|
Vörösmarty Mihály: A vén cigány, Szózat
|
| << Előző | Következő >> |
|
A vén cigány
* Szaktudományunk, az irodalomtörténelem állandó kapcsolatban van más tudományokkal. Nevezetesen a pszichológiával, azon belül a pszichoanalízissel, mint kutatási módszerrel. Innét szeretnék egy gondolatot kiemelni mindjárt beszélgetésünk legelején. A művészek, az írók, a költők – különösen a nagy szenvedők, a katarzison átvergődök – gyakran említik, hogy sokszor maguk sem tudják, hogyan született meg az a vers épp olyannak, amilyennek papírra vetették. Nem tudják másként megmagyarázni, mint azzal, hogy néha titkos kényszer hatása alatt egészen más jön létre, mint amit előre elterveztek. A pszichoanalízis ismeri ezt a különleges lelki folyamatot. Vannak megfelelő „terminus technikusok” is, melyekkel igyekeznek megmagyarázni ezt a belső kettősséget, melyet a komplexusok kategóriájába sorolnak. A költők némelyike úgy fejezi ki magát, hogy „a kezét valaki vezette írás közben”. Hadd említsem meg Reményik Sándor levelét, melyet Prohászka püspöknek írt ugyanerről, az izgalmakkal, kérdőjelekkel teli alkotói misztériumról. Írja, hogy bár ő nem a hitvallók egyenes, egyértelműen fogalmazók táborához tartozik, de megfigyelte, hogy: „költészetem valahogy mégis az abszolútba, az istenségbe igyekezett öntudatlanul, sőt néha akaratom ellenére is kapcsolódni”. Mindezt azért bocsátom előre, hogy érthetőbb legyen mindaz, amit e megrendítő vers – A vén cigány – költőjének lelki alkatáról, és magának a versnek mélyebb megértéséről szeretnék mondani. Ehhez fel kell eleveníteni a költő közismerten puritán, visszafogott, könyveibe és gondolataiba, az élet metafizikai „háttér-világába” forduló arcélét, a Csongor és Tünde üzenetét, hogy ti. útkereszteződésekkel van teli az élet, – különösen a magyar élet. Az útkereszteződések önmagukban véve is problematikusak. Szükségképpen döntés elé állítják az embert. És ha ezt az embert történetesen Vörösmarty Mihálynak, az egykori székesfehérvári ciszterci diáknak hívják, akkor nagy meglepetésekre számíthatunk, óriási belső vívódások művészetté formálásának élmény-özönére. De túl a költő lelki alkatának említésén, e szándékosan csak mozaik szemecskékből összerakott lélektani reflexión, azt is jó lelkünkbe vésni, hogy mikor is írta Vörösmarty Mihály ezt a verset. Mert egy vers igazi átéléséhez legalább három tényezőre van szükség: ismerni kell a költő lelki alkatát, életkörülményeit, – a vers megírásakor lelkében dúló értelmi, érzelmi feszültségeit, – és jó tudni, hogy hol és mikor, a tér- és idő milyen koordinátái között jött létre a költemény. 1.) Kezdjük ez utóbbival. Vörösmarty maga írta A Vén cigány-t megörökítő lap végére: 1854. A magyar történelem olyan, mint egy keresztút. Mindig újabb stációk. Bizonyára nem véletlen, hogy ezt a verset választottam a március 15-e utáni napokban. Ezt a síró, üvöltő, őrjöngő kirobbanásokkal teli verset csak az értheti meg, aki Vörösmartyval együtt végigéli 1848/49 minden tavaszi rügyfakadását, egy gúzsba kötött nép szabadságvágyának virágba borulását, tavaszi színpompáját, a kapák, kaszák, elől-tölthető puskák vízióját, a Gábor Áron rögtönzött ágyúgyárából kigördülő szakálas ágyúk, tarackok legendáját, Görgei tábornok cselekkel teli hadjáratait, és a csodát, hogy néhány hónap alatt olyan tisztikart és olyan honvédeket, vagyis olyan hadsereget tudott ez a nép elővarázsolni, amire nincs példa a magyar történelemben. Átélni Vörösmartyval, Arannyal, Vasvárival, mindenekelőtt Petőfivel és a Pilvax fiataljaival, hogy Bécs retteg, és képtelen másként