, ezeréves legendák, több száz éves népdalokba öltözött alakok. Ezt a légkört különösen azok érzik hitelesnek, akik a bujdosó/bujkáló üldözöttek sorsával maguk is azonosultak. Mi, bujkálók, átéltük a sorsüldözöttek állandó idegfeszültségét: minden bokor mögött titkos ügynököt, megbízott figyelőt, vagy ávóst képzeltünk el: „Jobb kézről halk lomb zörög... Bal kézről halk lomb zörög...” Mindenünnét leselkednek a szerencsétlen üldözöttre.

A vers üzenete megint abban a kérdőrevonásban kulminál, mely szembe állítja a szentet és a betyárt, és közben kemény hangon belekiált az ezeréves múltat jelképező őserdőbe: „Ki a betyár? Ki a szent? Magyarhonban ki a szent?” Különösen az utolsó húsz évben reinkarnálódott a Bakonyi látomásnak az a híressé vált mondata, mely mostani morális válságunknak, egyre gyorsabb tempóban ránk törő közéleti anarchiánknak próféciája: „Ha a mérték tönkrement Senki, semmi meg nem ment”.

A vers elevenünkbe vág: kérdez és vádol! Morális válaszra kényszerít. Útkereszteződéshez értünk: „Hárman megyünk. Három út. Három élet. Három út” ! Nem kétséges, hogy ebből kettő már kitaposott ösvény: a szentté és a betyáré, – de a harmadik: az én utam hova jut? Ez a nagy Shakespeare-i kérdés! Válaszolj, és kimondtad, eldöntötted sorsodat, de nemzeted sorsát is.

( Folytatjuk )


Kapcsolódó hanganyagH1  

<< Előző Következő >>