Mécs  László  küldetése


Kapcsolódó hanganyagH1   H2  

<< Előző Következő >>

Azt már láttuk, hogy papköltőnek lenni önmagában is problémák özönét jelenti. Céltáblájává válik mindazoknak, akiket akár világnézet, akár vallási, erkölcsi nézőpont szempontjából irritál mindaz, amit a költő pap létére versben kíván kivetíteni lelkéből. Egy vallástalan, vagy egy vallás iránt közömbös világban eleve leértékelődik mindaz, ami a vallás felől érkezik, és mindenki, aki istenélményének akár közvetlen, akár jelképekbe burkolva hangot ad. A bírálók a papköltőtől még azt is elvárnák, hogy saját irodalmi ízlésüket is tegyék magukévá. Láttuk, hogy a fiatal Mécs László hiába indult Vörösmarty és Ady Endre nyomdokain, a Babits ars poétikáját követő Nyugat írógárdája eleve megbélyegezte.

A mi Irodalmi Estjeinknek, az Irodalmi Saroknak többek között az is a feladata, hogy ezeket a vélt és eleve összekuszált véleményeket szemügyre vegyük, és segítsük elő a tisztánlátást. Azt már is eldöntötte az idő, hogy a Nyugat bírálata nemcsak egyoldalú, de sok szempontból téves is volt. Pusztán azért alulértékelni egy költőt, mert nem üti meg egy írói társaságnak, például a Nyugatnak esztétikai mércéjét, eleve elfogadhatatlan. Ma este megszólal­tatunk olyan irodalmi tekintélyeket, akik Mécs Lászlót, mint költőt is a magyar irodalom elismert alakjaként méltatják.

Érdemes megjegyezni, hogy rehabilitációja a pozsonyi Irodalmi Szemlében kezdődött. 1966-ban Szalatnai Rezső azt javasolta, hogy Mécs Lászlót újra kézbe kell vennünk, mert „akit egykor túlbecsültünk, ma megbecsülhetik”. Ezekben az években ugyanis Amerikában angol-magyar nyelven megjelent egy Mécs-kötet. Ez jel volt, hogy nem lehet agyonhallgatni valakit, aki ennyire él a magyarok tudatában és szívében. És ekkor lépett a színre sztószi remeteségéből Fábry Zoltán, hogy ebben az „irodalmi perben” tanúvallomást tegyen. Igazságtalannak és méltatlannak nevezte, hogy Mécs Lászlót a feledés homályába taszítsák. Ráirányította a figyelmet első kötetére, a Hajnali harangszóra, épp arra, melyről Babitsék annyi rosszat mondtak. A felvidéki irodalmárok és kritikusok szerint az elnémult kisebbségi magyarság első eszmélődése az ő nevéhez fűződik. „Egész életünk körképe ez a vers... Leverve álltunk, gondolat nélkül, biztos érzelem nélkül az első világ­háború utáni hónapokban... – és akkor megszólalt a Hajnali harangszó, az első Mécs-kötet zenéje”.

És ha meghallgatjuk e harangszó üzenetét, megdöbbenünk, mert épp azt kongatja, amit a mi nemzedékünk már ismer és próbál megérteni: hirdette a békét, megértést, testvériséget, főként magyaroknak és szlovákoknak. Vagyis azt az egyetlen járható utat, melyen Szent István óta járt az ország: „Tánc feszüljön a harangban:... mely magyar lányt, tót fiúcskát testvér-táncra pöndörít... Gyűlöltünk már Kain óta vérivásig, csömörig! Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba! Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton.” Ezt egyetlen más költő nem mondta, nem hirdette.

Ez a hang akkor prófétai küldetésnek számított... És a próféták mindig gyanúsak. Mindig az ellenvélemények pergőtüzébe kerülnek. Ez történt Mécs Lászlóval is.

Számomra sokat jelent, hogy ugyanebben a „perben” itthon megszólalt Vas István is, és a Kortárs 1969. júliusi számában közzétette Mogorva jegyzetei című írását. Ő is azt mondja, hogy végre eljött az idő, és meg van a mód: tárgyilagosan felülvizsgálni ezt a költészetet. Újra kézbe kell vennünk, hogy az emlékek és hallomások után szembenézzünk a szövegekkel, és vegyük elő a „súlyokat”.

