V Á L A S Z:

Két korszakot kell megemlítenem. Az elsőre úgy tekintek, mint kezdetben reménytelen állapotra. Ez az a 40 év, amikor az országot liberális, egyházellenes kormányzat vezette, és a magyar egyház nem állt ellen az egyre erősödő ateista és velejéig erkölcstelen, magyarellenes szellemiségnek. Ekkor éltem én Esztergomban, és többször szerettem volna külföldön jezsuitának jelentkezni. Oly silány volt a papképzés, és annyira elharapódzott az erkölcsi alapokat megtagadó szabadgondolkodás, hogy sokszor magam sem láttam a kivezető utat.

A második korszak a világháborúval kezdődött. Ekkor ugyanis nagy tisztulási folyamaton ment keresztül az ország népe, de a magyar egyház is. Bizonyára a Trianoni tragédia is közrejátszott ebben. Tény, hogy vallási és nemzeti életünk sok területen újjászületett. Ennek a reneszánsznak több forrása is volt. Például az ország élén, éppúgy, mint több egyházmegyében, szerzetben, egyházi intézményekben, az alsó- és felsőfokú iskoláinkban karizmatikus egyéniségek mutatták az utat fiataljainknak az alföldi tanyaiskoláktól kezdve az egyetemekig, kollégiumokig. A Rerum Novarum szellemében létre jöttek a szervezetek, egyletek, érdekképviseleti csoportok. Ezek, mint élő sejtek eszméket, értékeket vittek bele a társadalom életébe. Akkor az egyház választ tudott adni azokra a kérdésekre, melyek a világot érdekelték, és amelyeket tovább tudott adni az élet legkülönbözőbb területére. Az alsó és felsőfokú iskolák 60 százalékában egyháziak voltak. Csonka-Magyarország népe kereszténynek vallotta magát, és részben az is volt.

A  MAI  HELYZET

A második világháború rettenetes vérvesztesége és a kommunista diktatúra minden elképzelést felülmúló hadjárata a keresztény és magyar hagyományaink kiirtásáért, kezdetben nem törte össze népünket. Belső lelki immun-rendszerünk még 1956-ban is bámulatra méltó módon olyan ellenállási mechanizmusokkal erősítette családjainkat, melyek azt a reményt keltették bennünk, hogy megmaradunk magyarnak és kereszténynek. Egyházunk papjai, nővérei és hívei ezekben az évtizedekben hősiesen viselkedtek. Az utolsó harminc év azonban lelki ellenállásunkat felmorzsolta az élet minden területén. Hőseink meghaltak, energiáink elfogytak, munícióink raktárkészletét megmérgezték, utánpótlást biztosító magzatainkat saját kezünkkel lemészároltuk.

A kommunista diktatúra ugyan összeomlott, de a postkommunista szellemiséget, és a neolibárálisok erkölcsi nihilizmusát már utóvédharcban sem vagyunk képesek kivédeni, nemhogy ellentámadásba menve leverni tudnánk őket. A magyar egyház, a magyar kereszténység összességét nézve a világnézetek kereszttüzében becsületesen harcolva kivérzett. Ezek tények. És a tények makacsok. A tényekkel normális ember nem száll vitába, mert szükségképpen alulmarad.

Sajnos mégis vannak, nem is kevesen, akik nemcsak nem fogadják el e letagadhatatlan tényeket, hanem lázítóknak bélyegezik azokat, akik felismerik a kialakult helyzetet.

Kérdezem Püspök Atyától, lehet-e azokat, minket keveseket, „forró fejű lázadóknak”, „engedetlen forradalmároknak”, „kíméletlen kritizálóknak” nevezni, mert 1.) jelezzük, ordítjuk, hogy közeledik a vég, és kíméletlenül maga alá teperi az óriási robajjal felénk rohanó lavina a plébániákat, egyházmegyéket, templomokat, iskolákat papostól, püspököstől, – és mert 2.) missziós területnek nevezzük hazánkat, magunkat pedig magyar misszionáriusoknak.