leverni a szabadságharcot, csak ha az orosz cár segítségét kéri. Ezt a verset csak az tudja megérteni, és megérezni rezdüléseit, igéit és vesszőit, aki azt is tudja, hogy mindez csak néhány hónapig tartó önkívület volt. Hiszen minden visszájára fordult. A vén cigány-ban már ott van Világos, az Aradi Golgota, az őrjöngő Hajnau bitófái, a bresciai hiéna félelmetes üvöltése, ott vannak a Kufstein-i börtön vasravert szabadságharcosainak velőtrázó sikoltásai, a tábori lelkészek hadbírósági ítéletei és kivégzései... A költők hallgatnak, vagy Walesi bárdokat írnak, vagy állnak némán, mint „az árva gólya áll magában egy teleknek a lábában”, vagy Az Ember tragédiájának jeleneteit forgatják agyukban, legjobb esetben Tiborccal mondatják el a nép vérző panaszait, és forgatják kezükben azt a tőrt, amellyel Bánk bán szíven szúrja a királynét... Elborult agyak, tudathasadásos elmék, depresszió örvényeiben fulladozó zsenik, akik sors-szimfóniákat komponálnak, és a zongorájukon magyar rapszódiákat zenésítenek meg, de úgy, hogy a cár is beleremeg. 2.) És mit csinál Vörösmarty Mihály 1854-ben? Most már ő sem mereng („hová merült el szép szemed világa?”). Ma tetszetős szóval azt mondanánk: a depresszió legmélyebb bugyrából, mint valami vulkánból kitör belőle népének és saját sorsának kénköves lávája, és útnak indul egy csárda felé. Ismeri. Máskor is volt már benne. Azért szereti ezt a fogadót, mert esténként játszik ott egy vén cigány. Régóta figyeli. Olykor fizet is neki egy kupa bort, és akkor csak neki játszik... De ma este más forog az agyában. Nem bír magával. Tudja, hogy az öreg cigány úgysem tudja kihozni hegedűjéből mindazt a kínt, dacot, szenvedélyt, ami benne szorong. Igen! Elveszi tőle a hegedűt, és ma este ő fog rajta játszani... Lehet, hogy e vers elemzésének ilyen variációjára még nem is gondoltatok soha. Pedig én úgy érzem, hogy ez a vén cigány nem más, mint maga a költő. Mert nincs az a muzsikus, az a virtuóz hegedűművész, aki vissza tudná adni hangban, négy húron – akármilyen vonó is legyen a kezében – mindazt az érzelmi vihart, ami ennek a sebzett lángelmének a szívében, szemében, megbomlott idegrendszerében tobzódik. De különben is a hegedű is csak egy eszköz, egy szimbólum, amelyre azért van szüksége, hogy kezébe véve elsírhassa mindazt, ami a lelkében ég. Ami Beethovennek a zenekar, Liszt Ferencnek a zongora, Michelangelónak a véső vagy az ecset, hogy megfesse az utolsó ítélet haragvó Krisztusát, az Vörösmartynak a Vén cigány hegedűje... És most ő az úr, ő játszik a húrokon, és azt hozza ki a hegedűből, amit ő érez, és amit ő akar. – Akárhogy is van, mindez nem számít, hiszen ez csak egy megközelítési mód annak érdekében, hogy most már beleláthassunk magának a versnek, ennek a monumentális érzelmi orchestrának minden egyes hangjába. 3.) Ami a hegedűn a hang, az a versben az ige. Ebbe tudja a költő beleönteni a tüzet, a vihart, a villámot... Figyeljük meg, hogy mi mindent rejtenek magukban ezek a ragtalan tőszavak vagy ragozott igei állítmányok vonzataikkal együtt, mi mindent juttatnak eszünkbe ezek a jelen időt, majd a múltat felidéző odavágott villámok, odakiáltott kérdések. Húzd... megittad... ne lógasd... mit ér... tölts hozzá... így volt... fázott... lánggal égett... mikor lesz... tele van... ne gondolj... véred forrjon... rendüljön meg a velőd... szemed égjen... húrod zengjen... odalett... tanulj dalt... nyög... ordít... jajgat... sír... bömböl... fákat tép ki... hajókat tördel... életet fojt... embert öl... háború van... reszket a sír... kié volt?... mi üvölt, sír?... ki