Babits  Mihály  Jónása


Kapcsolódó hanganyagH1  

<< Előző Következő >>

Még mielőtt rátérnék Irodalmi Estünk mai témájára, Babits életművének, ennek a szellemi katedrálisnak szegletkövére, a Jónás témára, szeretnék rövid utalásokat tenni a modern magyar irodalom e legnagyobb alakjának Istennel való kapcsolatára.

A Szekszárdon született, a pécsi ciszterciek gimnáziumában hit- és erkölcstant tanuló és hitét gyakorló Babits Mihály ugyanis hosszú utat tett meg, míg eljutott isten-élményének hegycsúcsaira. Engem mindig is azoknak az élete nyűgözött le legjobban, akik Dantéval végigjárták az Inferno bugyrait, majd a pokol piszkától és bűzétől menekülve egy húsvéti hajnalon a Purgatorio kapuján kilépve meg sem álltak a Paradisoig. Az analógiás beszéd az ő esetében azért is helytálló, mert nevét épp a Divina Commedia magyarra fordításával tette halhatatlanná.

A nagy szakadék már akkor érezhető volt, amikor 1909 karácsonyán a Népszavában közreadta Ima című versét. Tartalma miatt nem nevezhető másnak, mint ünneprontásnak. Egy baloldali újságban épp karácsonykor azt írja az egykori hívő Babits, hogy „Szegény vagy, Isten,... – mert mivel szívem betelnék, meg nem teremtheti erőd és örök elméd”.

Három évvel később már gúny is érződik a Nincsen kisértet című verséből. Nem is csak a maga nevében, hanem egy nemzedék szószólójaként magabiz­tosan jelenti ki, hogy vége a babonás világnak: nem hányunk jelt (keresztet), mint az együgyű keresztények... És mindezt a Nyugatban jelentette meg, ezzel is nyomatékolva, hogy elfogadja a nyugatosok világnézetét. És jönnek egymás után az Ady féle gondolatok: „Az élet piszkos, csak a semmi tiszta”... És jön a Babits-Inferno legzavarosabb bugyra, amelyben látszatra megtagadja a Hiszekegyet: „Nem hiszem én az egy istent; hiszem az ezer istent”, mert „semmi az, ami csak egy, és semmi sem egy, ami él” (Hiszekegy). Ez az a korszak, amikor őt is megbabonázza Nietzsche szellemisége és a görög-római klasszikusok politeizmusa. De ez csak látszat. Valójában Babits egyistenhite a sokistenhit kísértésében élt, sokistenhitét pedig állandóan megkérdőjelezte az egyistenhit.

Ilyen kezdet után még jobban sodródik a baloldali eszmék felé, ami miatt nehezteltek is rá a keresztény alapokon újjáéledő trianoni Magyarország szel­lemi vezetői.

De az élet „tisztítótüze” (Purgatorio) nála is nagy változást hozott. Évek multával egyre jobban elfordult fiatalkori különcségeitől. Ahogy a Divina Commedia-ban Vergilius kézen fogva vezette ki Dantét a Pokolból, úgy vezette Dante Babitsot az Amor Sanctus világába.

Nemes Nagy Ágnes nevezte őt Hegyi Költőnek. Távolságot jelent ez a min­dennapoktól, és közelséget egy égbolthoz, melynek minőségét csak körülírni tudjuk. Nem azért használ Babits annyi kultúr-tartalmat, mert „művelt”, hanem mert a magasság-élményét fejezi ki ezzel is, valamely laikus szentség lég­körét közvetítve. A szakralitás-élmény Babits költői karakterjegye. Azt ér­zékeli állandóan, ami nagyobb nálunk, ami túl van rajtunk, az adott világ fölötti más dimenziók, új, másféle világok vonzását. Voltaképpen a „soha-meg-nem-elégedés” alkati jegye ez, amely minduntalan megszólal benne és műveiben. „A semmiből alkottam új világot... mint Istennel osztozó” (Bólyai). Az Örökkék ég a felhők mögött előszavában ezeket írja: „Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy újra-csinálja, hogy meg nem elégszik vele... Nem állatot kívánok, nem is embert! Többet!” (Vallomás helyett hitvallás). Ebben rejlik az ő állandó nyugtalansága: még feljebb, még tovább! Többet!