V Á L A S Z:

Az elhangzottakból úgy tűnik, hogy bekövetkezett az, amit 100 évvel ezelőtt legsötétebb óráimban még csak körvonalaiban láttam. Írtam is, hogy megelőztem koromat, – vagy előbb, vagy 100 évvel később kellett volna születnem. Különben nem kellett prófétának lenni ahhoz, hogy a századfordulón történtekből előre következtetni lehessen arra, ami most ránk szakadt. A tények felismeréséhez nagy figyelem és még több alázat kell, különösen akkor, amikor a tények számunkra kedvezőtlen dolgokat állítanak.

A délibáb-kergetés mindig is gyenge pontja volt népünknek, még ha sokszor ez óvta is meg a depressziótól. Ez valódi népbetegség. Az viszont tragédiához vezethet, ha az ország polgári és egyházi vezetői sem ismerik fel a tények mögött egyre evidensebbé váló lavinaveszélyt! – De vajon miből gondolják, hogy a hierarchia nem látja a közelgő veszélyt, hiszen legutóbb körlevélben hirdette meg a kiengesztelődés évét.

Éppen ezzel kapcsolatban szeretnénk, ha Püspök Atya meghallgatna minket, mert itt sem látunk tisztán. Ezért levélben szeretnénk összefoglalni gondolatainkat. (Később innen folytatjuk majd.)

LEVÉL PROHÁSZKA PÜSPÖK ATYÁHOZ,
MAGYARORSZÁG APOSTOLÁHOZ

Tagadhatatlan, hogy most már ott tartunk, hogy siralmas helyzetünkről legalább nyilatkozatok formájában hallhatunk, olvashatunk. Eddig még ez sem volt! Pedig a Vigília, a Távlatok és a statisztikai adatokat közlő tanulmányok tíz év óta rendületlenül figyelmeztettek, és figyelmeztetnek ma is, hogy a Püspöki Kar vezetésével új stratégiára van szükség, mely legalább a szándékok körvonalait vázolná fel.

Püspök atya mindnyájunknál jobban belelát a központosított egyház-struktúra előnyeibe, de olykor bénító hatásának ezernyi ágbogába. Az az egyházjogi valóság, hogy minden egyházmegye, minden megyéspüspök lényegénél fogva szuverén, egyedül a Szent Széknek, pontosabban fogalmazva: egyedül a pápának tartozik beszámolni és engedelmeskedni, igen nagy előnyöket hordoz magában, különösen a történelem vérzivataros korszakaiban. De olyan időben, mint amilyenben például mi élünk, megbéníthat jó szándékú, életmentő, azonnali reformtörekvéseket. Egy helyi egyház sorsa foroghat kockán csak azért, mert Róma messze van, és nem láthat bele abba a szövevényes hatalmi-személyi-anyagi hálózatba, mely végül is döntésképtelenné, inaktívvá teszi az egyes egyházmegyéket, sőt magát a helyi egyház egészét.

Ezek azok a történelmi szituációk, melyekről Püspök Atya annyiszor írt és szólt, nem egyszer egeket ostromló kiáltással: „Vagy reform, vagy forradalom! De az véres lesz” – mondta a világháború előtt.

Azt pedig Püspök Atya tudja legjobban, hogy az érvényes egyházjogi törvényeket is hogyan lehet megbénítani. Hiszen köztudott, hogy 1911-ben egy lényeges paragrafus megkerülésével tették Prohászka püspököt indexre! Vagyis maguk a fegyelmet féltve őrző vatikáni főpapok sem tartották meg az előírt jogszabályt, amikor előzetes figyelmeztetés és meghallgatás nélkül hoztak nagy lelki károkat okozó szankciót. És mégsem változtatták meg a megbélyegző határozatot.

