József  Attila:  Fogadj fiadnak Istenem


Kapcsolódó hanganyagH1  

<< Előző Következő >>

Költővé válni csak finom húrozatú idegrendszerrel, fantáziával, érzelemmel, szenvedéllyel megáldott ember képes. Olyan képességekről van itt szó, melyek nem mindig és nem mindenkinél formálódnak harmóniává. Sokszor konfliktusok, személyes drámák, tragédiák valóságos kálváriává teszik a költők életét.

József Attilánál ez utóbbival találkozunk. Szomorú, sőt tragikus sorsú költő. Nem tudni, hogy tudathasadására mennyiben volt hatással költői hivatása. Lehet, hogy mindenképpen a skizofrénia végzett volna vele. Olyan kérdések ezek, melyekre soha nem kapunk kielégítő választ.

Annyiban mégis jó ezen az úton közelíteni hozzá, mert József Attila költészetét a pszichológia, és azon belül a pszichoanalízis segítsége nélkül nem tudnám hitelesen bemutatni. Különösen ott kapok eligazítást, amikor a költő családi hátteréről, apa-hiányáról, szeretet-éhségéről és nagy mélységekig hatoló istenélményéről kívánom az igazságot elmondani. Jó, ha a kutató ismeri a Freud-i kategóriákat, és ha fenntartással is, de felhasznál néhány elgondolkoztató megállapítást. (Különben József Attila jól ismerte Freud tanait, verset is írt nyolcvanadik születésnapjára.)

A gyermekkor mindenki számára a fundamentumot jelenti karakterének kibontakozásában. A család, a szülők harmóniája, az édesanya szeretetének napfénye, az édesapa határozottsága, nem szavakban, hanem példában való megnyilvánulásai olyan nélkülözhetetlen elemei a bontakozó életnek, melyek nélkül könnyen torzóvá válhat az ember.

Az apa nélkül maradt családban Attila az átlagnál is jobban csüngött édesanyján. A későbbi elemzés miatt szeretném elmondani egyik megható versét, amelyet anyjához, illetve anyjának írt. A jó asszony házi munkát vállalt, mosott, takarított, hogy fel tudja nevelni fiát.


                    MAMA

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
Nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.


És amikor a Mama meghalt, árva maradt. Rárontott a magányosság iszonyata. Ez nem azonos a magánnyal, amely építő, és nélkülözhetetlen a gondolkodó, alkotó ember számára. A magányosság könnyen lelki betegséggé fajulhat, elindítója és ösztönzője a depressziónak. Különösen akkor, ha valaki amúgy is hajlamos a melankóliára, és úgy érzi, hogy senkije sincsen, senki nem törődik vele, nem kell senkinek. Rögeszméjévé válik az elhagyatottság.

Prohászka püspök utolsó lelkigyakorlatának egyik meditációjában fejtegeti ezt a témát, és szeretném röviden az ő szavaival érzékeltetni, hogy miről is van szó. (Mint látni fogjuk, a prohászkai gondolatok közelebb visznek a „József Attila-szindróma” megfejtéséhez.)

Íme az 1927. március 15-én elhangzott elmélkedés témánkat érintő része:

„El kell gondolniok, hogy egyedül állnak, megfosztva mindentől, kivetkőzve mindenből... Nincs család, rokonság, munkakör, környezet.
Elhagyatottság. Ennek eleven példája volt szegény Herminka, akinek történetét nemrég egy felvidéki asszony írta le nekem. Kislány volt, amikor náluk szolgált Herminka. A tót szolgálólány hirtelen fertőző betegséget kapott: himlőt magas lázzal. A ház asszonya elküldte, kizárta a lakásukból. Hiába sírt, könyörgött, hogy nincs hova mennie, mert senkije sincs. Amikor kis cókmókjával kilépett a házból, csak annyi ereje volt, hogy a közeli pajtába vonszolja láztól forró testét. A néhány házból álló település egyetlen embere, a sírásó adott neki egy résen át kenyeret és vizet. Pár nap múlva meghalt. A sírásó temette el.”