De közben jó lenne már magát Mécs Lászlót, életét, a költőt és az embert meghallgatni: mit akart mondani, mi volt a célja, és milyen talentumot kapott?

Röviden, „dióhéjban” néhány szót elindulásáról, fiatal éveiről, sikereiről.

1895. január 17-én született. Édesapját, a szegény falusi kántort Már­toncsiknak hívták. Ötödik gyermekként a kereszteléskor az Endre nevet kapta. A kassai premontrei gimnáziumban érettségizett. Már ezekben az években írt verseket a Zászlónk ifjúsági lapba Mécs írói néven. 1914-től a jászóvári premontrei rend tagja. Rendi neve László. 1918-ban szentelték pappá. Ma­gyar-latin szakos tanárként – Trianon miatt – nem a kassai gimnáziumban, hanem az Ung megyei Nagykaposon kapott beosztást, mint plébános.

Első versei 1921-23 között a bécsi emigránsok Tűz című folyóiratában jelentek meg. Neve akkor vált közismertté, amikor Ungváron 1923. január elsején a Petőfi centenáriumi ünnepségen felkérték, hogy szavalja el Szellemidézés című versét. Idős korában Pannonhalmán írt egyik leveléből tudjuk, hogy ettől kezdve hívták városról városra. „Engem a Kisebbségi Sors a Pódiumra helyezett... ebből jött ki történelmileg, hogy a szétszórt magyarság Család-összehozó karácsonyfás újításaira engem hívtak meg 20 éven keresztül, hogy megkiáltsam titkos és nem titkos emberi és magyar vágyaikat – és nem mást. Ezt először sugdolózva tették röhögés tárgyává, később írásban az Illyés félék...” (1969. március 26.). – Ez a dokumentum értékű levél legyen számunkra fogódzó pont, mert alighanem ez az egyre növekvő népszerűség is belejátszott abba a sok igazságtalan kritikába, amelyet azoktól a nagy íróktól kapott, akiket viszont nem hívtak városról városra.

Ha odafigyelünk az ekkor még 30 éves Mécs László felfelé ívelő pályájának állomásaira és dátumaira, valóságos diadalútnak nevezhetjük. Következzenek hát a száraz adatok, melyek maguktól beszélnek:

Ungvár, 1923: Rácz Pál újságíró és Földesi Gyula nyomdász saját költségükön kiadják az első Mécs-kötetet, Hajnali harangszó címmel.

1924. júliustól – Erdélyi körút. Zilahon – Ady-ünnepség. 1925 – első fellépés Budapesten, 1927 – Arad, 1929 – Nagyvárad.

Két új kötet: Rabszolgák énekelnek (1925) és a Vigasztaló (1927). Berlinben jelennek meg a Voggenreiter kiadónál, Farkas Gyulának, a berlini Magyar Intézet igazgatójának anyagi támogatásával. Ugyanő írja meg Mécs László első életrajzát a Studium kiadó Kortársaink sorozatában.

Újabb körutak, újabb meghívások: 1933 – Temesváron bánáti magyarokkal találkozik, – innét Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed.

A kiadók felismerve a fiatal költő népszerűségét, egymással vetélkedve jelentetik meg köteteit. – 1930-ban Az ember és az árnyéka, Kassán, Kazinczy kiadó; 1931-ben Üveglegenda, Budapesten Athenaeum - Napkelet. – Athenaeum kiadó: 1933-ban Legyen világosság, 1934-ben Válogatott költemények. 1935-ben a Kellner nyomda számozott bibliofil kiadásban Hincz Gyula illusztrációival Legszebb verseit kínálta karácsonyi ajándékként.

1933-ban jelenik meg első idegen nyelvű kötete, holland fordításban. 1935. márciusában két hét leforgása alatt 11 erdélyi városban lépett fel. Ekkor mondta el minden alkalommal a Civis Romanus sum című versét, melyről ma még lesz szó. E versnek köszönhetően még ebben az évben Párizsban három előadáson mondja el francia hallgatóinak költeményeit magyarul. (Aki ennek hiteles történetét meg akarja ismerni, olvassa el A. Sauvageot, a híres francia-magyar filológus és nyelvész beszámolóját a Vigilia 1979. februári számában. Ő volt ugyanis ennek az előadói sorozatnak a szervezője.)

