Reményik Sándor:  Magunkba  le, Kegyelem


Kapcsolódó hanganyagH1   H2  

<< Előző Következő >>

Folytatom tehát az „egyetemi órát”, és ahogy „meghirdettem”, most is együttes gondolkodásra hívom meg olvasóimat egy örök emberi igény és válasz feltárásában. A téma, sőt nevezhetem tézisnek is: a bennünk élő istenarc. Ezt a bibliai, és a keresztény ember számára dogmatikai igazságnak nevezett tényt természetesen lehet kételkedve fogadni, lehet tagadni, sőt ellenérveket felhozva, lehet kigúnyolni, ahogy ezt az álpróféták és követőik milliói meg is teszik. De lehet a művészet nyelvén is kifejezni és megvallani, ahogy ennek élvezői és birtokosai vagyunk a művészet minden ágában: népi és klasszikus muzsika, a képzőművészet, építészet, a tánc, az irodalom minden műfajában. Ha az értékek hierarchiájában az arányt nézzük, igen kedvező az eredmény, hiszen az emberiség legnagyobb személyiségei sorakoznak fel a bennünk élő istenarc elfogadásában, hirdetésében, sőt apostoli megvallásában. A magyar művelődéstörténet bizonyítja, hogy nincs semmi okunk a szégyenkezésre. Sőt!

Most azonban nem az a feladatom, hogy felsoroljam népünk „világklasszisait”, hanem egészen szűkre szabva a kört, bemutassak egy olyan költeményt, mely önmagában is mestermű, capolavoro. A kérdés genezisét vizsgálva, az említett két versre is érvényes, hogy Reményik Sándor ars poétikája rokon Prohászka Ottokár és Ravasz László püspökök ars poétikájával. Ezt, mint láttuk legutóbb, Reményik Sándor vallotta Prohászkához írt levelében. (1925. október 11.)

*

A most következő vers – Magunkba le – elemzéséhez szükséges idéznünk az Istenarc utolsó sorait: „Nem nyugszom, amíg nem hívom elő... Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza”. Prózában megfogalmazva, ez azt jelenti, hogy mindenáron felszínre akarja hozni a benne elrejtett istenarcot, még ha lelke, személyisége legmélyebb tárnáiba is van befalazva. Hogy itt valóban a bányászok embert próbáló, egészségüket, sokszor életüket kockáztató „vájár” munkáról van szó, azt olvashattuk is a versben. Sőt ez közösségi munka és feladat. „Légy felelős értem”: „Testvéreim, jertek, segítsetek, egy kapavágást ti is tegyetek”.

Amit a költő ebben a versben megérez, és ahogy megrendülve néz önmaga mélységeibe, ismeretlen „bugyraiba” (Dante), eleve sejteti, hogy még van mondanivalója. Annak ellenére, hogy a most következő költemény, a Magunkba le, nem alkot a másik kettővel ún. versciklust, mégis üzenetében egyik a másikra épül: közös az élmény! Ezt mindjárt érezzük is, amint elolvassuk a tudat- és a tudatalatti világba indulás rettentő kockázatát: „Iszonyú mélyre kell hát menni”!


                Magunkba le

Vedd a lámpát, magunkba szállunk –
Nincs ezen kívül más szállásunk.

Magunkba szállunk: ez most minden,
A külvilágban semmi sincsen.

A külvilág rémek világa.
Te is árva vagy, én is árva.

A külvilágban kockázat van
A legártatlanabb szavakban.

A külvilágban kémek lesnek –
Lélegzetünkre is fülelnek.

Vedd a lámpát, magunkba térünk –
Nagy a vétkünk: az emberségünk.

Magunkba még mélyebbre szállunk:
Nagy a bűnünk: a magyarságunk.

Nyáj néppé nem akarunk lenni.
Iszonyú mélyre kell hát menni.

Idegenné nem tudunk válni, –
Hát minden tárnát fel kell tárni,

Ahol még érc van: emberi, s magyar,
Hová le nem hat semmi zivatar.