De a Szent Szék közbelépett egy másik sorskérdésünkbe is, amikor a száműzött Mindszenty bíborost VI. Pál pápa lemondatta az esztergomi érseki székéről 1974-ben (v.ö. Vigilia 1998/6,424).

Mindezt azért írtuk le, mert látnunk kell, hogy vannak történelmi helyzetek, amikor hiába várjuk a kezdeményezést Rómától. Ha a Szent Szék azt akarja, már pedig mást nem is akarhat, hogy a magyar egyház 10 év múlva ne csak a kinevezett püspökökből álljon, hanem legyenek hívek is, legyen „nyáj”, akkor a 24. óra előtt öt perccel tekintélyénél fogva lépnie kell. Ez püspökeink újévi körlevelének ismeretében a következő területeken lenne nélkülözhetetlen:

1.) Magyarország missziós területté válásának egyértelmű elfogadása

Nem elegendőek a szavak! A jelek szerint II. János Pál magyarországi látogatásakor elhangzott bátor megfogalmazás: „Hazátok missziós terület”, nem hagyott maradandó nyomot a hierarchia lelkében. Az események ugyanis azt igazolják, hogy minden maradt a régiben: a püspökségek és plébániák legtöbbje továbbra is hivatalként működik, melyeknek kapuján továbbra is olvasható a „Hivatalos órák” mindent eláruló kifejezés. – És a valóságban is az történik, hogy a kis létszámú papság csak a még templomba járó hívek lelki, karitatív igényeit elégíti ki. És mivel a városokban, különösen a püspöki székhelyeken van a legtöbb plébánia és templom, ezért a községekben, kisebb falvakban – az „oldallagos plébániákban” – csak ritkán jut szentmiséhez, szentségekhez a híveknek több mint a fele.

2.) A missziós tevékenységhez szükséges nagyobb mozgás biztosítása.

Ahhoz, hogy meg tudjuk szólítani a templomba nem járó, ún. „Anonim keresztényeket” is, nélkülözhetetlen, hogy olyan nyitottak legyünk feléjük, amennyire csak képesek vagyunk. Hogy ezt mennyire nem tehetik meg azon kevesek sem, akik missziós munkát szeretnének folytatni, azt – a sok száz közül – két megtörtént epizóddal illusztráljuk:

a.) Az első akkora sebet ejtett bennem és közösségünk életében, hogy mindmáig szenvedünk, kínlódunk miatta. Tíz évvel ezelőtt tolókocsiban hoztak az Országos Papi Otthonba. Amikor már járni tudtam, megkért a Háznak és a Szemináriumi templomnak igazgatója, dr. Szappanyos Béla, az Actio Catholica egykori titkára, hogy a reggeli szentmisék szolgálatát vegyem át tőle. Öt éven keresztül ő is jelen volt szentmiséimen, és együtt hoztuk létre azt a „kilenc órai” liturgikus közösséget, mely hétköznap és vasárnap egyre jobban elmélyedhetett a Vatikáni Zsinat nyújtotta keretek között az egyházi év kimeríthetetlen gazdagságában. Célunk az volt, hogy vigyázva és megtartva az előírásokat, lélekkel, tartalommal töltsük meg a szertartásokat. Én magam liturgikus rendnek, a nagy bencés családnak elkötelezettje vagyok, a gregorián, a Bárdos-Rajeczky stb. vezette egyházzenei reform híve, közreműködője, a hazai zenetörténelem ismerője, kutatásaim révén részben szakavatottja. Vagyis tőlünk csak szépet, jót, hiteleset láthattak a hívek, de a miséinken megjelent papok is. Egy szentmisével egybekötött keresztelés például visszavezette a híveket a sekrestyéből a templom kapujáig, ahonnét – a rituale szerint is – kezdődik a beavatás megrendítően szép szertartása. A templom mindig megtelt hívekkel, fiatalokkal. Vasárnaponként egyetemisták és kisiskolások együtt szolgáltak az oltárnál.

