HÁROM  VERS


Kapcsolódó hanganyagH1   H2  

<< Előző Következő >>

Mielőtt Babits Mihály Ádáz kutyám, József Attila A kutya és Wass Albert Nagypénteki sirató című verseinek elemzéséhez kezdenék, néhány szakmámba vágó fogalomról szeretnék pár szót mondani. Éppen azért, hogy jobban megérthessük mindazt, amiről ezután fogok szólni.

Van ugyanis ezekben a versekben valami, ami közös. Sőt olyan, ami nélkül nincs poézis, nincs vers, de még próza sem. Mondhatom így is: nincs irodalom. Ez a fogalom az allegória. A szót ismerjük, de jelentését és funkcióját kevésbé.

Legjobb, ha a mesékre gondolunk, melyek eleve úgy kezdődnek, hogy egy képet dobunk gyermekeink fantáziájába: egy virágot, egy madarat, egy tündért, egy királyfit, akit beemelünk az élet mindennapjaiba, és ezzel közelebb hozzuk magunkhoz. A magyar népmese, vagy Petőfi János vitéze, Arany Toldija épp azért olyan felejthetetlen, mert képei élnek, sőt megszemélyesítve látjuk és halljuk őket. És ha még megzenésítik is őket, akkor még a melódiájuk is végigkíséri életünket: Halljuk a Szép tó, tiszta tó, vagy a Hári János muzsikáját, és közben megjelenik Juliska, meg az érte minden áldozatot meghozó szerelmes János vitéz, a „pattogatott Kukorica János”, meg a másik János, a Hári toborzója, ahogy Kodály mester dirigálja...

De még közelebbi példát is mondhatok: az Evangélium! Az Úr Jézus a képeken, jelképeken keresztül tudta megmagyarázni a legmélyebb misztériumokat is. A Szentháromságról nem teológiai traktatust mondott, hanem beszélt az Atyáról, akinek szíve van. Nemcsak teremti az univerzumot, hanem minden este meggyújtja mécsesét, és kiteszi az ablakba, hogy fia hazataláljon, – és kimegy naponta az útra, mert tudja, hogy tékozló fia úgyis hazajön. És állandóan példabeszédek csodálatos figuráiba, képeibe rejti el legmélyebb teológiáját, hogy megértesse tanítványaival, ki is Ő, a Második Isteni Személy, a Fiú, az Út, az Örök Igazság és az Élet. És a Szentlelket is viharhoz, orkánhoz, tűzhöz hasonlítja, aki majd lángba borítja az egész világot. Jézus az allegóriák legnagyobb művésze.

Visszatérve saját témánkhoz, az irodalomhoz, és azon belül az allegóriához, mint művészi eszközhöz, idézném Reményik Sándor egy rövid költeményét, a Jelek címűt, mert a sok teorizálás helyett ezzel a költeménnyel egy pillanat alatt megértjük mindannyian, hogy miről is van szó.

Reményik Sándor: Jelek           

Tudod mi fáj nekem
Testvér? Dehogy tudod.
Bár senki sem jutott
Lelkem lelkéhez Nálad közelebb.

De amit adtam Neked: csak jelek.
Jelek, jelek.
Ember embernek adhat egyebet?

S a jelek mögött egy egész világ van,
Mindentől elrekesztve, önmagában.

Az allegória tehát egy nélkülözhetetlen eszköze nem csak az irodalomnak, hanem magának az emberi párbeszédnek, emberi, szellemi lényünknek. A magyar még mélyebbre hatol, és amikor azt mondja jelkép, fején találja a szöget. Mert az allegória olyan jel, mely mindig a szóban forgó témához közeli képben fejezi ki a bennünk elvontan élő, de magyarázatra szoruló fogalmat, vagy érzelmet. Minél tehetségesebb egy művész, egy költő, annál bámulatosabb képeket „teremt”. A képek, jelképek mindig minősítik magát a művészt. Minden művésznek, legyen az festő, szobrász, muzsikának szerzője avagy megszólaltatója, legyen az költő, regény vagy drámaíró, avagy előadóművész, jelek nélkül nem tud kapcsolatot teremteni a világgal. Jelképek, jelek, mozdulatok, hangok épp arra valók, hogy velük fejezzük ki legbensőbb világunkat, melyek olykor még magunk számára is hétpecsétes zárral rejtőző titkok. Mennyire igaza van Reményiknek! „A jelek mögött egy egész világ van, mindentől elrekesztve, önmagában.” Arra valók, hogy kilépjünk önmagunkból, és hogy egy kicsit belénk láthassanak azok, akik nem ismernek minket igazán, – hiszen még magunkkal is csak ezeken a jeleken keresztül ismerkedünk meg. A jelképek tehát a kreativitás nélkülözhetetlen eszközei.