Feltűnő, hogy költészetét az egyházi kiadó, a Szent István sorozatosan úgy cenzúrázta, hogy végül mindig kitért a közreadás elől. Ezért jelentették meg nagy világi kiadók, különösen az Athenaeum: 1937-ben Fehéren és kéken, – Élőket nézek, Révay kiadó, 1938-ban.

Új perspektívák nyílnak meg előtte, amikor külföldi meghívásokat is kap. A nyugati magyar szórványok nagy apostola, Uhl Antal plébános 1938-ban megszervezte belgiumi, hollandiai körútját. Ezen felbuzdulva a párizsi Magyar Intézet igazgatója, Molnos Lipót meghívta Mécs Lászlót egy párizsi szereplésre. Ennek az útnak nagy visszhangja volt külföldön és itthon egyaránt. Különösen azért, mert a Nyugat köré csoportosult magyar írók egyik kedvenc költőjének, a szkepticizmusáról híres Paul Valérynak ekkor mutatták be Mécs Lászlót, akivel mély barátságot kötött. A magyar és a francia költő szívélyes kapcsolatának egyik dokumentuma az az előszó, melyet Paul Valéry írt a Párizsban, 1944-ben megjelent második francia-magyar nyelvű Mécs válogatás elé. (De még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy az ugyancsak „franciás” Illyés Gyula abbahagyja szenvedélyes kritikáit.)

Álljunk meg egy pillanatra ennél a párizsi epizódnál. Egy most talált késői visszaemlékezésében Mécs László erről ezeket írja barátjának, Könnyű Lászlónak Pannonhalmán, 1969. március 26-án: „Dr. Molnos Lipóttól 1937-ben levelet kaptam. Ő már rendezett Ady-estet, – megalapította a Francia-Magyar Liszt Ferenc Társaságot stb., hogy bebizonyítsa a franciáknak, hogy Magyarországon nemcsak Bugac, Csárda, töltött káposzta, nyereg alatt puhított hús stb. van, de valami más is. »Most téged szeretnélek felléptetni, hogy a magyar nyelv zenéjében gyönyörködjenek.«”

Majd ezekkel az ironikus szavakkal folytatja, jól odavágva a kellemetlenke­dő Illyésnek: „Minden magyar költő négykézláb ment volna Párisba, ha valaki a Sorbonne-on 700-as teremben közönséget biztosított volna neki... tavaly Illyés Gyula 60. életévét megünnepelték valahol Angliában, és egy 80 férőhelyes teremben „szavalta” verseit... Csak januárban válaszoltam Lipinek; már márciusban szavaltam a Sorbonne-on a Paris-Clubban, a Katolikus Egyetemen, Roubaix-ban, a magyar bányászoknak... Három év múlva már az Egyetemi Város színházában szavaltam, majd Lille-ben, szintén az egyetem rendezésében. Majd Namurben, Hollandiában...”

És eközben mi várta itthon? Óriási változást hozott az ő életében is az ún. Bécsi döntés, mely részben valóra váltotta a magyarság álmait: az elcsatolt részek, Felvidék, Erdély, Délvidék újra visszatérhetett az anyaországhoz. Már nem kellett útlevél ahhoz, hogy „hazajöhessen”. Most még több város hívta, és ő minden felkérésnek eleget tett. Fellépéseiért sohase kért honoráriumot. Sőt jótékonysági esteken is szívesen szavalta verseit. Két kuriózumot is említek. Az egyik: a Zeneakadémián rendezett esten Bartók Bélával lépett fel a Vigilia katolikus folyóirat anyagi támogatása céljából. A másikhoz egy tragikomédia is fűződik. A magyar rádió rendszeresen közvetítette a Hubay Jenő hegedűművész budai palotájában rendezett hangversenyeket (gálaesteket). Erre meghívta Hubay, a házigazda, Mécs Lászlót, mint előadóművészt, aki A Mindenség balladája című versét akarta elszavalni. Előadás előtt a rádió vezérigazgatója Mécshez lépett, és elmondta, hogy ennél a versnél ki fogja kapcsoltatni a mikrofont. Miért? – kérdezte a költő. „Mert ez a mondat szerepel benne, hogy titkon dobban anyaméhben a lét” – Mire Mécs megdöbbenve csak ennyit mondott: „De hát az Üdvözlégy Máriában naponta elmondjuk, hogy méhednek gyümölcse...” – Azt hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy ehhez nem kell kommentárt fűznünk.

