|
Reményik Sándor: Istenarc
|
| << Előző | Következő >> |
|
Most Reményik Sándor versein tűnődöm el, ahogy szoktam. Nemcsak olvasom őket, hanem írok és beszélek is róluk. Hiszen mindegyikben fontos üzeneteket találok. A versek különben is – jellegüknél fogva – jelezni akarnak. A költő nem is tud másként szót érteni, csak jeladásokkal. Még azt is megkockáztatom, hogy mi magunk is csak jelek segítségével tudjuk felszínre hozni gondolatainkat, érzéseinket. Mi más a mosoly, a kézfogás, a csók, az ölelés, a dühös-hangos szó, az ökölbe szorított kéz, vagy a „kis kacsóid összetéve szépen, imádkozzál, édes gyermekem”, – mi más, mint jel? Ennek a „jeladásnak” egyik legnagyobb mestere a mi erdélyi, kolozsvári Reményik Sándorunk, akit mind a két diktatúra – a román is, a magyar is – indexre tett, és bemocskolt. Elöljáróban épp a Jelek című verséből idézek egy csodálatos részt:
„Jelek, jelek,
Épp az imént elmondottakat támasztják alá ezek a sorok. Ember embernek nem is adhat mást, mint jeleket. Életünk „jelbeszédek” rendszere. Jelek nélkül nem létezik kommunikáció ember és ember között. És vajon Isten és ember között? Ugyanaz a helyzet. Sőt itt még nélkülözhetetlenebb a jeladás, mint az ember és ember közti viszonylatban. A nép mindig jeleket vár a prófétáktól. És ez alól Jézus sem kivétel. Ő maga mondja a kételkedőknek és a hitetleneknek: „legalább a jeleknek, a tetteknek higgyetek”. Az egyház is jel, Isten jele a világban. Szerelmes a szerelmesének, anya-apa a gyermekének, pap magatartása a híveinek, a híveké a papnak... – elgondolkoztató jelek, melyek mögött „egy egész világ van”. A jel csak kezdete egy folyamatnak, az igazi tartalom csak ezután következik: „mindentől elrekesztve, önmagában”. Ezt a „jelek mögötti egész világot” Reményik a művészet legmagasabb fokán úgy tudja kézzelfoghatóan bemutatni, hogy mi magunk is átélői leszünk a titkoknak. Közben édes anyanyelvünk metafizikai mélységeibe is beleláthatunk, amit én nyelvmisztikának neveznék. Ennek megértéséhez előbb el kell olvasnunk annak a levélnek egy részletét, melyet Reményik Sándor írt Prohászka püspöknek 1925. október 11-én Kolozsvárról: „ ... Nem vagyok távolról sem sziklaszilárd, pozitív hitű lélek, azonban vívódásokon és vergődéseken keresztül lelkem és költészetem valahogy mégis mindig az abszolútba, az Istenségbe igyekezett öntudatlanul, sőt néha akaratom ellenére is kapcsolódni. Ezt mélyen éreztem mindég, és csak a legmélységesebb hálával tudok azokra gondolni, akik ezt az alaptendenciát lelkemben fejlesztették és előrevitték: Ravasz László református püspök úr mellett Nagyméltóságod... gyakorolt rám legnagyobb hatást. Legutóbbi években Szőcs Jenőné volt az, aki nagyon-nagyon közel hozta hozzám Nagyméltóságod egyéniségét... Midőn megköszönöm levelét, megköszönöm azt a döntő hatást is, mellyel életem alakulására befolyással volt. Isten tartsa meg egyháza, a művészet és minden rendű szegény magyarok számára... ”. A székesfehérvári püspöki archívumban található levél még érthetőbbé teszi mindazt, amit eddig Reményik Sándorról és költészetéről írtam. – És most menjünk a részletekbe. Mint Prohászka kutató, szeretnék rámutatni a levélben található titok megfejtésére. A két zseniális író lelki rokonsága ugyanis tetten érhető. Prohászka Naplójegyzetei és apostoli küldetésének számos megnyilvánulása alapján egyértelmű, hogy ars poétikája megegyezik Reményik Sándoréval: Fellelni magunkban és másban az elrejtett istenarcot, és azt minden erőnket megfeszítve a felszínre hozni. Először a költő versét olvassuk el, majd Prohászka gondolataival fűzöm hozzá reflexióimat.