*

Legyen elegendő ennyi bevezetőként mai esténk költeményeinek mélyebb átéléséhez. Most ugyanis egy olyan jelkép-kombinációról lesz szó, amely leghűségesebb barátunkat, a kutyát használja fel, hogy annak – képletesen szólva – bőrébe bújva mondja el a költő, hogy milyen mélységek rejtőznek benne. És mint látni fogjuk, nem átlag dolgokról rántja le a leplet, hanem az embernek Istennel való viszonyáról meditál.

Két kutyával fogunk megismerkedni. Az egyik Babits Mihályé, és Ádáznak hívják. A másik József Attiláé, amelynek még neve sincs, amolyan kóbor kutya. Mindegyik azáltal emelkedik az átlag fölé, hogy két zseniális magyar költő kutyájáról van szó. Ideje, hogy megismerkedjünk velük.

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

Mert boldog, ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben,
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rád rohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatokból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz !

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Mi, irodalmárok, történészek természetesen ismerjük az írók, költők életének alakulását, – ismerjük világnézetüket, Istenhez való viszonyukat, közömbös vagy küzdelmekkel teli konverziójukat. Én különösen elkötelezettje vagyok ennek a témának, hiszen a világi irodalomtörténészek más vénával rendelkeznek, és legtöbbjüket nem érinti oly közelről az, hogy egy költő milyen jelekkel adja tudtára a világnak, hogy milyen a kapcsolata Istennel. Mint teológus, és mint paptanár ezért érzem hivatásomnak, hogy a szaktudományomnak követelményeit szem előtt tartva, tárgyilagosan, de nagyon mélyen feltárjam költőink, íróink istenélményét.

Ebben a témakörben különösen közel áll hozzám Babits Mihály lelkisége és katolikuma, a szó eredeti értelmében, amin ő mindig az egyetemességet értette.

Rátérve erre a versére, a legkedvesebb költeményeim közé sorolom. Akinek volt, vagy van kutyája, könnyebben megérti mindazt, amiről most szó lesz.

A kutya képes az összes teremtmény közül a legközelebb férkőzni az emberhez. Hűsége, ragaszkodása, „értelme” olyan magas szintű, hogy az ember képes megosztani vele saját sorsát, szeretetét, aggodalmait, örömeit. És a kutya ezt megérzi. Közös Gazdánk, a Jó Isten, beléteremtett egy olyan „készüléket”, mely képes átvenni a gazdáját körülvevő hullámrezdüléseket. Nemcsak szereti, de félti is a gazdáját...

Mindez segíti a költőt abban, hogy valamilyen síkon partnerként tekintsen hűséges kutyájára, Ádázra. Ezért tud vele elbeszélgetni – gondolatban – mindenről. Még az Istenről is. Hiszen élete derekán rá kellett ébrednie, hogy mindkettőjüknek közös a Gazdája. A versnek ez ad különös bájt, de ugyanakkor fajsúlyt is. Mázsás súlyú nagy kérdések kerülnek terítékre.

A bevezetés, a prelúdium játékos akkordokkal indul: mellette hever az ő Ádáza. Most éppen kutya-jellemének szebbik oldalát mutatja, és úgy viselkedik, mintha nem is érdemelné ki ezt a sokatmondó, pejoratív, gorombán hangzó nevet: Ádáz! Ez a magyarban gonoszt is jelent, és az ellenség jelzőjeként szokás használni. Úgy látszik azonban, hogy a költő közös vonásokat fedez fel az emberek és a kutyák jellemében. Ez a lábainál most csendesen heverő jószág nem mindig viselkedik így. Mert kettőség van minden teremtményben, még az emberben is, hát még Ádázban!