Lassan megszűnünk írni, sírni,
Segítségül bárkit is hívni.

Nemzet-forgácsot, csillag-töredéket:
Minket ugyan kicsoda ért meg?

Vagyunk kétféle értetlenség
Menyegzőkön külhoni vendég.

Ki nem elégít semmi ország,
Egyedül ez a mély mennyország.

Vedd a lámpát, magunkba térünk.
Nincs külvilágban menedékünk.

Érzed? Réteg réteg után szakad,
Omlik be tétova léptünk alatt.

Ez még mind rögös, érzéki világ,
De mi megyünk, mind mélyebbre tovább.

Ahol már csak a Lélek lelkesít –
Megyünk, meg nem állunk az Istenig.

*

Az Istenarc és a Magunkba le a keresztény mélylélektan legértékállóbb dokumentuma. Aki ezeket a sorokat így le tudja írni, emberi létünk legmélyebb világába hatol be. Ezt nevezem én – a Babits Mihálytól örökölt kifejezést használva – igazi psychoanalysis christiana-nak. Ideje, hogy végre a költő útitársaként útnak induljunk önmagunk tárnáiba, vagyis lássunk hozzá a vers lélektani elemzéséhez.

A nagy bátorságot többször fogom emlegetni. Mindjárt az elején. Most ugyanis az egész vállalkozás egyik legnagyobb pillanata következik: a döntés pillanata. Mert már a kezdet kezdetén berobbanhat az az elutasító hangulat, hogy nem öltöm magamra a „bányászruhát”, s nem veszem magamhoz a nélkülözhetetlen szerszámokat, mert elrettent a mélybeszállás, az önmagammal való találkozás veszélyekkel járó kihívása. Másként fogalmazva: nem akarom a katarzist, a szembesülést önmagammal, és annak szükségképpeni következményét, a tisztulást, a konverziót, a megtérést. Okot, ürügyet mindig találunk, és egy kézlegyintéssel felérő önbecsapással „megígérjük” önmagunknak: „majd máskor... esetleg már holnap. De most nem!” És félretesszük a verset, s bekapcsoljuk a TV-t.

Igen! A „magunkba le” döntés elé állít mindannyiunkat... Magát a költőt is. Ha megnézzük az Istenarc és a Magunkba le versek keltezését, látjuk, hogy több mint egy évtized telt el a két vers témájának megfogalmazása között. Az Istenarc 1924 táján, a Magunkba le Budapesten, 1939. november 4-én „született”. Az elsőben meglátta a megmásíthatatlan igazságot, és bár érezte, hogy nagy feladat lesz a „világszenny alól kibányászni önmagát”, – azt azonban még nem tudta, hogy mit rejtenek a tárnák. A férfikor rengeteg tapasztalata most arra késztette, hogy halasztást nem tűrve, legjobb barátai segítségét kérve, vállalkozzék a végső felfedezőútra, melynek végállomása maga az Isten!

Tehát a belső hang győzött! „Vedd a lámpát”! Itt nincs idő okoskodásra. Ez a hang belülről jön! Indulni kell! A „kategorikus imperatornak” nem lehet ellentmondani, már azért sem, mert most már világos, hogy nincs alternatíva: ezen kívül más „szállásunk nincs”. Valahol pedig lenni kell, – és mivel „a külvilágban semmi sincsen” (az Evangélium filozófiája hasonlóan fejezi ki magát: „mit ér, ha az egész világot megnyered, de lelked kárát vallja”), ezért egyetlen megoldás a Magunkba le!

De egyelőre a külvilág elégtelenségét kívánja érzékeltetni. És most következnek az Illyés Gyula féle rettentő ítéletek, melyeket a Forradalomkor litániába foglalt a zsarnokságról szóló, ijesztően igaz versében. De Reményiknek elég ehhez néhány szó, abból is megértjük, hogy a külvilágban még a zsarnokságnál is veszélyesebb dolgok vannak. „A külvilág rémek világa.” (Vagyis a zsarnokság csak egy a sok rémes dolog között.) Az igazi rémség – és Reményik egy életen át szenvedett miatta – az árvaság: „Te is árva vagy, én is árva”. Az ember, míg rá nem talál az Istenre, az univerzum legárvább teremtménye.