Van azonban a Mécs-küldetésnek egy olyan arculata, amelyről fél évszázad távlatából már illenék beszélni. A kérdés Prohászkával kapcsolatos. Előzményként érdemes felhívni a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy Mécsnek nemcsak a Nyugattal gyűlt meg a baja, és nemcsak Babits ájult el, amikor verseiért, küldetéstudatáért egyre népszerűbb lett, hanem saját egyházának vezetői is egyre ferdébb szemmel néztek rá. Hogy miért? Éppen azért a szociális érzékenységnek nevezett magatartásáért, melyre már múltkor is rámutattam.

Bár nincs kezünkben egyetlen egy dokumentum sem, mely igazolná, hogy költészetébe milyen hajszálcsöveken keresztül jutott el a forradalmár Prohászka tanítása, de ne feledjük, hogy azt az ifjúsági folyóiratot, a Zászlónkat, amelyben megjelentek első versei, Prohászka géniusza hozta létre. Lehetetlen nem észrevenni, hogy amit a szegények apostola szószéken, újságokban, konferenciákon, Katolikus Nagygyűléseken hirdetett, azt verseiben egyre félreérthetetlenebbül megírta, és a pódiumokon elszavalta Mécs László, akit éppen ezért forradalmárnak érzett a hierarchia és a vezetése alatt működő Szent István könyvkiadó. Most már világos, hogy a fent felsorolt Mécs-kötetek kiadói között miért nem találunk egyetlen egyházit sem.

E tragikusnak nevezhető megállapításomat egy lektori jelentés még kézzelfoghatóbbá teszi. A neves irodalomtörténész, Alszeghy Zsolt Hajnali harangszóról írt jelentése nem győzte eléggé dicsérni a fiatal költő új stílusát, témáinak életszerűségét: „a frissítő varázst, a játékosan buggyanó ritmust, az izzó emberszeretetet, az életörömöt, amivel szíven kapott”.

Vajon akkor a Szent István Kiadó lektorának mi volt a kifogása? Ugyanaz, ami miatt Prohászkát elítélték, és indexre tették. A Csernoch bíboros vezette hierarchia szemlélete nem tűrte a Minden magyar vadásszon féle versek forradalmi lázadását, mely hadat üzent a Gőgnek, a „bánkbáni tragédiának”, a kettős Magyarországnak: egyik oldalon a gazdagok, a másikon a három millió nincstelen. Hogy jelenhetett volna meg ebben a közegben a fehérruhás új Tiborc merész reggeli harangszava, mely valóban megdöbbenthette az urakat: „Ha nem, akad ma Bánk bán, kiállok én, szegény regös a tollamat kirántván, leszúrom végleg Gertrúdot”. Mert „a Magyar Család egy legyen: minden magyar vadásszon!”

Minden magyar vadásszon!

Egy közéleti úr úgy mondta:
„A paraszt ne vadásszon!”

A boldogság úrnak való,
de jó vadászni rája
bálon vagy billikom között,
vagy menni messzi tájra,
míg a pénzes vakáció
tart, sok kiránduláson
vadászni jó – de a paraszt,
a paraszt ne vadásszon!

Az egy-gyerek úrnak való:
a szépasszony nevessen,
maradjon karcsú csók-csoda.
A paraszt sorsa: vessen
kenyér-magot és gyereket,
legyen a sorozáson
sok tölgy-kemény hős, katona.
A paraszt ne vadásszon!

A szabadság úrnak való,
Paraszt izzadság-gyöngyök
értelme: örök áldozat,
mióta Dózsa Györgyöt
leverték, és Werbőczy úr
a földhöz kurtaláncon
kötözte a parasztokat.
A paraszt ne vadásszon!

A bánkbáni tragédia
a levegőben borzong.
Rossz végignézni a szegény
sok torzonborz Tiborcon.
Kálváriás nép! Nem töri
fejét vad lázadáson,
de lázítja a felfogás:
„A paraszt ne vadásszon!”