Vajon ezzel a rettenetes történettel mit akart Prohászka, és miért hozom ide én?

Azért, hogy érzékeltessem: az ember a világ legárvább lényévé tud válni, ha magára hagyják, ha kitaszítják, és nincs senkije, akihez kötődni tudna. A depresszióra hajlamos ember ebbe képes beleőrülni, hacsak – és itt következik az evangéliumi mentőöv – az ember nem hallja meg a lelke legmélyén megszólaló Hangot, az Isten szavát, aki érthetően és egyre erősebb hangon szólítja: „Nem vagy árva, itt vagyok, utat mutatok neked, hogy rám találj, megtalálj”. Mert nem csak az elhagyatottság, a kétségbe ejteni tudó magányosság lehet sajátja az embernek, hanem reális valóságként átélheti a legnagyobb igazságot: „Egy istenarc van eltemetve bennem” (Reményik Sándor).

A teljes magárahagyatottságból való kilépés, átlépés a bizonyosságba, hogy mégis van Valaki, akivel én, a senki, a morzsányi morzsa kapcsolatot tud teremteni. Nos, ezt élte át József Attila, és ilyen óráiban vetette papírra utolérhetetlen realitással, mély meggyőződéssel átélt verseit Istenről. A József Attilai istenélményről szeretnék néhány szót mondani, legszebb istenes verseit idézve.

Mint minden nagy alkotás, a lelki életünkben történő konverzió is legtöbbször folyamat, nem pedig Saul damaszkuszi drámájának azonnali „fordulata”. Ez utóbbi igen ritka, és Isten külön szándéka húzódik meg mögötte.

József Attila kezdettől fogékony volt az Isten üzeneteire, de ún. istenes verseinek elemzése igazolja, hogy a kegyelem az ő életében is fokozatosan fejtette ki hatását. „Evezz a mélyre”, – nála is azt jelenti, hogy mély szakadékok, ijesztő örvények forgatagába került. A De profundis clamavi zsoltárára gondolok: A mélységből kiáltok Hozzád, Uram! – Számomra ezek a leghitelesebb versei. Ezekből szeretnék néhányra rámutatni.

Bukj fel az árból (1937 március)

Ez a vers a kitaszítottság és a vágyakozás örvénylő szimfóniája. A „nincs értelme semminek sem” éppúgy olvasható benne, mint a szükségem van a haragodra sor, mely első látszatra egymást kizáró fogalmak megrendítő imája. Hiszen az ember menekül a haragvó lényektől – állatoktól, démonoktól –, különösen mi, keresztények a haragvó Istentől. Ez az agyongyötört lélek azonban jól ismeri magát, és tudja tapasztalatból, hogy vele csak keményen lehet viselkedni! „Ordíts rám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel.” Igényli a katarzist, ezért fordul Istenhez: „Ijessz meg engem, istenem”. Közben tudja, hogy „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom”.

Vajon mire való ez a kihívás? Mit akar ez „a porból éppen hogy kilátszó” emberke? Olyat, amit a legnagyobb isten-keresők, a hosszú utat megjáró tékozlók szoktak kérni: „Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra”. Igen, erről van szó! Attól retteg, hogy ha most nem találkozik Istennel, akkor végképp elnyeli a nihil, – magával ragadja a „semmi sodra”. Ezért érzi magát olyan bátornak. A remény teszi kihívóvá: Már mindent merek”. Lehetetlen nem észrevenni, hogy mindent egyre tesz fel, mert érzi, reméli, tudja, hogy úgyis Ő, a Nagy Úr, fog győzni. Ezért mer ő, az „emberarcú”, „farkasszemet nézni” hiányával.