Még mielőtt tovább olvasnánk a verset, vessünk egy pillantást a vers formájára. Amikor Reményik az életünket kegyetlenül kínzó gyötrelmekről kíván beszélni, kétsoros versszakokat használ. Itt is ezt teszi. Én azt veszem ki ebből, hogy nem akarja gondolatait, félelmeit hosszabban kifejezni, hanem úgy, ahogy a bányász csákányával odavág a kőre. Figyeljük meg, mi mindent tud összesűríteni két sorban! A bányász is tudja, hogy nincs értelme „aprókat” ütni. Ide pörölycsapások kellenek!

Ahogy ereszkedik a mélybe, egymásután két sziklafalba ütközik. Kiderül, hogy bár ezek életének két pillérét jelentik, melyek nélkül összeomolna bányász-sorsa, a világ mégis véteknek bélyegzi. „Nagy a vétkünk: az emberségünk”. Lámpa van a kezében, – minden lépésére vigyáznia kell, mert újabb falba ütközik. „Magunkba még mélyebbre szállunk: Nagy a bűnünk: a magyarságunk.”

Íme sorsunk, boldogulásunk, becsületünk két nagy sziklatömbje: Emberségünk, Magyarságunk. Ezért kellett leszállnunk a mélybe. Mert sorsunkat csak lelkünk legmélyén tudjuk tisztán látni, elfogadni, és ha kell, érte minden áldozatot vállalni. A „külvilágban” ebből semmi sincsen. Az érc itt lent van, a mélyben. „Ahol még érc van: emberi s magyar. Hová le nem hat semmi zivatar.”

A nagy reveláció tehát megszületett. A bányászlámpa a tárna sötétjében vakító fénnyel veszi körül árvaságunk két nagy titkát. Mert aki ott fent, a „külvilágban” még ma is mer Ember és Magyar lenni, az istenarcú lénnyé válik. Az Istenarcnak ezeket a vonásait már előbbi versében is észrevette, de hogy ez – Trianon után – bűn és vétek, ilyen markánsan még nem látta. Az Istenarc ezért folytatódik a Magunkba le iszonyú mélységeiben. Amit a „külvilágban” véteknek, bűnnek neveznek, és ránksütik bélyegét, az itt lent, a mélyben stigmává magasztosul.

Most már csak az a kérdés, hogyan tudjuk megőrizni ezeket az értékeket? Hiszen teljesen magunkra hagytak, mert nyilvánvalóvá vált, hogy „nyáj-néppé nem akarunk válni”, „idegenné nem tudunk válni”, és „mint nemzet-forgácsot, csillag-töredéket, minket ugyan kicsoda ért meg?” Egyedül vagyunk! Ez az igazi totális magyar árvaság. „Vagyunk kétféle értetlenség, menyegzőkön külhoni vendég.”

Éppen ezért egyetlen megoldás van, folytatni az utat: „Iszonyú mélyre kell hát menni”, és keresni Valakit, aki megment minket értékeinkkel együtt. Ebben az útkeresésben a legfontosabb feladat, hogy ne engedjük eltéríteni magunkat. Megint elhangzik az első vájár parancsa: „Vedd a lámpát, magunkba térünk”. Ennek a belső kontrollnak működnie kell, hogy észrevegyük, milyen veszélyes talajon járunk! „Érzed? Ez még mind rögös, érzéki világ”, mely csúszik, és rétegről-rétegre szakad. És nekünk megállni nem szabad...

A lélek sötét éjszakájának órái ezek. Nem ismeretlenek a legnagyobb szenteknél sem. Reményik versének utolsó sorai eszünkbe juttatják a nagy misztikusok mélységbe hatolását. Lelkében az ő kiáltásuk visszhangozik: „Ki nem elégít semmi ország, egyedül ez a mély mennyország”. Csak meg nem állni! Menni, menni mind mélyebbre tovább! Itt már a Lélek veszi át a vezetést. Vele együtt megyünk, „meg nem állunk az Istenig”.

