Dr. Nagy Attila:
(PhD, orvos, közíró)

PAP, TANÁR, ORVOS

A címbeli hivatások között évezredes rokonság van, kiemelésük azonban nem kívánja háttérbe szorítani az egyéb becsületes foglalkozásokat. Együttes tárgyalásuk oka, hogy Magyarországon immár több mint fél évszázada a mindenkori hatalom támadásainak kereszttüzében vannak, ami 2007-ben éppen az egészségügyi leépítésében csúcsosodik ki.

A lelkészi hivatás megértéséhez − helyesebben félreértelmezéséhez − egy sajátos görbe tükör szolgál. A példa Las Vegasból származik, az amerikai szórakoztatóipar egyik fellegvárából. Las Vegas a kaszinók, parádék és tűzijátékok városa, ami egyébként a normális élettevékenységekre (munka, tanulás, pihenés) alkalmatlan, de nem is erre tervezték. Van itt egy kis fehér, kápolna alakú épület, ahol a hirdetés szerint a nap bármely órájában, azaz éjjel-nappal lehet hivatalosan házasságot kötni. Nincs adat arról, hogy milyen az itt kötött, a szórakoztatás lázában fogant házasságok tartóssága, de hogy lelkészi munkára itt szükség nincs, az bizonyos. Európai hagyomány szerint a pap nem holmi alkalmi kellék egy ceremóniához, hanem a közösség és a család ismerője, az emberi sorsok követője, az életút segítője a bölcsőtől a sírig. Las Vegas ezt nem tudja nyújtani, a szertartás bohózattá silányul. Itthon másképp történt a hit gyalázása, ma már ismert történelmi tény, hogy a hagyományos egyházak ellen milyen támadások folytak. Ezek élén a pártirányítás alatt lévő Állami Egyházügyi Hivatal állt, amit éppenséggel egyház ellenes hivatalnak is lehetett volna nevezni. Tengernyi irodalma van a papok meggyalázásának, kínzásának, és becsületére legyen mondva, akik közül sokan az ellenszélben, elhallgattatva mégis megmaradtak hivatásuknál.

A nevelés szépségeiről pedagógusok visszaemlékezései és irodalmi remekművek is szólnak. E hivatás kibontakozásának is voltak kerékkötői, amikor a mindenkori rendszer újabb és újabb módszereket, hagyományellenes követelményeket erőltetett tanárra és diákra egyaránt. Intézkedések folyamatosan születtek az oktatás megnehezítésére, ellehetetlenítésére, amiben az anyagi megbecsülés hiánya csak egyik rész. Az oktatás átszervezését nevezhették reformnak vagy az erőltetett, beláthatatlan „konvergencia-program” részének, az intézkedések a pedagógusok feje fölött születtek. Ebben akár rosszul értelmezett hallgatói érdekre is lehetett hivatkozni, ugyanúgy, mintha most az egészségügy átalakítása a betegek érdekében történne. Ahogy a lelkészi hivatásnak is lényege, hogy életeket indít el a szeretet és tisztesség útján, ugyanúgy ültet magot a tanár, aminek a gyümölcse csak később érik be. Az orvosi hivatás alapja − bárcsak elcsépeltnek hangozna, de manapság szó sem esik róla − hogy mindennek a beteg érdeke szerint kellene történnie. „Salus aegroti suprema lex esto” − a beteg érdeke a legfőbb törvény.

Az egészségügy jó példa a magyar társadalom állapotára is, mivel mindkettő egyaránt beteg. Kóros, még pedig úgy, hogy minden a feje tetején áll, mintha a gyomor helyet cserélne az aggyal. Ma Magyarországon − idegen érdekek szolgálatában − egy törvényellenes kormány menetel szembe a társadalom jelentős részével, így nincs csodálkozni való azon, hogy egy egészségügyi miniszter teszi ugyanezt az orvostársadalommal, annak érdekképviseletével, az orvosi kamarával is. Mert hibás alapról születnek az intézkedések, hibásak a tárgyalások kérdésfeltevései, mert mindent csak álteljesítményben, egy elhibázott pontrendszerben mérnek. Amikor betegágy mellett elhangzik, hogy egy tervezett beavatkozás több százezer pontot hoz, akkor a beteg ezt félreértelmezve, rögtön ennek forintosított oldalára gondol. Joggal teszi, mivel e pontok, a hozzárendelt forintok adják az intézmények működési alapját, és nem a munka minősége vagy a beteg számára való fontossága a kiindulási pont. Ha a lelkészek munkáját is pontrendszerben mérnénk, pl. az kapna több pontot, aki többet esket, akkor Las Vegas vinné el a pálmát. Ott akár tíz percenként is lehet esketni, csak éppen a lelkészi munka a nullával egyenlő. A papi munkának egyaránt része a keresztelés és a temetés, a munkából nem lehet kimazsolázni a több pontot jelentőt. Az orvos sem csak a „sikeres, jól gyógyuló” eseteket kezeli, hanem a hosszan tartó, nehéz, sokszor reménytelen eseteket is. Az egészségügyi pontrendszer azonban oly módon lett meghatározó, hogy nem a tankönyvi betegség a gyógyítás alapja, hanem betegségnek csak azt lehet tekinteni, amiért az Országos Egészségügyi Pénztár pontot és pénzt ad. Ennek gyógyszeres változata az, amikor nem a betegséghez történik a gyógyszer megválasztása, hanem a gyógyszerhez (és a gyógyszergyári igényhez) keresik a beteget. Előbb-utóbb kihal az a fajta gondolkodó orvos, aki az ismeretei tárából megfejti az olykor rejtélyes betegséget. A helyzet éppen fordítva áll, a betegnek kell megtalálnia azt az orvost (vagy éppen csodakészüléket), aki vagy ami alkalmas lesz bajának kezelésére. Mindezt pedig olyan rendszerben kell megélnie, amelyben orvos és beteg egyaránt elveszti bizalmát. Csodának nevezhető az a felmérés, ami még mindig azt tudta bizonyítani, hogy az orvosokban és a tanárokban a magyarok 88 illetve 87 százaléka bízik meg, addig a politikusokban mindössze 26 százalékuk. A bizalom megtartása pedig minden gyógyítás és gyógyulás alapja, de pontrendszerben természetesen mérhetetlen, az OEP számára nem létezik.

Vissza a gyökerekhez! A közgondolkodás abnormálisan elburjánzott, káros vadhajtásait egészen a gyökerekig kell visszametszeni. Csak ez lehet a megújulás útja, mielőtt még a félretájékoztatott, a rendszerből kiejtett betegek, vagy az intézkedések és ellenintézkedések tömegébe belefáradt, netán azokat gondolkodás nélkül kiszolgáló, előbb-utóbb önmagukkal is meghasonló orvosok végképp csapdába esnek. A képlet egyszerű: tanítson a tanár és gyógyítson az orvos legjobb tudása és lelkiismerete szerint. Ehhez kell biztosítani a nyugodt feltételeket!