A bánkbáni tragédia
ez: kettős Magyarország.
Egyik részen fény, földi jók,
öröm-napfényű orcák,
másik részen keserv s örök
bús napfogyatkozás van.
Ettől mélyül a szakadék:
„A paraszt ne vadásszon!”

A királynénk Gertrúd: a Gőg!
Ha nem akad ma Bánk bán,
kiállok én, szegény regös
a tollamat kirántván,
leszúrom végleg Gertrúdot.
A jóság-tálaláson
a Magyar Család egy legyen:
minden magyar vadásszon!

1927-ben meghalt Prohászka püspök a szószéken, de a szociális reform forradalmi hangvételét a fiatal Mécs László felvitte a pódiumra. Mi annak idején erre a harangszóra figyeltünk fel, mely akkor is szólt, amikor ingyen temetett földönfutó szegényeket: Riport egy ingyen temetésről.

    Riport egy ingyentemetésről

Cigánysor. Dögtér. Téli faluvég.
Földkunyhó. Havon emberhulladék.
Bent szalma egy sarokban, semmi más.
Egy üstben fortyog a döghús-gulyás.

A szalmán kis koporsó. Benne holt
kisded. Az anyja néha felsikolt.
Az asszony vézna, vén, púpos, kicsiny.
Hogy nyílt ki ebből csók, szerelmi csíny?

Hogy volt ennek tizennégy gyermek?
S miért van az, hogy a halál-eke
mind beszántotta? Könnyel küszködik
szempárom: ez a tizenötödik!

A férj gyepmester. Gúnyból nevezik
aranybányásznak. Most nem érez itt
sok bánatot, mert kis pálinka-írt
szedett be, míg kiásta kint a sírt.

Pár utcagyermek lézeng és röhög.
Kutyák ugatnak, kemény hó-rögöt
dob rájuk egy kölyök, míg temetünk.
Jókedvem pillangója messzetűnt.

Nem búsul itt a sírnak férge sem.
A kántor mintha kissé mérgesen
kántálna, s a harang is bosszusan
bong: rozsda van ma a vén basszuson.

Libasorban, hasig hóban halad
csapatkánk. Itt-ott az eresz alatt
pipás parasztnép tréfát gyárt, kacsint,
a púpos lelkén nem lát bakacsint.

Sok szív elcsúszik a Nyomor jegén!
Kinek fáj most e fájdalmas szegény?
Jézusnak a kereszt három szegén.
Csak Ő búsul most, a púpos, meg én.

Elöl megyek. Elém vág az apa.
Lábán rongy-bakkancs, markában kapa,
rongy-bakanccsal tapos nekem utat!
(Ki méri meg az emberszív-kutat??

Nem tenné ő se, volna csak nagyúr!)
Majd sírba ugrik a cigány vadul,
a koporsót elkapja hevesen,
s csókot cuppant rá szenvedélyesen.

A csók nyoma megcsillan a napon,
s rög hull rá. A nő jajgat: „Főpapom,
a jó Isten mért tette ezt velem?!”
Válasz helyett eltűnök hirtelen.

És találok még egy közös vonást Prohászka és Mécs László eszmevilágában: a szentnek, a jónak keresését, az ember karakterében elrejtett kincseknek felszínre hozását. Amit a szentéletű püspök a szemináriumban, a gyóntatószékben, a szószéken hirdetett egy életen keresztül, és ezzel egy új generációt nevelt, azt Mécs László szintén egy életen keresztül vallotta. Ars poétikáját már első kötetében meghirdette: Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.

Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld

Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.
A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.
Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára
kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.
A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,
az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,
dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.
A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.
Apokaliptikus, vad formája és nézése:
a fél szemére vak és helyén gödör van vésve,
haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla,
bakkancsa és kabátja dróttal van összezárva.
A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi
vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi?
Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:
„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,
ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,
vad összevisszaságban, befonva minden ösvény,
s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült
s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:
„ – Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón,
harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták
ágyékok szép vetését... a földet letarolták...
fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,
hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog...
S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”
Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

A haza sorsa iránti felelősségtudat, a Tinódi Sebestyén sorsát tudatosan vállaló aggódás iróniába csap át, amikor a negyvenes években keserűen tapasztalja, hogy a világégés közepette itthon az úri osztály még mindig ölbe tett kezekkel néz maga elé, és szeme láttára rohan a vesztébe az ország: Kóborló elődöm, – Pató Pál: A madár fiaihoz, – A róka csak játszott. Ezek kéziratban maradtak fent, és csak az 1970 utáni kiadások közölték.