2000. december 6-án meghalt Béla atyánk. Ettől a naptól kezdődött, és tart mai napig a kálváriám. Röviden a tények – vigyázva minden szavam ellenőrizhető valóságára és az engedelmességi fogadalmamban ígért elöljáróim iránti tiszteletre, hiszen Prohászka Ottokáron kívül (+1927) még két püspök előtt is felelős vagyok minden hangért és betűért –.

Az új, 80 éves templomigazgató csak az alkalomra várt, hogy a szerinte előírásokba ütköző „újításokat” megszüntesse. Az alkalmat a megyéspüspök nyugdíjba vonulása és az Otthonba költözése adta. Egyik szombat este szól a házi telefon. A tőlem harmadik szobában lakó D. Gy. templomigazgató a következőket közölte velem: „Holnaptól kezdve Nándor püspök úr fog misézni a 9 órás szentmisén”. Vasárnap 9-kor a hívek azt hitték, hogy valami történt velem, talán kórházba szállítottak? – Egy négy gyermekes édesapa a mise végén bement a sekrestyébe, megkérdezte a püspököt: „Hol van Szabolcs atya? Mi történt vele? Miért nem ő misézett?” A válasz a püspöknek ministráló igazgató jelenlétében így hangzott: „Mert rendszeresen nem tartotta be a TRIDENTI ZSINAT liturgikus szabályait”. Amikor az édesapa meg merte kérdezni, hogy milyen szabályok ellen vétett, a püspök kezet nyújtott feléje, jelezvén, hogy az „Audienciának vége”, vagyis nincs lehetőség a további diskurzusnak....

A hívek elkeseredése a botrány miatt óriási volt. Én másnap elutaztam, hogy jelenlétem ne mérgesítse el még jobban a helyzetet. De jelentettem az új főpásztornak, a fiatal Antal püspöknek, aki rossz híremről, forrófejűségemről még budapesti működésem éveiben megismert. A helyzet egyre kellemetlenebbé vált számára is, hiszen elődje is belekeveredett az ügybe, és attól tartott, hogy – szó szerint idézem nekem mondott szavait – „Végül még feljelentenek Rómában”.

Tény, hogy a hívek miatt inkább egy másik templomba mentem, ahol egykori rendtársam nagy szeretettel befogadott, és tovább folytathattam miséimet, prédikációimat. Csakhogy a hívek nem maradtak tétlenek, egyik levél, aláírásgyűjtés követte a másikat, – asszonyok, orvosok, egyetemisták kérték az új püspököt, hogy legfőbb pásztorként lépjen fel eme érthetetlen anomália ellen. 2004 januárjában a paragrafusok megrögzött, mosoly nélküli, énekelni nem tudó, mai emberhez szóló prédikációt elmondani képtelen igazgató kénytelen volt engedni, és megint nem szóban, hanem levélben közölte, hogy megengedi miséim bemutatását, de csak azzal a feltétellel, hogy ha minden előírást, vagyis a Szent Lélektől vezetett szabálykészítők rubrikáit maradéktalanul megtartom.

ÉS MOST OTTOKÁR PÜSPÖK ATYA mély tisztelettel kérem, hogy tessék figyelni: Mivel a Direktoriumban nincs megemlítve, hogy az Evangélium felolvasása után orgona kísérettel énekelhessék a hívek velem együtt a Jőjj Szent Lélek Úristen kezdetű ősi egyházi énekünket, ezt megtiltotta, és megparancsolta a kántornőnek, hogy ha mégis énekelnénk, akkor azt orgonával nem kísérheti. (Ezt a szerencsétlen kántornő késő este a szobámba lépve kétségbeesetten jelentette, mondván, hogy az állását félti, és kénytelen azt csinálni, amit az igazgató parancsol.

