A MAGYAR EGYHÁZ LEGÉGETŐBB PROBLÉMÁI – II.

Egy magnószalag vádja

( Mi kérdezünk, Prohászka püspök válaszol. )


<< Előző | Következő >>

KÉRDÉS:

A hierarchiának kell-e, és ha igen, kinek,

 

mikor, kitől kellene bocsánatot kérnie?

Püspök Atya, nehéz helyzetben van ma a hívő keresztény. Számtalan olyan kérdés merül fel lelkében, sőt közösségi szinten, melyről szeretne nyíltan, őszintén beszélni. Sajnos nincs kivel. Az úgynevezett alsópapság ugyanis nyíltan nem szeret, és a megtorlás veszélye miatt nem is nagyon mer mást mondani, mint amit a hierarchia a Püspökkari Konferenciák alkalmával megfogalmaz.

A hazai helyzet megítéléséhez tudni kell, hogy az a gondolat-és szólásszabadság, ami Püspök Atya korában még tökéletesen működött, mára megszűnt. Példaként épp a Magyar Sion-ban (1894, 732-746) megjelent cikkét hozom fel, melynek címe: "Samassa érsek beszédének filozófiája". Ebben Ön még mint "közönséges" szemináriumi tanár (vagyis nem püspökként) éles hangon bírálja, sőt pellengérre állítja az ország egyik leggazdagabb és egyúttal leghatalmasabb főpapjának teológiailag is vitatható Felsőházi beszédét. Tessék elhinni, hogy ha én ennek a kritikának egy tizedét leírnám, egyetlen egyházi hetilap, katolikus média sem közölné, sőt a legszigorúbb fegyelmi figyelmeztetést kapnám legfőbb egyházi elöljárómtól.

Éppen azért hozzuk Püspök Atya elé legégetőbb kérdéseinket, mert tudjuk, hogy egyedül az Úr Jézus és az Anyaszentegyház apostola akart lenni, és nem volt tekintettel senki és semmi másra. Az egyház hű papja- és teológusaként lelkiismeretére hallgatva mondta el, és vetette papírra az igazságot.

Rátérve a beszélgetésünk elején megfogalmazott kérdésre, megzavart hangyabolyhoz hasonlít a magyar egyház élete, papoké, híveké egyaránt. Az utolsó 15 évben ugyanis, legutóbb épp az elmúlt hetekben kérdezzük egymástól: miért nem rendezi el és helyezi nyugvópontra a magyar hierarchia az egyháznak a kommunista diktatúra 40 éve alatt elkövetett hibáit, bűneit, sőt botrányait, melyek köztudottak, dokumentáltak, és éppen ezért állandó céltáblát jelentenek nemcsak ellenségeink, de saját híveink táborában is. Éppen ezért kérdezzük Püspök Atyát, van-e abban valami helytelen, vagy talán erkölcsileg is megbélyegző, ha a mostani hierarchia mindenki számára érthető módon bocsánatot kérne elsősorban Istentől, a főpapok és papok egymástól és a hívektől, az egész magyar néptől mindazokért a nyílt és titkos bűnökért, melyekkel vétkeztünk. Gondolok elsősorban a békepapokra, az ateista hatalom beszervezett titkos ügynökeire, papokra, világiakra egyaránt.

V Á L A S Z:

A kérdés nem ismeretlen előttem! Feljegyzéseimben többször írtam a magyar hierarchiának szinte hagyományos gyengeségéről, hogy ígéretek, vagy vélt előnyök reményében a megengedettnél jobban fejezte ki lojalitását a mindenkori hatalommal szemben, lett légyen az akár szabadgondolkodó liberális, vagyis a keresztény eszmerendszer ellenfele. A hívő nép ezt azonnal észreveszi, és ezáltal csorbul a papi tekintély. Népünk nem szereti, sőt egyenesen megveti azt, aki Heródessel koccint. Közeledés a hatalomhoz még visszataszítóbb abban az esetben, ha a hatalom ateista. Természetesen azt senki sem tagadja, hogy az Államvédelmi és Egyházügyi Hivatal provokációinak, együttműködési ajánlatainak ellenállni nem volt könnyű. Ahhoz nagy bátorság és erős karakter kellett.