              Kóborló elődöm

Rólad gondolkozom hideg őszi estén
kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén,
te is keseregtél végvárak elestén,
míg nemzeted vérzett fájdalmak keresztjén.
Akkor is szörnyű volt az idegen éhség,
magyar kenyér kellett, magyar föld és szépség,
telhetetlen zsákú volt török, német népség,
akkor sem segített végvári vitézség.
Nemcsak a föld oszlott a négy égi tájra,
de szétrepedezett a lelkek világa,
de szétszakadozott Krisztus királysága,
keresztény keresztényt ahol fogta, vágta.
Egy kicsiny lehellet fene vihart ellett,
ennek szultán kellett, annak császár kellett,
Ördög-fával gyujtott magyar magyar mellett
s idegen : pecsenyét sütött a tűz mellett.

Akkor a végvárak sorra mind elestek.
Te a sok szomorú helyet felkerested,
krónikád a hősről példaképet festett
s máshol feltűzetted az alvót, a restet.

Beálltál krónikás kóbor lantolónak,
urak lakomáján ország-ragasztónak,
amennyi ereje van az igric-szónak
egységben az erő s erőben a holnap.
Egy legyen a magyar és egy a keresztény,
ezt hirdette lantod, Tinódi Sebestyén,
im ezt hirdetem most, végvárak elestén,
amíg fajunk vérzik fájdalmak keresztjén.

Te még lovon jártál, lovon jött reátok
a török, a német s minden magyar átok,
– mi már gyorsvonaton – s a pokol kitátott
torkából vonaton jött a magyar átok.

Autón, vonaton széjjelszaladt minden,
ami itt egyesült ezeréves hitben.
Összeszedni mindent ki tudna még itten?
Csúnyán megvert minket a haragvó Isten.

Kálvin Debreczenje s pápás Pannonhalma
farkasszemet néznek, egynek sincs nyugalma,
magyarnak magyaron van csak diadalma
s gyűlöletet őröl a magyarok malma.

Mikről te nem tudtál : új bajok riasztnak,
örökre ellenség a szegény s a gazdag,
mindakét oldalon fegyverek virrasztnak
s rakatlan rothad a híres magyar asztag.

Kóbor lantos lettem, lantomnak szavára
figyelt már Kolozsvár, figyelt Patak vára,
Munkács, Ungvár, Pozsony, Léva, Losonc vára,
a magyar vágyaknak voltam a futára.

Ragasztója lettem minden széthullónak:
amennyi ereje van az igric-szónak,
amennyit kimenthet egy kis élet-csónak,
ha világra szóló árvizek bomolnak.

Az én ragasztékom Krisztus ragasztéka:
szeretetet tömök szörnyű szakadékba,
szeretet lámpását viszem a szurdékba,
szeretet lámpását viszem a kastélyba.

A csíki virágok méze édességes.
Bakonyi, sárosi virág méze édes:
legyen minden lélek magyar mézre éhes,
magyarok, épüljön az új magyar Méhes !

Lehetünk szétvágva harminchét határba
s hordhatjuk a mézet a közös kaptárba,
csak a Méhes álljon ragyogón, kitárva
új határok felett minden égi tájra.

Autón, vonaton széjjelszaladt minden,
megújult lelkekben megújulhat minden,
csak a Méhes álljon fényességes hitben,
szegény magyarokat segítse az Isten !


        Pató Pál: A madár, faihoz

        (Előadás a rádió számára)

Fiaim, csak énekeljetek!
„Miről énekeljünk, Pató Pali bácsi?”
– Hogy lassan tovább érsz,
s hamar megöregszik, ki nagyon kíváncsi.

Fiaim, csak énekeljetek,
hogy kihajolgatni vonatból veszélyes,
hogy nyáron meleg van,
télen hideg, s keskeny az, ami nem széles.

Fiaim, csak énekeljetek,
arról, hogy a Marsban mit esznek estére,
s Óperencián túl
kék-e a tündérek tiszta mágnás-vére.