Mindketten, Ádáz is, meg a gazdája is tudnak jók, meg gonoszak lenni. Egyben azonban nagyon hasonlítanak egymáshoz: imádják a Gazdájukat, csüggenek rajta, mert zsigereikben érzik, hogy egyetlen fix pont van a sorsukban, és ez a Gazdájuk! Ezért jönnek mindig vissza hozzá. Épp ebben rejlik biztonságuk és boldogságuk. Ádáz boldog! És a költő? Majd kiderül...

Mostantól figyeljünk a háttérben finoman meghúzódó párhuzamokra, mert mindaz, amit most majd megtudunk Ádázról, tulajdonképpen a költőre is vonatkozik. Épp ebben van Babits zsenialitása. A figyelmetlen olvasó azt gondolhatja, hogy hisz ez csak egy kutya-vers. Pedig a „kutya-álarc” mögött maga a költő a főszereplő.

Kiderül, hogy nem is olyan jámbor ez a csendesen itt heverésző kutya. Mi mindenre képes ez az igazi ádáz! Megrabolja „asszonykája konyháját”, – csirkéket hajkurász, ráadásul a gyönyörű salátás ágyakon át. Aztán egy időre eltűnik, – szeret csavarogni a „kóbor hegyekben”, – bizony még titkos kalandjai is vannak, és közben a riválisok, a „gonosz ebek” rárohannak, harapják, marják. Ilyenkor aztán mindig haza talál az ázott, össze-vissza tépett, csapzott szőrű Ádáz...

Csóváljuk a fejünket, hogy miért is kellett ennyi rosszaságot elmondani a gazdának, aki mégis nagyon szereti Ádázt. Igen, igen – ez egy különös mea culpa. Ádáz gaztetteiről beszél, és közben a maga bűneire gondol. Hogy ez mennyire így van, az utolsó három versszak igazolja. A következő 18 sorban ugyanis egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a hazatalálás motívumán van a hangsúly. A versben nem véletlenül szerepel eltérő szedéssel az „ide” szó. Ez az „ide” Ádáz esetében a kisbetűvel írt gazda otthona, – a költő estében az atyai ház, ahová a tékozló fiút mindig hazavárja a Gazda.

Babits többször megvallotta, hogy nemcsak kultúrájának, de személyiségének is minden idegszálával a katolikumhoz kötődik. Ne felejtsük el a vers központi gondolatát: „Minden ösvény ide vezet, Ádáz”. A többi sor ennek az alapélménynek kifejtésére szolgál. Azért jövünk ide vissza tudva és akarva, mert itt „valaki hatalmas gondol velünk”. Igaz, hogy ez a Gazda olykor büntet, de irgalmas is, – „gyötör, olykor simogat is”.... „Hol apádnak, hol kínzódnak látszik.” Mégis nem akarunk elmenni tőle. Ahogy Ádáz bízik a gazdájában, úgy bízik Babits Mihály, a magyar irodalom egyik legnagyobb költője az Istenben.

És most következik a finálé, a versben elrejtett jelkép-sor legnagyobb üzenete. Mert tagadhatatlan, hogy a két főszereplő között nagy szakadék tátong. A gazda még valahogy belelát Ádáz sorsába és belső világába, de a kutya nem érti meg teljes egészében és részleteiben gazdáját. A párhuzam akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az utolsó előtti sorban végre kimondja ezt a szót „égi gazda”. Tehát nem a teológus paptanár erőlteti a párhuzam mögött meghúzódó jelképrendszer magyarázatát, hanem maga a költő mondja ki: Isten az én égi gazdám, – bár én sem vagyok különb helyzetben, mint te, Ádáz. Az utolsó 8 sorban már minden álarc nélkül előttünk áll az Istent szenvedélyesen kereső Babits Mihály, aki a híres Pascal-i két tábor második csoportjába sorolja magát. Pascal ugyanis azt mondja, hogy igazán bölcsnek csak azt nevezhetjük, aki azért szolgálja odaadóan Istent egy életen át, mert már megtalálta, vagy azt, aki minden erejét összeszedve keresi Őt, hogy szolgálhasson neki. Babits ebbe a táborba tartozik. Tele van kérdőjelekkel, de ezt természetesnek tartja, mert elismeri teremtmény mivoltát. Az Istent, az égi gazdát épp úgy nem értheti meg, mint ahogy Ádáz nem értheti meg őt. Ez ennek a csodálatos versnek a teológiája. Mivel nem csupán ésszel, rációval vagyunk megáldva, de szívvel is, és mivel szívével mindig biztosabban, pontosabban, tisztábban lát az ember, ezért teljesen azonosul Ádáz kutyájának magatartásával: mindig haza kell jönnie, mert ennél biztosabb hely nem létezik számára.