De az is meggondolandó, hogy ma már teljesen tiszta képet alkotni lehetetlenség az egész kérdésről. Éppen ezért a hierarchia egészének lenne feladata az egyetemes, vagyis minden ismert vagy a titkos és titkosított aktákból soha elő nem kerülő egyházi személyek nevében bocsánatot kérni az ország színe előtt. Ez az alázat, a bölcsesség és a béketeremtés erényeinek körébe tartozik, tehát elsődlegesen papi, főpásztori feladat.


KÉRDÉS:

Elítélhető-e, ha ezt egyre többen kérik, sürgetik

 

a magyar egyház hivatalos vezetőitől?


Püspök atya naplójegyzeteiből egyértelműen kitűnik, hogy szeret mindent a nevén nevezni. Ha kellett nyíltan feltárta a tényeket és megmondta véleményét, még akkor is, ha az saját elöljáróinak nem tetszését váltotta ki. Bizonyára nem ítél el, ha most egy olyan dokumentum adatait teszem közzé, mely Mindszenty bíboros letartóztatását követő időszakról szól. Bár körvonalaiban sejtettük, hogy főpapjaink milyen magatartást tanúsítottak a bíboros letartóztatása után, de az akkori jezsuita provinciális, P. Pálos Antal nekrológja óta még pontosabb adatok birtokába jutottunk. Mindezt a Távlatok legutolsó számában (2005/1 117) a nagy nyilvánosság elé tárták, és ez is egyik magyarázata annak, hogy a hívek jogosan várnak orvoslást.

Íme a tények:

Lázár Kovács Ákos egyetemi adjunktus hetenként meglátogatta P. Pálost, és magnószalagon rögzítette beszélgetéseiket. Néhány adat, ami maga a történelem.

1949. január: "A hierarchia mérhetetlenül meg volt döbbenve. Teljesen kicsúszott a kezükből minden. Czapiknak adták át az ügyek vezetését. Az első püspökkari konferencián, amit a központi szeminárium épületében tartottak, előkerült az a levél, amelyet XII. Pius pápa írt a magyar püspöki karnak. Ez különben június 2-án megjelent az Acta Apostolicae Sedis-ben. Ezt a levelet Rómából Mócsy Imre SJ hozta el és adta át Grősz érseknek, aki azt a püspöki testület elé tárta azzal, hogy "ezzel mi legyen?". Némi tanakodás után behívta Dudás püspök P. Mócsyt az ülésterembe, és megkérdezték őt, hogy szerinte most mi legyen... A levélben az volt, hogy a püspöki kar jelen kötelessége az, hogy egy emberként álljon oda a hercegprímás mögé, és azokat az értékeket, amelyeket ő képviselt, képviseljék továbbra is. Ezek olyan értékek, amelyekért az élet feláldozása sem sok. Egyértelmű volt a pápa. P. Mócsy azt mondta, hogy ezt publikálni kell. Az első vasárnap fel kell olvasni mindenütt. Aztán kiküldték őt. Czapik érsek azt mondta, hogy ezt nem lehet csinálni. Ő volt a vezető, ezt a nézetet fogadták el. Túlélésre játszottak, még azt az ódiumot is vállalva, hogy a Szentszék elítélését vonják magukra. Pedig a túlélés nem evangéliumi kategória."