+

Mielőtt befejezném a három főpásztor előtti kihallgatásomat, szeretném nyomatékkal kifejezésre juttatni, hogy én nem gitáros miséket, nem a Tridenti és a Vatikáni Zsinat által is tiltott, „a templom, a szentség méltóságához nem illő” profán muzsikát és ún. „karizmatikus miséket” mutattam be, hanem olyat, amiről könyvet írtam, és amelyet Nihil obstattal hitelesítettem, és amelyet az egri segéd püspök úr, mint a liturgia szakembere maximális dicséretben részesített az Új Emberben.

b.) A másik történetnek csak a lényegét írom le, és magamra vállalom annak minden ódiumát. Éppen ezért térben és időben áthelyezem. A főszereplő tehát én vagyok.

Történt egyszer, hogy barátaim révén igen kedvező feltételekkel olyan használt autót vehettem, mellyel missziós munkámat minden szempontból hatékonyabban tudtam folytatni. Azzal – én balga – nem törődtem, hogy a márkája és színe miatt egyszer „feljelentenek”. (De ne 3/3-as ügynökökre tessék gondolni!)

Tény, hogy feljelentettek saját főpásztoromnál. Először csak titkári szinten történt a furcsa párbeszéd. Minden kérdésre pontos, hiteles választ adtam: Igen. Valóban van autóm. Részletre vásároltam. Színe piros (olyan, mint a bíborosok cingulusa). Márkája AR.

Már ekkor szöget (sőt kampót) ütött a fejembe az a kijelentés, hogy jobb lesz, ha minél előbb eladom azt az autót. Mire csak annyit válaszoltam, hogy eszem ágában sincs eladni.

Következő héten berendeltek az aulába, és ott ugyanezek a kérdések hangzottak el. De ekkor már maga a főpásztor kérdezett és parancsolt. Sőt megfenyegetett. „Amennyiben nem adja el az AR márkájú piros autójat, felfüggesztem”.

+

Aki ismer engem, bizonyára tudja, hogy nagyon komoly oka lehet annak, ha én a nyilvánosság előtt ilyen szomorú, sőt tragikus dolgokról beszélek. Valóban, így van ez ebben az esetben is. Hiszen éppen azért döntöttem úgy, hogy levélben keresem fel Prohászka püspök atyát, mert nincs akinek elmondjam, és nincs, aki elhiszi, hogy a magyar egyház missziós területté vált! Mert ne felejtsük el, hogy a missziós területeken a főpásztorok irányítják az evangelizációt, ők szerelik fel minden szükséges szellemi és anyagi eszközzel a misszionáriusokat. Ők nem felfüggesztéssel riogatják azt, aki saját autójával megy faluról falura, hanem megdicsérik.

A hazai háttérelemzés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy mind gondolkodásban, mind apostoli módszereinkben kopernikuszi fordulatra álljunk át. Így most már megemlíthetem a következő, és a fordulathoz elengedhetetlenül szükséges feltételt, melyet olyan életszükségletnek kell tekintenünk, mint a tüdő számára az oxigént.

3.) Missziós öntudatképzés Magyarországon

Levelünket azért írjuk Püspök Atyának, mert lényegét tekintve a nagy népi missziókat vezető ferences és más szerzetesek mellett Prohászka püspök értette meg és érezte át a múlt század fordulóján, hogy mire van szüksége népünknek és a magyar egyháznak. Nem véletlen, hogy nevétől nem lehet elválasztani az apostol megnevezést. A misszionárius kifejezés lényegében ugyanazt foglalja magában, hiszen mindegyik mögött Krisztus megkülönböztetett felhívása van: „Én küldelek téged”.

Az öntudatképzés a legnehezebb feladatok közé tartozik. ( A Vigilia legutóbbi száma – 2006. február – részletesen ír erről. ) Az elmúlt korok pasztorációs gyakorlata mindmáig abból áll, hogy foglalkozunk azokkal a hívekkel, akik bejönnek az évszázadok óta működő centrumainkba: plébániák, templomok, egyesületek, közösségek. A papság hozzá szokott ahhoz, hogy leszűkítse működését a szentmisére járó hívek körére. De nem szabad elfelejteni, hogy a szentmise liturgiája kezdettől fogva a „beavatottak”, a szentségekhez járuló ún. hitüket gyakorlók legbensőbb ünnepe. A szentmise titka a hívőknek szól. Ezért ezen a beavatásra készülők, a katekumenek nem vehettek részt. A prédikáció után kikísérték őket. A misterium fidei, a szentmise a megerősödés helye, nem az evangelizációé.