József Attila: A kutya

A másik „kutya-vers” József Attilától való. Ő is jelképül használja fel a kutyát, mégpedig különös szituációban. Közelről figyelni kezdi a kiéhezett kutyát. Látszatra ez színtelenebb vers, hisz ennek a kutyának nincs is neve, – lehet, hogy kóbor ebről van szó, amely viszont éppen ezért korgó gyomorral szalad össze-vissza, míg végre talál egy kenyérhéjat.

Ismerjük József Attila szomorú sorsát, de azt az isten-éhséget is, ami végigkísérte egész életét. Ezért én nem csodálkozom, hogy ez a költemény nem azzal az idillel kezdődik, mint Babitsnál. Itt is először bemutatja „főszereplőjét”, mely sokkal szomorúbb helyzetben van, mint Ádáz, és vele együtt gazdája, Babits.

Ez a kutya lompos és lucskos... vágytól girhes... József Attila hűvös éji szélben találkozott a szerencsétlennel. De lehetetlen nem észrevenni, hogy ennek a kóbor ebnek „sóhajtó templomok laktak a szemében”... Tehát az Isten, de legalábbis az Isten háza már a kilencedik sorban szerepel. És erre jelen esetben azért kell felhívni a figyelmet, mert a másik főszereplő, maga a költő megdöbbentő vallomást tesz: „mintha belőlem szaladt volna elő szegény kutya”.

Oly lompos volt és lucskos,
A szőre sárga láng,
Éhségtől karcsú,
Vágytól girhes,
Szomorú derkáról
Messze lobogott
A hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást
Keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha
Belőlem szaladt volna
Elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,
Lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán
Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,

Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél

Míg Babits szemérmesen és lassan adagolva von párhuzamot a saját sorsa és kutyájának sorsa között, – addig itt egyből, kertelés nélkül tudomásunkra hozza a költő, hogy ez a kutya ő maga, lelke legmélyén hordozza a kóbor kutyát, mert ő is annak érzi magát. Tehát miközben rohangálva a hűvös éji szélben kenyérhéját, miegymást keresgélt, az ő szemében is sóhajtó templomok laktak. Márpedig a templom – mindenki tudja – Istenért van.

Ez a vers sokkal rövidebb, mint Babitsé, ezért sűrítve találjuk benne az üzenetet. Hirtelen lefekvés előtt találjuk a költőt, hiszen este van, – és az élet ilyen. Este le kell feküdni... és már el is tűnt az a szerencsétlen kóbor kutya. Vajon miért? Mert már a kezdetnél is igazában nem a kutyáról, arról a tőle független kóbor állatról akart beszélni, hanem saját magáról. Méghozzá nem csekély dolgokat.

Esténként ugyanis, amikor végül „elaltat a nyomorúság” (utalás nyomorúságos sorsára), akkor még elalvás előtt valami történik velünk. (Nem egyes szám első személyben beszél, hanem általánosít, amiből arra lehet következtetni, hogy ez a „valami” mindannyiunkkal így történik: „Egyszer csak előbúvik nappali rejtekéből, belőlünk, az az oly-igen éhes, lompos, lucskos kutya és Istenhulladékot, Istendarabkákat keresgél”.

Ennyi az egész! Látszatra kis semmiség, – valójában itt is Reményik Sándor szavai igazolódnak be. A jelek mögött ugyanis egy egész világ van elrekesztve, önmagában. És ez a világ az Isten és az ember viszonyának a világa. Hihetetlen szomjúság kínozza az embert, az emberiséget a láthatatlan, de minduntalan megmutatkozó Isten után. A jelképül választott „kenyérhéjat, miegymást keresgélő lompos kutya” csak ürügy volt arra, hogy a költő álarc nélkül bemutassa igazi énjét: Nem tud elaludni Isten nélkül. Legalább „Istendarabkák” kellenek a lelkének, ha már az egész végtelenséget, a teremtő Istent nem tudja magához ölelni... És közben eszünkbe jut az ő csodálatos altatója: „...aludj el szépen kis Balázs”. Bizonyára drága, hőn szeretett Édesanyja, az az áldott mosónő tanította arra, hogy alvás előtt imádkozzék.