Majd ez hallható a magnószalagon: "Mindezt onnan tudom, hogy P. Mócsy még ott maradt, és a folyosón sündörögve hallotta a híreket. Ő mondta ezt el nekem később. Czapik azt mondta, hogy nem lehet a magyar Egyházat kiszolgáltatni a kommunistáknak, és alkalmat adni arra, hogy mindent összetörjenek. Most okosnak kell lenni, ezt a levelet pedig el kell rejteni. A 49-50 közötti idő a teljes lefekvés kora. Egy kis huzavona, aztán megtettek mindent".

P. Pálos nemcsak a jezsuiták, de az egész magyar egyház szemében is a leghitelesebb személyek egyike, ezért szavaira a jelen hierarchiának is oda kell / kellene figyelnie. Az említett bocsánatkérés témájában ugyanis számos olyan tényt sorakoztat fel, melyek egyenként is nélkülözhetetlenné teszik az olyan bocsánatkérést, melyet a csehek bíborosa már évekkel ezelőtt megtett, a most elhunyt pápa pedig olyan kitörölhetetlen emléket és példát nyújtott, melyet csak követni lehet.

V Á L A S Z:

Minél nagyobb felelősség van valakinek a vállán, annál tisztábban kell látnia feladatát. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy kinek milyen tiszta a lelkiismerete, és milyen evangéliumi elvek alapján áll a karaktere. Mindenben egyet értek P. Pálossal, és magam is vallom, hogy a túlélés nem evangéliumi kategória. Ami a P. Mócsyra bízott vatikáni levélnek tartalmát illeti, oly egyértelmű a pápa elvárása, hogy ennek negligálása az engedetlenség fogalmát kimeríti. Ha semmi más nem történt volna, csupán ez a szomorú esemény, már ez is szükségessé tenné, hogy legalább utólag ugyanazon a szinten, vagyis a hierarchia szintjén az apostolutódok bocsánatot kérjenek a magyar egyház közösségétől, a papok és hívek közösségétől, a megbotránkoztatás miatt pedig az egész magyar néptől. Hiszen a magyar hercegprímás az egész magyar nép szabadságáért áldozta fel magát, és miközben az egész világ tiltakozott, a magyar püspökök hallgattak. Ezért valakinek, elsősorban a mostani püspöki székek betöltőinek elődeik nevében bocsánatot kell kérniük. Minden késedelem mélyíti a hívek lelkében élő sebeket. Nem elegendő egy-egy püspök bocsánat kérő gesztusa, mert itt az akkori püspöki kar egésze tagadta meg a pápa írásban közölt elvárását.


KÉRDÉS:

Szeretném megtudni  Püspök  Atya  véleményét, hogy vajon

 

a papjaiért és híveiért  felelős  főpásztor  állami követelésre

 

felfüggeszthet-e egyházi személyt, felszentelt és hivatalosan

 

lelkipásztori munkával megbízott papot, és ha ez mégis meg-

 

történik, vajon püspöke köteles-e lelki és fizikai létének biz-

 

tonságáról a végsőkig gondoskodni?


A kérdés azért elevenbe vágó, mert a P. Pálos imént leírt, dokumentum értékű megnyilatkozása ezreket érintett, és sokak testi, lelki rokkantságához, meghasonlásához, sőt tragikus halálához vezetett. Amit majd a következő bekezdésben írok, nemcsak P. Pálos kapta kézhez, hanem én is, és velem együtt az összes felfüggesztett paptestvérem, akit az ÁEH az ún. "kereten kívüli státusba" sorolt.

Íme a Hamvas Endre püspök, érseki helynöktől érkezett, negyedív papírra gépelt hivatalos szöveg:

"Tisztelendő Áldozár Úr! Jelen soraimmal értesítem, hogy az Állam és az Egyház közötti megállapodás értelmében Ön a mai naptól fogva semmiféle papi szolgálatot nem végezhet. Kivéve: szentmisét mutathat be, de csak zárt templomajtók mellett, a hívek teljes kizárásával. Kérem, őrizze meg papi szellemét. Jézus szívében szerető főpásztora: Endre püspök."