Egyedül Benne oldódik fel árvaságunk. A magunké éppúgy, mint magára hagyott, útkereső, árva népünké.

Kegyelem

Ha jól megfigyeljük a Reményik-esten elhangzottak szerkezeti felépítését, láthatjuk, hogy három szintet ölel fel. Háromlépcsős szerkezet, – egyik emelet feltételezi a másikat.

Az első színt: le a „bányába”, vagyis önmagunkba. És nem állunk meg, amíg ott lent a mélyben rá nem találunk arra az Istenre, akinek hasonlatosságára vagyunk teremtve.

A második szinten ezt az istenarcot fedezzük fel, hiszen egy istenarc van eltemetve bennem, mindannyiunkban. Az Istenarc című versben is folytatódik a nagy harc, mert azt az arcot úgy kell kibányásznunk a ránk rakódott világszenny alól. Kérjük mások segítségét is: egy-egy kapavágást ti is tegyetek...

A harmadik szinten rádöbbenünk a nagy ontológiai és teológiai igazságra, hogy ti. ehhez nem elegendő a mi emberi erőlködésünk, – ide isteni segítség kell. Ezt nevezi az Evangélium és a teológia kegyelemnek.

Nos, erről szól irodalmi esténk fináléja is, a nagy szimfónia utolsó tétele, Reményik legkeresztényibb, sőt Prohászka püspök szerint „legkatolikusabb” verse, a Kegyelem.

    Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

A vers első része, tehát az első 16 sor épp az előbb említett ontológiai abszurdumot foglalja össze megrendítő tehetetlenséggel, zilált mellel, véresre zúzott koponyával, visszafojtott sírással, átkozódással: mindegy, mindhiába... – „a szörnyű szürkeség töm­löcéből nincsen menekvés.

Ez az, amit a teológia nyelvén így fogalmazunk meg: a bűnbe esett ember képtelen önmagát megváltani. Az istenképűségében „megsérült” teremtmény, még ha a legmoder­nebb világot képes is létrehozni, mindig „tökéletlenné vált teremtmény” marad, korlátok közé szorult lény! Ismét istenivé válni csak isteni segítséggel képes. És ez a segítség a kegyelem, mely akkor és úgy jön, ahogyan Isten végtelen bölcsessége jónak látja azt. A kegyelem szinonimája a „magától”. Hatszor ismétli, és mindig szebben, csodásabban, csengőbben sírja, súgja, simogatja, fel-feldobja a magasba, hogy mindenki lássa az Isten láthatatlan, de a mindenség legkézzelfoghatóbb valóságát, a kegyelmet.

És egymás után tör fel a felismerés, mint a kiapadhatatlan forrásból a gejzír, hogy mi mindenre képes a kegyelem: magától megnyílik az ég, – és a remény csillaga siet felénk, már-már a tenyerünkbe hull... megszűnik a vihar, minden elcsitul, éled a remény, tavaszi pompába öltöznek a fák, virágba borul az élet, és álomfáink aranyágán friss gyümölcsök teremnek... Úgy, ahogy Jézus mondta: „én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők”, és zamatos, édes fürtök csüngenek a lugasban.

De kegyelem nélkül megfagy az élet!

Ne csodálkozzunk, hogy Prohászka, a kegyelem zseniális teológusa és a misztika kerúbja, Reményik versét a legnagyobb alkotások egyikének nevezte. A kegyelemről lehet traktátusokat, könyveket és könyvtárakat írni, de ilyen röviden – harminc sorban –, és ilyen hitelesen, ennyire átélten, magyar nyelven még senki nem tudta megfogalmazni, csak az evangélikus Reményik Sándor.

Végigkísér az életemben. Azt hiszem, hogy én idéztem legtöbbször templomban, szószéken, lelkigyakorlaton... Jó lenne, ha mindannyian kívülről tudnánk, és imádkoz­nánk.


Kapcsolódó hanganyagH1   H2  

<< Előző Következő >>