*

Wass Albert: Nagypénteki sírató     

Elmegyünk, elmegyünk,
messzi útra megyünk,
messzi út porából
köpönyeget veszünk...
Nem egyszáz, nem kétszáz:
sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban
talán Mohács óta.

Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Judás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.

Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.

Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.

Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
judáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.

Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.

Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.

S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

A harmadik vers annyiban sorolható az előbbi kettőhöz, hogy itt is fontos szerepe van a jelképnek. A Nagypénteki siratót is csak akkor tudom maradéktalanul megérteni, ha előbb a jelkép zárába megtalálom a kulcsot.

A Golgota három keresztje jelkép. Ehhez ismerni kell magának a Nagypénteknek misztériumát, Jézus Krisztus keresztre feszítésének történetét, de annak a másik két keresztre feszítettét is, akik közül az egyik, a jobb lator megtért, a másik utolsó percig káromkodott, szitkozódott. Tudni kell azt is, hogy mi hívők térdelni csak a középső kereszt előtt szoktunk, mert Krisztust Istenként imádjuk, aki harmadnapra halottaiból feltámadt, és mindmáig velünk van.

Szándékosan hozom elő ezt a témát, mert az utolsó hónapokban olyan eseményeket élünk át, melyekre magyarázatot keresünk (v. ö. e honlap október 23-ról szóló cikkeivel). Nos a számtalan magyarázat között én a Nagypénteki siratót is besoroznám. Ha nagyon a mélyére nézünk a dolgoknak, lényeges összefüggést találunk a november ötödikén összejött négyezer hívő magyar keresztény imája és a Nagypénteki siratóban elmondottak között. Vagyis Papp Lajos keresztény magyar szívsebész és a száműzetésben meghalt gróf Wass Albert keresztény magyar író üzenete között. Mindketten nyíltan vagy jelképesen Jézusról, vagy éppen a Jézus-nélküliség tragédiájáról beszéltek. Papp Lajos épp azt kérte számon, hogy mikor térünk meg Jézushoz, mert addig csak egymást dobáljuk sárral, szitokkal, kiátkozással, – Wass Albert ugyancsak azt veti szemünkre, hogy mikor térdelünk már végre Jézus keresztje alá, miért mindig csak az egyik, vagy a másik latort választjuk? Addig hiába várjuk a feltámadást, ameddig a középső kereszt alá, a Megváltó Jézus keresztje alá nem térdel senki: „A mi magyar Nagypéntekünk évszázadok sora óta, évszázadok sora óta ezért nem tud Húsvét lenni”.

Ha a Nagypénteki sirató soraiba elmélyedek, ijesztő párhuzamot találok a kuruc-labanc szindróma és az egymást kővel dobáló mai ún. bal- és jobboldaliak tragédiája között. „Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Judás vagyunk... Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat, mindég kettőt, soh'se hármat... Egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat, kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat, mindég csak a legjobbakat.” Aztán, mintha semmi sem történt volna, de mindig a húsvéti feltámadásra lesve, térdelünk a kereszt alatt... „Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt, éppen csak hogy a középső, az igazi, üres marad.”

Úgy ítélem meg a helyzetet, hogy éppen ezért jöttek össze több ezren a fagyos eső ellenére, mert egyre többen kezdenek ráébredni, hogy rajtunk már csak az Isten segít. Ezért imádkoztunk Máriához, mint akik koldusboton, törött mankón zarándokolnak a Magyarok Nagyasszonyához, hogy tanítson meg minket is a középső kereszt alá letérdelni.

Mi, akik engedtük, hogy a szívsebész meggyógyítsa szívünket, megértettük, hogy a Hősök tere valóban szakrális térré, templommá változott: csendben voltunk és imádkoztunk az obeliszk csúcsán álló, Sátánt ölő Szent Mihály főangyal segítségét kérve, és bűnbánóan csendben hazamentünk. Három hónap óta először hangzott el hiteles világi keresztény magyar szervezők ajkáról: térjünk meg Jézus Krisztushoz! Ne másokra mutogassunk, hanem kezdjük a megtérést magunkon, családunkban. Wass Albert szavait idézve: legyünk „Krisztus-Úrban szövetkezők”.


Kapcsolódó hanganyagH1   H2  

<< Előző Következő >>