A vastag betűkkel írt mondatok kiemelése tőlem való. Ezzel kívánom jelezni, hogy ez az egymásnak különben is ellentmondó két mondat egyrészt lelkemet alapjaiban rázta meg, másrészt rá kellett döbbennem, hogy saját főpásztoraink beleegyeztek - tudtunk és megkérdezésünk nélkül - hivatásunk megfosztásába. Védtelennek és ártatlannak éreztem magam, hiszen előző évben lelkipásztori munkám kiemelkedő eredményei miatt főpásztori dicséretben részesültem.

Felmérhetetlen kárt okozott a magyar egyháznak a Czapik érsek által vezetett püspöki kar engedetlensége a Szentatyával szemben. Ezt mind a mai napig árulásnak vallja velem együtt minden szerzetes paptestvérem, akit egyházi jóváhagyással függesztettek fel. Engem, többed magammal külön listára is tettek, mert még a kerületemből is kitiltottak. A ciszterci Szent Imre templom káplánja voltam három évig, és ahányszor messziről ránéztem szeretett templomom két magas tornyára, sírni kezdtem. Most 53 év után ebben a templomban mutathattam be gyémántmisémet. Amikor püspököm eltiltott lelkipásztori hivatásom gyakorlásától 32 éves voltam, most 85 vagyok.

Kérem Püspök atya véleményét.

V Á L A S Z:

Két kérdésre kért választ. Az egyik: Ki, milyen körülmények között függeszthet fel az egyházi rend szentségében részesült papot? A választ a Codex Iuris Canonici törvényei egyértelműen felsorolják. A legújabb egyházjogi törvénykönyv ugyanazokat az előírásokat írja elő. A felfüggesztés cenzúrát jelent, amelyet mindig meg kell előznie figyelmeztetésnek, hogy ti. az illetőnek legyen módja vétkétől bűnbánattal megszabadulni. Ilyenkor is a főpásztornak, mint papja lelkiatyjának jézusi szeretettel kell bánnia a vétekben elmarasztalttal: magához hívni, vagy elmenni hozzá, hogy jobb belátásra bírja.

A felvázolt történelmi helyzetben azonban nem is ilyen cenzúráról van szó, hiszen nem követtek el a felszentelt papok semmi vétket, sőt hűséggel szolgálták Jézus Urunkat és az Egyházat. Éppen ezért a megyéspüspök, a papjaiért felelős főpásztor ilyet még az állam diktatórikus, vagyis jogtalan követelésére sem tehet. Egyetlen választása lehet, az amit Mindszenty hercegprímás tett: papjaival együtt vállalja a megtorlást, a börtönt, vagy ha kell, a halált. Éppen erre figyelmeztette Őszentsége XII. Pius pápa a magyar püspöki kart a P. Mócsy jezsuita atyával küldött levelében, amelynek hivatalos jellegéhez nem férhet kétség, hiszen megjelent az Acta Apostolicae Sedis-ben is. Ezt tehát "elrejteni" nem lehet, nem szabad, különösen nem a hierarchiának, hiszen minden püspök a Szentatyát képviseli egyházmegyéje minden papja és híve előtt.

Volt azonban egy másik üzenete is a Szentszéknek. Amikor ugyanis Rákosi Mátyás diktátor közölte a Czapik Gyula érsek vezetése alatt működő főpapi bizottsággal, hogy a legrövidebb időn belül számolják fel a magyarországi női és férfi szerzetesrendeket, XII. Pius pápa figyelmeztette a magyar hierarchiát, hogy ne menjen el a tárgyalásra, mert ilyen horderejű kérdésben nem dönthet. Ez egyedül a Szent Széknek fenntartott jogok közé tartozik.