Mennyire más hang ez, mint a Népszavába írt karácsonyi lázadás. Most már – a háború végén Zsoltárt ír férfihangra: „Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsulsz?... Ó hidd el nékem, benned a Cél, és benned a Kulcs... Ég se zeng, föld se remeg, hogy az Isten rád ne gondolna.”

Ez a fizikán-túli, metafizikai érzékenység teszi számomra Babitsot oly ro­konszenvessé. Mintha minden lépésnél azt mondaná bíztatóan Vergiliusszal: „paulo maiora canamus” (kissé magasabbra a dallal).

Menjünk hát Babitscsal arra a bizonyos fenti tájra, melynek perspektívái az Égig nyílnak. Kövessük, „Mint különös hírmondót”, ahogy saját magát ne­vezte, aki megértette a ritmust, nemcsak a világ szent ritmusát, de „Isten versének szent ritmusát” is, és azt, hogy „mily kicsi minden emberi törté­nés”.

Legyen mára elég bevezetőül ennyi a Babitsi konverzióról. Mert még igen sok és megrendítően szép epizódot kellene elmondanom. De a végső megál­lapítás mindenképpen érvényes: a magyar írók közül senki sem élte és élvezte a kereszténységben úgy a katolikumot, mint ő. Ez a katolikum az eredeti, görög értelmezésben számára az egyetemességet jelentette. Eleinte csak a szelleme ragadta magával, később eljutott az Eucharisztiáig. Egyetlen klasszi­kus magyar költőnk sincs, aki az Oltáriszentségről írt költeményt, csak egyedül Ba­bits.

Ami most következik, az már a halálra készülő, gége-rákkal Szent Balázs­hoz forduló, megtért költő világa, – azé a Babitsé, aki nélkül koldusszegény lenne a magyar irodalom és a magyar szellemi élet.

BABITS JÓNÁSA

Vas István költőtől tudom, hogy Babits tisztában volt azzal, hogy gége-rákja van. Egyre többet foglalkozott az élet nagy kérdéseivel, a halállal. Elmélyülé­sének stációit ismerjük. 1937 nyarán írta a mindannyiunknak ismerős Balá­zsolás című versét, melyben oly meghatóan kéri a vértanú püspököt: „Segíts, Balázs! Te már mindent tudsz... Te ismered a penge élét, vér ízét... a sza­kadt légcső görcseit s a fulladás csatáját és rémületét... S talán azt is, hogy nem is oly nagy dolog a halál.”

Ezután kezdett foglalkozni az Ószövetség egyik Istentől kiszemelt prófétá­jával, Jónás alakjával. Vas elmondta, hogyan tanulmányozta Jónás könyvét, és beleélve magát a Jónási küldetés ijesztő nehézségeibe, hogyan írta meg ezt a négy részből álló remek alkotást. Amikor meglátogatta beteg barátját, mindig felolvasott neki egy-egy részt a készülőben lévő műből.

A téma eredeti feldolgozását a Bibliából mindannyian ismerjük. Babits is abból merítette az esemény alapját és az epizódok egymást követő drámai­ságát. De lényegi változásokat is találunk. Ezekről rengeteg magyarázat, elem­zés készült eddig is. Legutóbb a Kortárs folyóiratban (2000. júniusi szám) jelent meg egy minden apró részletre kiterjedő elemzés Száva János tollából. A remek és igaz pár­huzamok, összefüggések jogosságával senki nem szállhat vitába, – én sem. De egyről mintha a szaktudósaink elfelejtkeznének. Mert igaz ugyan, hogy A liri­kus epilógjának híres „vak dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam” kijelentésnek is van valami köze a meghurcolt és nevetségessé vált Jónáshoz, – csak ne feledjük, hogy azt egy fiatal, egészséges lázadó írta 1904 telén, – a Jónás írójának lelki állapotát viszont csak az érti, aki a Balázsolás és a Jónás imája „pólusok” közé helyezi el az alkotást. Az első verset 1937 nyarán, a másodikat pedig 1939-ben írta. Ez az a közeg – térben és időben –, melyben érdemes és értelmes össze­függéseket keresni. Épp Babits konverziója itt a kulcskérdés. Természetesen értem én, hogy ehhez megkíván­tatik a hívő ember teológiai (aszketika, misztika) eligazodása. Kár, hogy a kiváló szaktudósok nem veszik észre, hogy most egy egészen más, kicserélt Babits Mihállyal találkoznak, aki ezekben az években már arról is ír, hogy vezeklés nélkül nem tud előbbre, feljebb jutni. Az Intelem vezeklésre című versére gondolok, és a többiekre. Ezek egyikére se utalnak az elemzők. Pedig itt van a gyökere annak, hogy miért rajzolja meg oly elesettnek, miért figu­rázza ki, és teszi nevetségessé Jónást. Hisz abban mindannyian megegyezünk, hogy Jónás nem más, mint Babits Mihály. Az, aki 30 évvel előbb nem akart már keresztet „hányni” magára, és hadat üzent minden babonás kísértetnek, – íme most imádkozik, Szent Balázs segítségét kéri, és vezekel. Aki ismeri a halálra ítélt betegek, rákosok lelki állapotát – ennek ma már külön tudománya és könyvtárnyi irodalma van –, és aki papként ezekhez az élő roncsokhoz odahajol, az jobban megérti, miért lett az eredeti Jónásból, a bibliaiból olyan szánalmas, Babits-féle Jónás. Azért, mert új dimenzióba kerül a Teremtő és a teremtmény viszonya. Próbál lázadni, – menekül, mert „rühellé” a próféta­ságot, de rá kell döbbennie arra, hogy az Istennek, Jahvénak markába került. Babits, Kosztolányi, Illyés – és bár ebben a fázisban a Teremtő irgalmas –, mégiscsak az Ő vasmarkában vannak. Ebbe bele lehet őrülni, mint Nietzsche, de lehet Jónás könyvét is írni, melynek legnagyobb üzenete: az Isten még a rosszból is jót tud csinálni, – és Jónásnak nincs más feladata, mint engedel­meskedni: prédikáljon! De hogy kinek, mikor bocsát meg az Isten, az már nem a mi kompetenciánk.