Fiaim, csak énekeljetek,
hulló falevélről, őszi violárul,
s hogy szép látvány az, ha
a Föld s egy nép szeme álmodásra zárul.

Fiaim, csak énekeljetek
a télről, mely úgy szép, ha a Földön végig
minden erő szunnyad,
s álmát fagy-csendőrök jég-szuronnyal védik.

Fiaim, csak énekeljetek
altatóport, másról ne zengjen a dal már,
aludjon az ország, aki alszik, boldog!
Minden tavasz-nyitó fecske: forradalmár!


             A róka csak játszott

Virágos bokorból lestem a tisztásra:
fácánok fürödtek porba gödröt ásva.

Két kakas párbajba kezdett felugorva,
a játék eldurvult, vérük hullt a porba.

Egy kakas vészjelet adott: „Ott a róka!”
Mind elbújni készült, – de az csupa móka,

csupa vidámság volt, hátán heverészett,
mint ki a tavasznak szépségétől részeg,

karikába perdült, farka körül forgott,
a fácánok lassan megszokták a dolgot.

A róka csak játszik, – gondolták a tyúkok.
De a róka hátán egyre arrébb csúszott,

s mikor elég közel ért ugrásra készen,
elkapott egy fácánt villámgyors merészen.

A róka csak játszott, s véres lett a pázsit.
Így játszik az ördög, míg a pokol ásít.

*

Összefoglalva e két estét, nem tagadom, hogy nehéz volt válogatnom e csodálatosan gazdag életmű kincseiből. Legkedvesebb verseimre kevés időm maradt, pedig azokat diákkorom óta még most is gyakran elmondom (és itt csokorba fűzve néhányat közlünk is): A királyfi három bánata, – A gyermek játszani akart, – A Mindenség bal­ladája, – Meteor, – Rohanás a tavasz­ban.

Célom több volt, mint irodalmi est keretében verseit elemezni. Úgy érez­tem, hogy mint pap és magyar ember, kötelességem megvédeni tisztességét, becsületét, Isten és haza iránti hűségét az igaztalan, nemtelen támadásoktól. Azon kevesek közé tartozom, akik látták, hallották, és már akkor is tudták, hogy kevés költőt zártak szívükbe úgy a magyarok, mint a hozzájuk jóban, baj­ban, börtönben, hitben és kísértésben, életben és halálban hűséges sors­társukat, Mécs Lászlót.


           A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna,
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.


         A gyermek játszani akart

A vonat futott. A kupé-dobozok
szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.
A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

A gyermek szeme tükröt keresett:
anyjára mosolygott s várt egy keveset,
az anya arca nem tükrözte vissza,
szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a bankárra mosolygott s várt egy keveset,
a bankár arca nem tükrözte vissza,
börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
egymást tükrözték a szerelmesek,
a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza.
Vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a kalauz orcái veresek,
a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,
nem tükrözhette vissza. Dolga volt.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset
tükröztem mint kék tó a teli holdat
s ringattam. Valahol angyalok daloltak.

Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.
Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,
sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom:
a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.


          A Mindenség balladája

Éb-red, moc-can a tojásban a sejt:
„Is-ten Is-ten”, huszonöt napi ritmus.
Tit-kon dob-ban anyaméhben a lét:
„Is-ten Is-ten”, kilenc havi ritmus.
Ó jaj, ha kihagyna! – De él az Erő, de él az Ütem:
„Is-ten Is-ten Is-ten!”

Dobogón zakatol, kacagón-zokogón zakatolgat a szív:
„Is-ten Is-ten”, jó nyolcvan a pulzusi ritmus.
Ó jaj, ha kihagyna! A vérpatakokba
belefagyna a lét-zene s pirosan párázna magasba
lelkünk, ha kihagyna a ritmus! De él az Erő, de él az Ütem:
„Is-ten Is-ten Is-ten!”

Csobogón menetel a patak, a folyó, a folyam:
„Is-ten Is-ten Is-ten Is-ten!”
Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! A hegytűl a tengeri tájig
belehalna halak sokasága, hajók sora, sajkák,
malmok raja rína! – De él az Erő, de él az Ütem:
„Is-ten Is-ten Is-ten Is-ten!”