dörömböl?... mi zokog?... mintha hallanók... hadd forogjon... tisztuljon meg... hadd jöjjön... hagyj békét a húrnak... lesz még egyszer... elfárad a vész... elvérzik a viszály... vedd fel újra... derüljön homlokod. De kiről állítja mindezt? Ki vagy mi az alany? Talán a vén cigány? Vagy ő, az őrültség szélén álló Vörösmarty Mihály? Vagy a letiport, halálra kínzott nemzet? Mintha az izzó köveket okádó vulkánok rémisztő tűzcsóvái repkednének körülöttünk. Az ember behúzza a fejét, és rémülten néz az égre: mi jön még? Se vége, se hossza a képeknek... Mintha Aradon lennénk, a bitófák árnyékában... most akasztják Damjanichot... „Mintha újra hallanók a pusztán a lázadt ember vad keserveit... s az első árvák sírbeszédeit... a keselynek szárnya csattogását... ...Most lőtte fejbe magát a gróf, a Legnagyobb Magyar... Kié volt ez elfojtott kiáltás? Ki üvölt? Ki dörömböl? Mi zokog, mint malom a pokolban? Kérdések, melyekre soha senki nem ad már választ. Mert ez már párbeszéd, méghozzá önmagával folytatott dialógus... Mintha az Isten is néma lenne, hiszen még az ő „sírja is reszket a szent honban”. 4.) A kijelentő, majd az egyre inkább parancsoló módban odavágott igék, állítmányok az emberi beszédnek teljesen más kategóriájába tartoznak. Ezek nem is hasonlítanak a Reményik Sándor által oly tavasziasnak érzett „Kikelet-igék” rügyfakadásához. Ezek a pokolnak, a halálnak, az akasztott embernek igéi. És arra valók, hogy a költő rajtuk keresztül érzékeltetni tudja magának a versnek boltíves tárnáit. Mert lényegében miről is szól ez a sikoly-katedrálisban elhangzott sors-szimfónia, melyet Vörösmarty dirigál, kezében a „nyűtt vonóbul bot”? Arról szól, hogy van itt Európa szívében egy jobb sorsra érdemes nép, melyet ezer év óta cibálnak, ütnek, vernek, csonkítanak, rabláncra, vasra vernek, – de végre most ütött a szabadság órája... megremegett a föld... és percek alatt megmozdult a nép, mely hangosan kiáltotta: Rabok legyünk; vagy szabadok?! Nem akart senki senkit megtorolni, nem ütött vissza, nem folyt vér az utcákon, énekeltek az öregek is, és húzták a nótát a cigánnyal... a kocsmákban. De aztán mégis fegyvert kellett fogni,... mert Kossuth Lajos azt üzente... A többit tudjuk: a sikeres kezdet után a császár és a cár harapófogójában összeroppant volna egy reguláris hadsereg is... Világos... fegyverletétel... akasztófa... megtorlás húsz éven át. És most kapcsolódjunk bele abba a gondolatba, amellyel elemzésemet kezdtem, a mélylélektan szakembereinek vizsgálataiba: a depresszió végleteibe, a kényszerképzetek őrjöngő állapotába. Mert ezt a verset – éppen a felsorolt igék vulkánkitörései miatt – ennek fényében tudom leghitelesebben magyarázni és átélni. Azt ugyanis, amit a politika, a diktatúra, a rögtönítélő bíróság őrjöngései előidéztek, azt a költő is csak a legextrémebb képekkel, hasonlatokkal tudja illusztrálni. Olyan kifejezéseket, jelzős főneveket tömörít egy mondatba, amelyek önmagukban is ellenmondást váltanak ki belőlünk, vagy amelyek eleve abszurdok: „Véred forrjon, mint az örvény árja...”: azt ugyan gyakran mondjuk, hogy valaki forróvérű, de ehhez nem kapcsolódik az örvény árjának épp ellentétes iránya és hangulata. „Tanulj dalt a zengő zivatartól...”: A dal inkább a lágyságot, a moll-színezetét és hangulatát asszociálja bennünk, nem pedig a zivatar „nyögő, ordító, jajgató, síró, bömbölő, fákat tépő, hajókat tördelő, életet fojtó, vadat és embert ölő” képeit, melyek ijesztenek és elrettentenek! (Beethoven Sors-szimfóniája nem dal!) Ezekkel a zseniálisan és tudatosan összekevert ellentmondásokkal