Ami a másik kérdést illeti, hogy ti. a megyésfőpásztornak gondoskodnia kell-e a rábízott papjáról, arra a választ szintén egyértelműen kimondja a kánoni törvénykönyv. Szerepel abban egy különösen megható kifejezés: "Ad mensam episcopi", ami azt jelenti, hogy minden esetben a püspöknek kell a bajba jutott papja testi-lelki bajaival törődnie, úgy mintha vendégül látná asztalánál.

Ha a nekem feltett kérdésekre a hierarchia eddig nem adott választ, érthető, hogy a bocsánatkérést sürgeti a magyar egyház most élő papsága és a hívek sokasága.


MEGJEGYZÉS:

Természetesen én eleve olyan kérdéseket terjesztek Püspök Atya elé, melyeknek jogosságáról a megfogalmazott témák dokumentumainak hitelességéről meg vagyok győződve. Ismervén Prohászka Ottokár megnyilatkozásait, számítottam, hogy mi lesz a kérdéseinkre, sebeinkre a válasz. Ennek ismeretében, épp a magyar egyház múltjának és jelenének érintettsége miatt, úgy érzem, hogy a tények feltárása nélkül hiteltelenné válik az az egyházi reform-törekvés, melynek zászlóvivői szeretnének legjobban elhallgattatni minket, a múlt utolsó hiteles tanúit.

Éppen ezért néhány megszívlelendő igazságot idézek P. Pálos Antal egykori jezsuita provinciális magnószalagra mondott szavaiból, melyeknek hitelességét azzal is igazolni tudom, hogy börtön éveinkben mindezekről többször szót váltottunk.

Egy téma a sok közül: a magyar hierarchia úgy tesz, mintha az ún. oldallagos plébániai kinevezésekkel megoldaná a papok nélkül maradt sok száz vidéki plébánia hitéletét. Pedig több ezer teológiai és hitoktatói diplomával rendelkező világi kisegítő évek óta várja és kéri, hogy beállhasson a pap nélkül maradt plébániák pasztorációjába. Minden bizonnyal a püspöki palotákból más perspektíva rajzolódik a hierarchia elé, mintha személyesen megtapasztalnák a pásztor nélkül maradt községek rettenetes lelki nyomorát. Ilyenekről és sok egyébről beszéltünk egymással. Már 40 évvel ezelőtt. Most a magnószalagról ugyanezeket az alapigazságokat hallhatjuk vissza. Íme:

"Az apostoli szukcesszió kell, de a Szentlélek nemcsak a püspökökre száll. És ez nem eretnekség. Ez így van. Pál csak meghirdette Korintusban az evangéliumot, aztán elment. Ez fontos is. De aztán a kikötőmunkások, a rabszolgák, a nép csinálta tovább az egyházat. A magyar egyházat nem Czapik, vagy Brezanóczy mentette meg, hanem a Rozi néni meg a Pista bácsi, akik mondták tovább a rózsafűzért."

Nos, ez az a szemléletváltozás, amit mi a börtönben már évtizedekkel ezelőtt annyira nélkülözhetetlennek láttunk. Amikor 1991-ben II. János Pál, a nagy misszionárius kijelentette a magyar püspökök előtt, hogy Magyarországra úgy tekint, mint missziós területre, akkor azt gondoltuk, hogy ezt a megdöbbentő kijelentést elsőként a püspökeink fogják megszívlelni és valóra váltani. Ennek első feltétele az lenne, ha a hierarchia minden tagja követné azt, amiről ő számolt be legutolsó könyvében, visszaemlékezve krakkói érsekségének vizitációira. Ő ugyanis minden plébániáját úgy látogatta meg, hogy a plébánoson és káplánon kívül egy hétig fogadta mindazokat a híveket, akik beszélni kívántak vele. Vagyis saját maga döntötte le azt a betonnál is keményebb válaszfalat, mely nálunk évszázadok óta két részre szakítja az egyház testét, és falat húz a klérus és a világiak közé. A magyar egyház mind a mai napig "fentről" szeretné irányítani a híveket, és nem veszi észre, hogy fokozatosan elfogynak az "alattvalók". Korunk egyik legnagyobb magyar jezsuitájának, a nemrég elhunyt P. Pálosnak szavait jó lenne minden püspökség kapujára rávésni: "A kikötőmunkások, a rabszolgák, a nép csinálta tovább az egyházat... A magyar egyházat nem Czapik vagy Brezanóczy mentette meg, hanem Rozi néni és Pista bácsi, akik mondták tovább a rózsafűzért."