A Teremtő Zseniben, az Istenben, megfogan egy eszme. Ki tudná felsorolni ezeket, melyek közül mindegyik fontos neki: az ibolya, a rózsa, a liliom vakító fehér színe, a méhecske, a kis csikók és cicák ugrándozása, vagy a Jupiter, meg a Mars, meg a Tejút... És megfogan benne az Ember, aki láthatatlan embrióként kezdi, és Beethoven, Einstein, Prohászka lesz belőle, meg Te és én. Az ember, aki örököl ezer és millió gént... Ez még csak az eszme, és ha ezt még a létbe is akarja hívni, és a mi világunkba akarja állítani, akkor szükségképpen az anyaggal hozza kapcsolatba, melyet szintén Ő gondolt ki. Itt, ebben a világban minden csak akkor és úgy jöhet létre, ha az eszmét szimbiózisba hozza az anyaggal. Még a sötétlila petúnia leheletfinom szirma is csak anyagba ágyazva tud megjelenni... – és a Kisjézus mosolya is inkarnálódik egy kisbaba arcában. Itt a titka annak a Szent Jánosi mondatnak, hogy „az Ige testté lőn”. Minket is anyánk méhében kódolt be a Teremtő. Az agybiológia ma már sok mindent tud, amit eddig nem is sejtettünk. És a Teremtő Zseni létbe állított eszméje fejlődik tovább, bekerülünk egy másik közegbe, amit ma „szociális méhnek” neveznek: anya-apa, család, testvérek, iskola, nevelők, baráti kör, szerelem, alkotás, munkahely. A „bekódolt” ember, a homo sapiens azonban sohasem felejtheti el, hogy szellemi létének egyetlen magyarázata és causa efficiense (lét-oka) abban rejlik, hogy az Isten a maga szellemének szikráját lehelte bele. Ezt a pillanatot örökítette meg zseniális módon Michelangelo a Sixtus Kápolnában: A Teremtő Zseni mutató ujjával érinti a most teremtett Ádám feléje nyúló jobb kezének mutatóujját. Az Isten minden teremtményével kapcsolatban van, különben azok megsemmisülnének. De a homo sapiens-sel, az Emberrel, egészen speciális viszonyba lépett: Saját képére és hasonlatosságára teremtette. Jó lenne, ha erre óránként, vagy legalább naponta gondolnánk, hiszen e nélkül szánalmas állatok lennénk: nem tudnánk gondolkodni, szavakat mondani, tanulni, szerelmes dalokat énekelni, nem lenne muzsika, nem lenne telefon, rádió, képernyő, technika... – semmi! Ezért felejthetetlen, és mind filozófiájában, mind teológiájában abszolút értékközvetítő Reményik Sándor első mondata: „Egy istenarc van eltemetve bennem”. És annak még jobban kell örülnünk, hogy a hangsúly a versben a „kibányászáson” van. Ez nem moralizáló, és nem szenteskedő írás, hanem folytatása a Balassi Bálint – Ady Endre – Babits Mihály szenvedélyes istenkereső vonulatnak. Új hang ez a késői magyar irodalomban. Pontosan tükrözi azt a lelki attitűdöt, melyről Prohászka püspöknek írt levelében olvastunk. „Vívódások és vergődések” megrázó belső harcáról tanúskodik. Arról a kockázatos vállalkozásról tesz hiteles vallomást, melyet vállalniuk kellett a prófétáknak éppúgy, mint az apostoloknak, mindannyiunknak, még Prohászkának is, akinek naplójegyzeteit sok ezren ezért olvassák. Az eltemetett istenarc „kibányászása” A kérdés, a feladat megoldása nem könnyű! Aki már járt bányában, és együtt élt vájárokkal, akik nap mint nap „leszállnak” a tárnákba, és munkájuk közben állandó életveszélyben élnek, jól tudják, hogy miről beszél a költő, és mi mindenen megy át, amikor azt írja: „akarom kibányászni magamat”. Mindez azért van, mert iszonyú mélyen van eltemetve, elrejtve ez az istenarc. Dante Poklát és Purgatóriumát kell végigjárnia annak, aki a „bugyrokból”, a piszkos, nyirkos, omladozó tárnákból ki akarja vájni önmaga igazi énjét. És nemcsak az örökölt, egyéni nyomorúság lavinája zúdul ránk, hanem, különösen a mi korunkban, a „ránkrakódott világszenny” is olyan sziklákkal torlaszolja el a kibontakozást, hogy ember legyen, aki mindezt vállalja. Közben teljes koromsötétségben kell lépésről lépésre botorkálnunk. Lábunk hamuba süpped. „Kihűlt csillagok”, vagyis a fiatalságunk éveiben szentnek hitt „izmusok” is sorra lezuhannak lelkünk egéről, és porrá zúzva hevernek: „Kihűlt csillagok hamuja alól akarom kibányászni magamat...”. De a harcot nem akarjuk feladni. Képtelenek vagyunk rá, mert szent meggyőződésünk, hogy „az az arc igazán én vagyok”. Ezért minden erőnket összeszedjük, fogunkat összeszorítva, magunkat megmakacsolva igyekszünk: „ásót, kapát, csákányt ragadok”... De hiába! A magunk ereje kevés ehhez a titáni küzdelemhez. Belátom, hogy SOS-kiáltással kell segítségül hívnom Barátaim, Testvéreim erejét: „jertek, segítsetek, egy kapavágást ti is tegyetek”. Ez az a „szociális méh”, a család, a barátok, az iskola, a nevelők, az igazi szerelmek, a házastársak, vagyis a bajtársak, a lelki vezetők, akik nélkül nem tudjuk kibányászni magunkat. Hogy aztán ebből az életen át ívelő erőfeszítésből mi jön létre, hogy a márvány nem törik-e ketté, és a Művész, a Teremtő Géniusz végül is megelégszik-e velünk, és remekművé válunk-e, vagy torzó marad-e az egyéniségünk? – Nos, ez már az Ő irgalmától függ. De a lényeg, hogy Emberré csak akkor válhatok, ha az istenarc alteregómmá válik. ( Folytatjuk a Magunkba le és a Kegyelem c. verssel ) |
| << Előző | Következő >> |