akarja tudomásunkra hozni, hogy itt most az univerzumot is felforgatni képes borzalmakról van szó. Hiszen az univerzum Teremtőjének a sírja is belereszket ebbe a pokoli igazságtalanságokkal terhes világégésbe. (Istennek nincsen sírja.) Hogy jó úton járok, maga a költő is „megrendült agyvelőre”, „őrült lélekre” hivatkozik, akinek elméje úgy zakatol, mint malom a pokolban, és aki egyre erősebben hallucinál: hangokat, üvöltéseket hall, hiába próbálja befogni fülét. Ezek az egyre erősebben zakatoló hangok ugyanis belülről törnek fel... Kívülről senki nem hallja. 5.) Az utolsó két versszak hirtelen fordulatot hoz. Hasonlót a Szózatban is használthoz: „Az nem lehet...” De itt sokkal erősebb indulatokat korbácsol fel. Szinte látom a költőt – hiszen az én olvasatomban ő a Vén cigány –, hogy hirtelen a földhöz vágja hegedűjét vonóstul együtt, mert minden igyekezete ellenére sem tudta kihozni a lehangolt, öreg húrokból azt a zivatart, azt az őrjöngést, amivel szerette volna kifejezni belső vulkán-kitöréseit. „Húzd, de mégse,...” Miért hallgattatja el a cigányt, önmagát? Mert lehetetlenségnek tartja, hogy ne jöjjön Noé bárkája... Lesz még ünnep a világon! Majd akkor megint lehajol az összetört hegedűhöz... – és úgy fog muzsikálni, hogy még az isteneknek is tetszeni fog. Vagyis a lázálmokkal terhes őrjöngő rohamnak végén előtör lelkéből az igazi, az eredeti, a kényszerképzetek nélküli Vörösmarty Mihály, aki tudja, hogy „még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán”.
Szózat
* A SZÓZAT eleve arra utal, hogy ünnepélyes hangon kíván valaki szólni olyanokhoz, akik valamilyen nagy, fenséges ügyben érdekeltek, és szeretnék, hogy azt a számukra annyira fontos ügyet egy kiváló ember, egy náluknál nagyobb képességekkel bíró tekintély hitelesítené. Ilyen volt a Szabadságharc után a sok nagy hazafi között Vörösmarty Mihály. Versének címe ugyan „csupán” Szózat, de tudjuk, hogy ezt minden magyarhoz kívánta intézni: mindannyiunkhoz! Akárhol és akármikor élünk, vagyis az ÖSSZMAGYARSÁGHOZ. Illyés Gyula ezt így mondaná: HAZA A MAGASBAN. Vörösmarty Mihály, az egykori székesfehérvári ciszterci diák olyan korban élt, amikor a hazaszeretet a legnagyobb pontszámot kapta az értékek hierarchiájában. Bármennyire különösnek tűnik, de sokaknál még az Isten szeretetét is megelőzte. Ekkor hangzottak el az ilyen megrendítő szavak: A Haza mindenek előtt... Vagy: Hazám, hazám, te mindenem. Vajon mit üzen nekünk Vörösmarty Szózata ma, 2006 áprilisában, egy olyan korban, amikor ledöntötték trónjáról az Istent is, a Hazát is? Ezt a Szózatot igazán és teljes mélységében csak az élheti át, aki világosan látja, hogy csakis és egyedül nekünk, magyaroknak szól. Miért? Mert csak azok értik, akik magyarul beszélnek. A pán-germanizmus, vagy a pán-szlávizmus népeinek tagjai térben és időben óriási előnyt élveznek, hiszen mindenütt vannak rokonaik, akiknek kultúrájuk, világnézetük, történelmük, sokszor még a vallásuk is összeköti őket a világ bármelyik részén. Mi magyarok azonban a világon, és benne Európában, a legárvább népek egyike vagyunk. Nemcsak a székelyek érzik magukat árváknak, de magára, a magyarság egészére is úgy néznek, mint idegenre. A zsidóság, még a holokauszt ellenére sem annyira idegen, mert bárhová sodorjon egy zsidót a sors, azonnal testvérre, barátra talál az ott élő zsidó közösségben, mely segíti, felkarolja, és biztos megélhetést biztosít neki. Most alighanem jobban megértjük, és mélyebben átérezzük a következő mondatot: „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely;” Miért? Mert meg sem