A szakszerű és remek elemzés íróinak csupán egy szerény mondatot üzennék: Ezek az egykori lázadók, köztük Babits is, gyóntak, áldoztak, és Isten karjaiba vetve magukat léptek át az Örökkévalóságba. Íme, így tud segíteni a teológus, a pasztorátor a szakirodalom nagyjainak. Ennek elfogadásához természetesen a tudós nélkülözhetetlen erénye szükségeltetik: az alázat. Így olvassák el Babits megrendítő vallomását: Jónás imáját. És akkor közelebb jutunk a valósághoz.


                   JÓNÁS KÖNYVE

                       ELSŐ RÉSZ

Mondta az Ur Jónásnak: „Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.”
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
kelne s percenként összedőlne ujra.
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hü deszkaszálhoz.

A görcs hajósok, eszüket veszitve,
minden terhet bedobtak már a vizbe,
s mig arcukba csapott a szörnyü sóslé,
kiki a maga istenét üvölté.
Jónás mindent kiadva, elcsigázva,
betámolygott a fedélközi házba,
le a lépcsőkön, a hajófenékre,
s ott zuhant bódult félálomba végre
guritván őt az ázott, rengő padlat.

S igy lőn hogy a kormányos belebotlott,
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
„Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vizen át velünk mivégre jössz?”

S ő monda néki: „Zsidó vagyok én
s az Egek Istenétől futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdőszélre,
hol makkon tengjek és keserű meggyen
békében, s az Isten is elfeledjen!”


De a kormányos dühhel csapta vissza:
„Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?
Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon
az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom.
Már biztos hogy te hoztál bajba minket:
magad mondod hogy Isten átka kerget.
Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.
Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!” S már nyolc marok ragadta,
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.

Jónás azonban jajgatott s nyögött
és meglóbálták a tenger fölött.
„Vigyázz – hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!”
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
S már a hajósok térdencsuszva, kétrét
görbedve sirtak és hálákat adtak
könnyelmü áldozatokat fogadtak,
s a messzeségben föltünt a szivárvány.

A viz simán gyürűzött, mint a márvány.

             MÁSODIK RÉSZ

Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
halat s vizet vederszám nyelve mellé
minek sodrán fejjel előre, hosszant
Jónás simán s egészben ugy lecsusszant
gyomrába hogy fején egy árva haj
nem görbült, s ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsudva, kába
szemmel a lágy, vizes, halszagu éjszakába.

És igy jutott a szörny-lét belsejébe
vak ringások eleven bölcsejébe,
és lakozék három nap, három éjjel
a cet hasában, hol éjfél a déllel
egyforma volt, s csupán a gondolatnak
égre-kigyózó lángjai gyulladtak,
mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.
És könyörge Jónás az ő Urának
a halból, mondván: „Kiáltok Tehozzád,
hallj meg, Isten! Mélységből a magasság
felé kiáltok káromlok, könyörgök,
a koporsónak torkából üvöltök.