2005. április

Barlay Ö. Szabolcs       
magyar misszionárius      


*

Erdő Péter bíboros nyilatkozata

Ezzel a címmel tette közzé az Új Ember (2005. május 8. / 6. oldal) az esztergomi bazilikában 2005. április 30-án elhangzott mondatokat, melyeket feltűnően a Mindszenty bíboros halálának 30. évfordulóján tartott megemlékező szentmise elején olvasott fel a bíboros.

Mivel épp ezzel a témával foglakoztunk az előbbi párbeszédben, érdemesnek tartjuk, hogy leközöljük a nyilatkozat szövegét. Íme:

"Harminc éve annak, hogy főpásztor elődünk, Mindszenty József visszaadta lelkét Teremtőjének. Ebben a történelmi órában alkalmunk van arra, hogy visszatekintsünk az elmúlt hatvan év vértanúinak és hitvallóinak példájára. Hányan vannak hazánkban püspökök és papok, szerzetesek és világi hívők, akik a nácizmus idején vagy a kommunizmus hosszú évtizedei alatt üldöztetést, megaláztatást, testi és lelki szenvedést, börtönt, sőt halált is vállaltak hitükért, Krisztus tanítása és az Egyház iránti hűségükért!

Tisztelettel tekintünk fel tanúságtételükre. Áldozatuk és helytállásuk erőforrás katolikus közösségünk számára. Olyan lelki kincs, amelyből a jövőben is meríthetünk. Hálát adunk értük a Gondviselő Istennek.

Örökségüket megilletődött lelkülettel magunkénak valljuk. Fájdalommal emlékezünk arra, hogy voltak olyan keresztények, sőt egyházi vezetők is, akik a körülmények nyomása alatt nyilvánosan elhatárolódtak üldözött testvéreinktől, és elfogadták az ellenük gyakran felhozott koncepciós vádakat. A múlt sebeinek begyógyítását és Isten irgalmát kérjük egész magyar katolikus közösségünk számára.

Ezzel a lelkülettel imádkozunk azért, hogy Isten szolgáját, Mindszenty József bíborost mielőbb a boldogok sorában tisztelhessük."


*

Amikor a legfőbb elöljárót megillető tisztelettel megköszönjük ezt a nyilatkozatot, legyen szabad összehasonlítanom a benne olvasottakat azzal a pápai nyilatkozattal, melyet szó szerint idéztünk a II. János Pál pápa nyilvános bocsánatkérésével kapcsolatban. Számunkra, a meghurcoltak, megalázottak, börtönben megkínzottak, a kitaszítottak és besúgók által feljelentettek számára több kellene, mint "megilletődött lelkület". Az Úr Jézus egyértelművé tette a tékozló fiú példázatában, hogy (valamennyiünktől) elvárja az igazi és semmivel nem pótolható bocsánatkérést, legyen szó akár a bűnbánat szentségéről, akár a 15 éve várt történelmi pillanatról. Ez sohasem alázza meg az embert, hanem mindig az Isten karjaiba emeli fel. A pápai gesztus még mindig várat magára. A pápa teljesen ártatlan volt, mégis bocsánatot kért az elmúlt évszázadokban elkövetett bűneinkért, és megbocsátott minden ellenünk vétkezőnek. Úgy, ahogy akár az egyszerű, akár a főpapi misében imádkozzuk naponta a Miatyánkban.


<< Előző | Következő >>