Lobogón jön a Nap, megy a Hold, megy a Nap, jön a Hold:
„Is-ten Is-ten nap-pal, éj-jel” háromszázhatvanötször!
Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! Nem volna szivárvány,
nem volna virág, nem volna világ, csak futna a Föld,
a gigászi koporsó! – De él az Erő, de él az Ütem:
„Is-ten Is-ten Is-ten Is-ten!”

Ragyogón menetelnek a csillagok és naprendszerek egyre:
„Is-ten Is-ten fény-év, fény-század, fény-ezred.”
Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! De él az Erő, de él az Ütem:
dobog és csobog és lobog és erjed az Idő a Tojásban.
A Tojásnak a héja: az Örökkévalóság,
mely áll a Tenyéren, áll, tartja az Isten.


               Meteor

Egy ismeretlen, ősi fényű
nagy égitestről elszakadtan,
ki tudja, hol keringtem eddig,
s hogy hány száz fény-évet szaladtam,

amíg elértem itt a légkört,
s a létem láthatóan izzik.
A földnek fény-nyelven beszélek,
pár perc, aztán ízlik, nem ízlik:

kiégve földre hullok én is,
s küldönci pályámat betöltvén
megtorpanok, mint túlvilági
ércekből öntött szobor-öntvény.

Tudósok jönnek vegyszerekkel,
vizsgálják ércét a szobornak,
de csődöt mond nagy kémiájuk,
fejük csóválják és morognak,

ez nem vas, nem réz, bronz, arany sem,
titokból van ez, mint az élet,
ilyet nem olvaszt vasgyár, vulkán:
ily ércet rejt az ősi Lélek.

Egy ismeretlen, ősi fényű
örök Titokról elszakadtam,
küldöncnek jöttem s eltűnök majd,
ha üzenetem általadtam.


       Rohanás a tavaszban

Ki tudja mióta? talán ezer éve
fut a Sors autója az Éjbe velem...
Pár perc csupán, hogy a fényre kiérve
látok, s a csodák özönét figyelem:
most ébred a föld, a halálszagú táj,
sietni, sietni, sietni muszáj!

Hurrá, rohanunk, maradoznak az ormok,
maradoznak a völgyek, a várak, a múlt,
látok patakot, hidakat, suta tornyot,
pár perc: s feledés buta fátyola hullt
le mögém... Autóm ragyogón tova száll,
sietni, sietni, sietni muszáj!

Rohanunk, a Tavasz magasul fel az űrben,
dirigál csuda-botja: kifeslik a lomb,
dirigál: s a paraszt a dohos szagú szűrben
kikocog s veteget... Már zöldül a domb...
Dirigál: jön a szél s a vetésbe kuszál,
sietni, sietni, sietni muszáj!

Rohanunk falun át, hol a gyermek a sárban
játszik... Lakodalmasok éneke jő.
Kotló a tojásokon ül a kosárban.
– A Tavasz dirigál: s a gyerek, csibe nő,
pár perc: s öreges a pihés, pici szárny:
sietni, sietni, sietni muszáj!

Pár pillanat: és a menyecske örömmel
új életet etet a melle haván.
Fakadoznak a fákon a szirmok özönnel,
jó volna megállni, leszállni talán,
szirmot simogatni... Hiába, ha fáj:
sietni, sietni, sietni muszáj!

Rohanunk, ragadó autóm tovavágtat,
felvillan egy emberi arc s tova vész...
Már hull a szirom... huzogatja a fákat
a gyümölcs... a mezőn a kalász feje kész...
Könyörülj autóm Vezetője, megállj!
– Sietni, sietni, sietni muszáj!

Rohanunk, fejemen felhőzik a gondom,
aratók dalait dudorássza a szél.
Kifutunk a Tavaszból! Túlnan a dombon
ott leskel a Nyár, meg az Ősz, meg a Tél:
te szörnyű sofőr, pár percre megállj!
– Sietni, sietni, sietni muszáj!

Rohanunk pihenéstelenül dübörögve,
öklömmel ütöm a Titok-vezetőt:
míg hátratekint vigyorogva, röhögve
a Halál... nevetése lidérc, temetők
szaga rajta, hadarva susogja a száj:
sietni, sietni, sietni muszáj!


Kapcsolódó hanganyagH1   H2  

<< Előző Következő >>