– Mint irodalomtörténész csak annyit fűzök ezekhez a szavakhoz, hogy József Attilára úgy tekintek, mint a magyar lelki-irodalom egyik legnagyobb mesterére! –

Nem emel föl (1937. március)

Az árvaság tudata végigkíséri egész életét. Ezt a legváratlanabb pillanatokban és legmegrázóbb kifejezésekkel adja tudtára mindenkinek. Most is, ebben a versében is azt a kisfiút juttatja eszünkbe, akiről már imént hallottunk a Mama című versben: engem emeljen fel, „engem vigyen föl a padlásra”. Az örök gyermeki kérés a felnőttek felé. Különösen az édesanyánk, édesapánk karjaiban éreztük magunkat a legnagyobb biztonságban.

Megrendítő sorokkal kezdi. Itt már nem érződik semmilyen kétség: Érzi, tudja, hogy életének hol a helye: „Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.”

Íme József Attila Isten karjaiban. Látom, amint odabújik hozzá, és suttogja: Tudod, szívem mily kisgyerek”. Átöleli atyját – Istent, a földi apa helyett –, és beszélget vele. Valami nagyon bizalmasat súg neki: ha olykor még tagadnálak, ne viszonozd a tagadásom”. De még ennél is többet kér: „Ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson”.

Van ennek a versnek még más üzenete is. Aki ezeket a sorokat írja, már megjárta a klinikák idegosztályát. Tudja, hogy betegsége, tudathasadása gyógyíthatatlan. Érzi, hogy az „árnyékvilág árkain” bolyong, és ki tudja, meddig?! Mi minden dübörög, forog az agyában? Erre is találok utalást: „Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám...”. Tudjuk, hogy éveken keresztül sejtette, hogyan fogja „feláldozni” magát.

A versnek legmeghatóbb sora jelzi, hogy Attila hazatalált: most már te őrködj énfelettem”.

*

József Attila istenélményének van egy másik vetülete is, ami egyszerűbb, harmonikusabb, nem drámai, gyermeki, de a háttérelemzésből mégis kiderül, hogy e mögött is az árvaság feloldása rejtőzködik. Rokon azokkal a versekkel, melyeket mindannyian ismerünk, és gyermekeink is annyira szeretnek: „aludj el szépen kis Balázs”, vagy a három királyokat haza küldő boldogságos Kismama, aki angyali egyszerűséggel és az örök anyaság bájával kéri, hogy most menjetek, mert: „Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjsza-kát kívánok!”

Befejezésként nézzünk bele ebbe a világba is, mert itt érhető tetten igazán az a sebeket már-már stigmákká formáló apa-élménynek a hiánya, melyről imént már volt szó. A most következő rövid elemzés akkor lesz igazán markáns, ha összehasonlítjuk a József Attilai istenélményt például Berzsenyi vagy akár Ady istenélményével. Azt hiszem, jól látom, hogy ennél melegebb, közvetlenebb hangot még papköltőinknél sem találunk.

                 Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.


Ennek a melegszívű, igen rokonszenves, már-már evangéliumi hangvételű élménynek számtalan variációját ismerjük. Ez az Isten nem az Ószövetség Jahvéja, és nem is a keletiek ikon-arcú Jézusa, hanem a Hegyibeszéd jóságos Mestere, aki ölébe veszi a gyermekeket, megsimogatja és megáldja őket. Ezt az élményt örökíti meg abban az Isten című versében, melyben Istent ott találja a golyózó gyerekekkel, aki a lányokat csinosítja, friss széllel arcukat pirosítja... „Ő vigyázz a tiszta cipőre”, – s zsákot, terhet cipelni is segít...

Itt érhető tetten az az örök, és a Freud által is jól-rosszul magyarázott tudatalatti szülői élmény-komplexus, melynek nagyon mély teológiai alapja van: anyánkon-apánkon keresztül jutunk el az igazi istenarc felfedezéséig. Alighanem Attila nagyon közvetlen, melegszívű fia lett volna a külföldre távozott édesapjának. Az ő hiánya tapintható ki ezekben a versekben. Ennek a ciklusnak befejező versszakával búcsúzom hallgatóimtól, mert ebben a négy sorban benne lüktet mindaz, ami miatt József Attila oly közel van a szívünkhöz:

Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem –
tetten értem az én szívemben.


Kapcsolódó hanganyagH1  

<< Előző Következő >>