értik, amit mondasz. A mi esetünkben szó szerint értendő, amit szintén a magyarság legnagyobbjainak egyike fogalmazott meg: „Nyelvében él a nemzet”. Mivel a török megszállás után Európa minden részéből telepedtek át hozzánk, ezért mind a mai napig minket nem annyira a közös vér, hanem egyedül a nyelvünk köt össze. Ez Illyés Gyula teóriájának lényege és igazsága. Ezért a mi „szülő anyánk” nem a faj, hanem Édes anyanyelvünk! Ezért érthető a versszak második mondata, mely megérteti velünk, hogy bármilyen sorscsapás is érjen minket, otthonra, meleg fészekre sehol másutt nem találunk: „Itt élned, halnod kell.” Mindaz, ami a Szózatban ezután következik, lényegében ezt az alaptézist akarja történelmi és lélektani érvekkel igazolni, hogy még jobban belássuk, mi magyarok, hogy nincs más hazánk széles e világon. A nagy sorsszimfónia prelúdiuma után, vagyis az első két versszak után öt történelmi mementó következik: az „ezredév” mindmegannyi megrendítő élet-halálharcának számbavétele: Árpád, Hunyadi, az egymást követő, szabadságért vívott véres küzdelmek büszkévé teszik e népet. És bátran kiáltja a világ többi népének szemébe: a mi ezredévnyi szenvedésünk most újra döntés elé állít minket, de a világ lelkiismeretét is: mit érdemlünk? „Éltet vagy halált?” Az ezt követő három versszak – a nyolcadik, kilencedik, tizedik – A vén cigányban is olvasható gondolat jegyében született: Lesz még egyszer ünnep a világon! Ez lélektani megfontoláson és megfigyelésen alapuló okfejtés, mely reményt és bizakodást akar önteni sokat szenvedő, csatákat ugyan gyakran nyerő, de háborúkat sorra elvesztő népünk lelkébe. Arra a letagadhatatlan valóságra akar figyelmeztetni, hogy minden nagypéntekre feltámadás jön, mint ahogy minden jégverés és orkán után egyszer elcsitul az ég, szivárvány ejti ámulatba a bőrig ázókat, és felmelegít az életet teremtő isteni napsugár. Ez az értelme és megcáfolhatatlan logikája a Szózat e három versszakának: lehetetlenség, hogy hiába szakadt meg a hazáért annyi hű kebel, hiszen annyi ész, szent akarat és annyi ima erősít minket, hogy a sorvasztó átok nem törheti össze ezt a népet. Most két rettenetes versszak következik, mely fellebbenti a fátylat a herderi jóslatról, a ránk olvasott, előre megtervezett nemzethalálról. Mert annyira útban vagyunk mi magyarok, annyira idegenek Európa közepén, hogy egyesek már halálunkról beszélnek. Bár a költő még ezt a halált is „nagyszerűnek” álmodja meg, az összkép riasztó: maga előtt lát egy gigantikus méretű tömegsírt, melyben a „nemzet sűlyed el”. A nemzet költője annyira szereti népét, hogy még azt is megkockáztatja, hogy Magyarország eme előrevetített tömegsírja körül gyászoló népek sírnak, jajgatnak fájdalmukban, és „szemükben gyászkönny ül”. Mi már tudjuk, hogy sem Európa, sem a nagyvilág értünk soha nem ont könnyeket. Tudjuk, hogy szép szavakkal elnevezték hazánkat a nyugati kereszténység védőbástyájának, de sem 1526-ban, sem 1848-ban, sem 1920-ban, sem 1956-ban nem védett meg senki..., nemhogy gyászkönnyeket ontottak volna értünk! Lehet, hogy a nemzet költője ezt éppúgy tudta, mint mi, – különben nem írta volna meg félig önkívületben A vén cigányt. És alighanem ezért hirtelen fordulattal saját népe felé fordulva kiáltja agyunkba, szívünkbe, hogy csak magunkra számíthatunk. És mint a múltban, most 2006-ban is rajtunk senki más nem segíthet, csak rendíthetetlen hazaszeretetünk. Ezért mondjuk, és mindannyiszor megrendülve, a Szózathoz illő módon feszes vigyázzállásban énekeljük: „Légy híve rendületlenül hazádnak, ó magyar:
|
| << Előző | Következő >> |