Ezért nem vehetjük rossz néven, hogy a diktatúra óta nagyon sokan, százezrek, milliók nem is szándékoznak részt venni a vallásnak eme gyakorlatain, mert nem is értik. Talán a barokk templomi miliőben nem érzik otthon magukat?

A missziós öntudatképzés azzal kezdődik, hogy merünk és akarunk szakítani az eddigi gyakorlattal, a „belterjes pasztorációval”, és egy nyitott egyházképben gondolkozunk. Vagyis a hangsúly nem az intézményen van. A puszta hivatali struktúrák sokszor képmutatáshoz vezetnek, mert elhitetik a hivatalok vezetőivel, – köztük püspökökkel, papokkal – hogy magát a népet pasztorálják, pedig valójában annak egy töredékével foglalkoznak, és nem törődnek a kívül rekedtek sorsával. Ez pedig szükségképpen oda vezet, hogy az egyház egy bizonyos „fogyasztói réteg” kiszolgáló eszközévé zsugorodik.

Ebből a megszokott keretből kell kilépnünk, ha azt akarjuk, hogy tíz év múlva legyenek keresztények magyar földön.

+

V Á L A S Z:

Elolvastam a levelet, benne a két történetet, mely illusztrációként szerepel a magyar missziós feladat halasztást nem tűrő feladatában. Természetesen részletekbe nem bocsátkozom, a szomorú események kritikájába sem, hiszen ahhoz elengedhetetlen volna az „audiatur et altera pars” elvének maradéktalan alkalmazása. Már azért is, mert akkor még teljesebbé válna főpásztor-utódom okfejtése és véleménye a hazai helyzetről, az akadályokról, és arról, hogy látják-e egyáltalában a „lavinaveszélynek” nevezett súlyos helyzetet?

Részletekbe tehát nem bocsátkozom, – helyette elmondom azt a megállapításomat, melyet 1907-ben fogalmaztam meg a magyar parlament felsőházában. Ebből látni fogják, hogy nem csak megértem vészjeleiket, hiszen én magam is ugyanúgy mérem fel a helyzetet, hanem sürgetem a magyar misszió azonnali beindítását. Íme beszédem egy részlete:

„Nagy baja van Magyarországnak most. Nagyobb baja, mint Mohácsnál. Mert nem az a vérvesztés teremti le a nemzetet, amely a csatatéren folyik, hanem amely kétmillió munkáskéztől foszt meg minket (...) A magyar népnek lelkületében erkölcsi, hazafias, vallási ideáljai borultak el. A magyar nemzeti érzés van meghasadva. Mintha két különböző zónának gyermekei volnának, úgy néz az alsó népréteg a felső osztályokra.”...

Amit a múlt század elején mondtam, mára még végzetesebbre fordult. Mert a leírtakból látom, hogy népünknek nemcsak „vallási ideáljai borultak el”, hanem megfogyatkozott ezen ideálok apostolainak a száma is. Jézus evangéliumi szavai illenek ránk: „Szánom e sereget... Olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj”. Vannak ugyan béresek, de hol vannak a pásztorok, vagyis az apostolok, még pontosabban a misszionáriusok?

Igen! Most abban a korban élünk, amely nagyon hasonlít az Apostolok Cselekedeteiben leírtakhoz. Jelszavam, a „Dum spiro spero” életem minden napján bebizonyította, hogy fordulatot egyedül a Szentlélek pünkösdi vihara hozhat. Ezért kell most nagyon oda figyelni a közeledő viharra.