Mert dobtál vala engem a sötétbe
s tengered örvényébe vetteték be,
és körülvett a vízek veszedelme
és fű tekeredett az én fejemre,
bő hullámaid átnyargaltak rajtam,
és Egyetemed fenekébe hulltam
a világ alsó részeibe szállván,
ki fenn csücsültem vala koronáján!
Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?
Kényedre hány-vet hánykódó vized
s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet.”

S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,
sürün szíván kopoltyuját a Halnak,
mely csupa verdesés és lüktetés volt,
s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt,
a roppant haltest lihegve-dobogva
szokatlan terhét ide-oda dobta
kinjában, mig Jónás émelyegve s étlen
tovább üvöltött a büzös sötétben,
s vonitva, mint a farkas a veremben,
nyögött: „Bezároltattál, Uram, engem!
Sarak aljába, sötétségbe tettél,
ragyogó szemed elől elvetettél.
Mindazonáltal szemeim vak odva
nem szűnik nézni te szent templomodra.
Sóvár tekintetem nyilát kilőttem
s a feketeség meghasadt előttem.
Éber figyelmem erős lett a hitben:
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
habár e halban sós hús lett belőlem!”

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

És monda Jónás: „Ki táncoltat engem?
Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?
Besóztál görgő tengered savával
és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
de az én Uram akará hogy éljek.
Ebének kíván engemet a Pásztor
és megszabadított a rothadástól.
Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
s csahos szókkal futok zargatni nyájad.
Mert imádságom elhatott tehozzád
és végigjárta a Magasság hosszát.
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti.”

Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap
és akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsirt, epét okádva körülötte.

               HARMADIK RÉSZ

S mondta az Ur Jónásnak másodizben:
„Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
s miként elédbe irtam, prédikálj!”

S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.

Menvén hát Jónás, első nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet vőn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:

„Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!”

Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán veritéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

Másod estére másik térre ére,
a szinészek és mímesek terére,
kik a homokon illegve kigyóztak
s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.
Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
hágván, olyat bődült bozontos szája,
hogy azt hitték, a szinre bika lép.
Mohón hökkenve némult el a nép,
mig Jónásból az Ur imígyen dörgött:
„Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
Harminckilencszer megy le még a nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!”

S az asszonyok körébe gyültek akkor
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.

Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
harmadnap a királyi ház elébe.
Ott már tudták és várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teríték
mellett hevertek a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe tették hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.

És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a szinészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vizvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dult szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.

És méne a pusztába, hol a sáskák
a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
hol aki a forró homokra lépett
jó saru nélkül, a talpa megégett:
ott megfogadta, harmincnyolc napig
böjtölve s imádkozva ott lakik
s nem mozdul, mignem messze kénköves
lángoktól lenne lenn az ég veres
s hallanék hogy a föld egyszerre szörnyet
dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek
s ugy elpusztul minden ninivei,
maga és apja s anyja, fiai
s lányai, huga-öccse, nénje-bátyja,
mint hajdan a Jeroboám családja.

S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: „Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állították,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
mig gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”

S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.

               NEGYEDIK RÉSZ

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szivben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tüz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: „Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, mig láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más,”
igy gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás,

s azért felette megharaguvék,
és mondta: „Mikor ide kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból kérdezni tőlem,
kicsit gunyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bünbánók jószándékát megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
Mert te vagy aki fordit rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom hogysem élnem.”

Tudnivaló pedig itt hogy kimenve,
a városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe, napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
hőségtől sujtott fára, olyan árnyat
tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
hogy azalól leshetett Ninivére,
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S örüle Jónás módfelett a töknek.

Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.

Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:
nem tartott többet sem árnyat sem ernyőt.

S akkor az Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lőn hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá széditette, ugyhogy immár
ugy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott, és gyötrőn égette szomja
s ezt nyögte csak: „Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.”

S monda az Ur Jónásnak: „Lásd, valóban
méltán busulsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu, kövér tök miatt,
hogy hüs árnya fejedről elapadt?”
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
„Méltán haragszom azért, migcsak élek!”

És monda akkor az Isten: „Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy győztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széjjel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi,
az én szájamban ugyanazt jelenti.”

Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyult el a homokban.


               JÓNÁS IMÁJA

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.


Kapcsolódó hanganyagH1  

<< Előző Következő >>