|
Riport az Őrzőangyallal | ||
|
RIPORT AZ ŐRZŐANGYALLAL Amikor az emberrel a földön már nem készítenek riportot, az vagy annak a jele, hogy nem kíváncsiak rá, vagy attól tartanak, hogy a főszerkesztő nem közli le, mert az illető gondolatai, üzenetei nem e világ megszokott sablonos ízlését csiklandozzák. Van erre egy kifejezés: nem időszerű. Mit tesz ilyenkor egy makacs ember? Párbeszédet folytat az őrzőangyalával. A magamfajta hívő ugyanis hiszi, hogy Ővele mindig minden kérdésben lehet párbeszédet folytatni. Sőt, igazi riportot csak is Vele lehet csinálni. A földi halandók ugyanis nem hajlandók túl lépni önmagukon, mert csak egy-dimenziós „csőlátásuk” van,- és mivel színvakok, nem hiszik el, hogy a tisztánlátók minden színárnyalatot észrevesznek. És ezért ők a teljes valóságot látják. Ez irritálja a „vakokat”, a „sántákat”, a „bénákat” Hát akkor kezdjük! Az őrzőangyal: Én tulajdonképpen egyetlen kérdést teszek fel neked: Mi van veletek, magyarokkal? Hogy jutottatok ilyen reménytelennek tűnő szakadékba 70 év alatt? Részletes háttérelemzés. A tények makacsok! Hatásukat a színvakok se nem látják, se nem hiszik. Pedig a tények akkor is tények maradnak, ha azokat valaki nem akarja elismerni, és nem is képes rá. A föld akkor is a Nap bolygójaként forog, ha valaki ezt nem hiszi, mert nem látja és képtelen felfogni. Tehát abból kell kiindulni, ami letagadhatatlan bizonyosság. A mi sorsunkra vonatkoztatva két letagadhatatlan igazságot, megtörtént és megalapozott eseményt kell, kellene minden magyarnak látni, elismerni és ragaszkodni hozzá. Az egyik tény: Minket ezer évvel ezelőtt István király alkotott egységes nemzetté a keresztény eszmék segítségével. Kereszténység nélkül ma Magyarország nem lenne rajta Európa térképén. A másik tény: ahhoz, hogy létre jöjjön, és működő képes legyen egy állam, ahhoz egységes nemzet és e nemzetért minden áldozatra kész öntudat kell. Az ország, mint állam nemzet nélkül életképtelen. Előbb jön létre a törzs, a nép, a nemzet, és ez hozza lére - ha tudja- az államot. Előbb van a tojás, és ebből bújik ki a csirke. A nemzet a „tojás”, ha az nem záp, nem élettelen, akkor belőle kibújhat az állam, országhatárokkal, kormányzó, törvényhozó, végrehajtó és minden másért felelős kormánnyal együtt. Az imént felsorolt két vitathatatlan történelmi tényt a magyarság létrehozta. Az első speciálisan magyar tény, és annyit jelent, hogy a kereszténységhez való ragaszkodás nélkül képtelenek vagyunk fennmaradni. Miért? Mert Szent István óta szimbiózisban él a kettő. Ha elszakad egymástól, előbb-utóbb tönkremegy mind a kettő. Lényegét tekintve ugyanez érvényes minden szomszédunkra is, - és ezt ők tudják is, - mégha kormányaik olykor nem is, de a nép, a nemzet tudja, és gyermekeik a családban, majd később kisiskolás koruktól kezdve hallják és tanulják! Ezért nincs identitás-zavar a horvátoknál, szerbeknél, románoknál, szlovákoknál, lengyeleknél, ukránoknál, oroszoknál. Az ő államuk „mögött” hivő és nemzeti öntudatban élő nemzet-testek vannak. A horvát-szerb-román-ukrán-orosz templomok és kolostorok élettől duzzadó közösségek.(A nagyszombati püspök most pünkösdkor 300 fiatalt bérmált, - viszont a Balaton északi falvaiban 3 év alatt 3 bérmálkozót bérmált a püspök) Történelmi tény, hogy akkor és addig volt életképes az ország, mint állam, ameddig a nemzet ragaszkodott őseinek hitéhez, keresztény elveihez és jellegzetesen magyar hagyományaihoz. Ebből ma már a nyelvünkhöz való önként adódó, magától értetődő, vagyis öntudatlanul is működő ragaszkodás maradt meg. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy államként fennmaradjunk. Ahhoz szükséges a köznek közös akarata, közvéleménye! Én erről azért tudok beszélni, mert életem egyharmadát ilyen keresztény-magyar köztudatban, közvéleményben éltem le. Ilyen légkörben ébredtem öntudatra, és kisgyermek koromtól kezdve bennem és körülöttem nem is volt más, - ezt szívtam magamba anyám méhében, majd kis és nagydiák koromban, az egyetemen, a szerzetben, a teológián, tábori lelkészként, majd a cserkészetben, a katedrán, a plébánián, a szószéken, a „földalatti egyház” korszakában, és ilyen közeget építek magam köré mind a mai napig. Ha ebből a szemszögből nézzük sorsunk alakulását, érthetővé válik jelen korunk állapota. A második világháború óta az ország kormányai működtetni akarnak egy államot, melynek tervszerűen, szisztematikusan megmérgezik és megölik, kiölik a hitét, vallási és nemzeti öntudatát. Elkövetkezik azaz idő, amikor magyar nyelven beszélő, de magyar hagyományok és eszmék nélkül élő tömegeket (populáció), lakósságot terelgetnek a hitüket, nemzetüket (hazájukat ) megtagadó hatalom bitorlói. Már most olyan személyeket akarnak kitüntetni nagy kereszttel - Jézus keresztjével -, akik 1956-ban fegyverrel a kezükben ölték ki népünk krisztusi hitét és szabadságunkért égő nemzeti öntudatát. Sőt már annyira megfertőzték népünk lelkét és önbecsülését, és olyan identitás zavarban élünk, hogy a többség sorra egymásután azokat választja meg vezetőinek, akik évtizedeken keresztül megnyomorították jellemünket és kiirtották hitünket, nemzeti öntudatunkat. Ez lényegében azt jelenti, hogy ebben az országban milliók ma már jobban hisznek az árulóknak, mint a honalapító István királynak, akinek köszönhetik, hogy magyarul beszélhetnek. Magától értetődőnek tartják az őket kiszolgáló államot, de nem adják hozzá az államot megteremtő nemzetet. (A filozófiai gondolkodás ezt úgy fejezi ki, hogy nem működik a „conditio sine qua non” alapelve. Vagyis nincs meg a feltétele annak, hogy egy dolog azzá váljék, aminek lennie kell, és amit elvárnának tőle). De nézzük csak, mi is történt az első dokumentált ténynek mondott igazságunkkal, a Szent István alapította és ezer éven át a szent koronával szimbolizált királysággal? Azt még a leghitetlenebb magyar ateista is tudja, hogy István keresztény volt, és a krisztusi világnézet alapigazságaira építette fel országának törvényeit, az egyházmegyéket, vármegyéket. Ezt az államformát minden uralkodó és maga a nemzet ezer éven át elfogadta, szentnek és sérthetetlennek vallotta. Ha történelmünk folyamán nem volt király az ország élén, akkor is királyság maradt az államforma. Én épp egy ilyen korszakban születtem, 1919-ben. Ekkor a megkoronázott király lemondott, és a trianoni diktátum tudomásul vette, hogy ennek ellenére hazánk továbbra is királyság marad, - az ország élére kormányzót választottak, vitéz nagybányai Horthy Miklós személyében. A kormány, a törvényhozás, a vasút, a posta és minden állami szervezet hivatalosan továbbra is a „magyar királyi” jelzőt használta. Meg vagyok győződve, hogy ehhez a szent hagyományhoz mindmáig ragaszkodnánk, ha közben a szovjet megszállók nem erőszakolták volna rá az akkori országgyűlésre, hogy változtassa meg az államformát, és királyság helyett ezentúl köztársaságnak nevezzék Magyarországot. Jó, ha emlékezetünkbe véssük azt a dátumot, amikor saját magunk szüntettük meg ezeréves államformánkat, Szent István örökségét: 1946. február 1-én - Érdemes felidézni Madách Ember tragédiájából a hírhedt falanszter-jelenetet, mikor is Lucifer vitatkozik Ádámmal a haza fogalmáról. Ádám ugyanis védi azt a hazát, amelyben eddig élt, és ezt mondja Lucifernek: „ Egyet bánok csak: a haza fogalmát. Megállott volna az tán, úgy hiszem, az új rend között is”. De a tagadás ősi szelleme, a mindig mindent felforgatni akaró Sátán így válaszol Ádámnak, vagyis nekünk: ”Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?” A megszálló, ateista diktatúrának természetesen „kisszerű” volt a kereszténység pilléreire épült királyság. Nagy Ferenc akkori miniszterelnök írja is emlékiratában, hogy a Kisgazda Párton belül nagy vita folyt e kérdésről. Érezték a felelősök, hogy rettenetes öncsonkítást végzett az akkor még nem is kommunista, hanem polgári kormány és országgyűlés. - Jó arra is figyelni, hogy mindezt a nemzet megkérdezése nélkül tették. Olyan időben, amikor népünk a rettegés, a gyász, a mindennapi kenyérért való élet-halálharc hónapjait élte. Egy ország ezeréves múltjáról lehet-e, szabad-e, legális-e úgy dönteni, hogy magát a népet, mely birtokosa az országnak, meg sem kérdezik? Ha valakinek, akkor ezt az ország első közjogi méltóságának, a mindenkori hercegprímásnak lett volna joga és kötelessége megvétózni, de tudvalevő, hogy Serédi Jusztinián ekkor már halott volt, az új prímást pedig akkor avatta bíborossá XII. Piusz pápa. (Én is ott éltem akkor Rómában, és tanúja voltam annak a jelenetnek, amikor a pápa - előre látva a jövőt - azt mondta Mindszenty József hercegprímásnak, hogy ő lesz az első a bíborosok között, aki vértanúságával tesz hitet bíborosi esküje mellett… .És velem együtt senki nem tudta, hol keresse családját, szüleit testvéreit).
Kiéhezve, sokan, százezren hontalanul, hadifogságban vagy a bitófa árnyékában… ugyan kinek jut eszébe ilyen tragikus helyzetben, hogy a királyság helyett köztársaság legyen-e az államformánk? A sorsunk feletti meditációnkban eddig tehát az első igazságról volt szó: a Szent Istvántól örökölt keresztény regnumról, melyről 1946. február 1-én országgyűlési határozattal és törvénybe iktatva lemondtunk! És most vegyük szemügyre a másikat, az alapot, a megmaradt állam gyökerét, a nemzetet. Ha valamit lehet hiányolni ezekben az írásokban, az épp annak a katolikus reform mozgalomnak hiteles elemzése, mely a múlt században - pontosabban a 19/20 század fordulóján - oly eredményesen működött, hogy az egyetemes egyház példaként említette, és lényegében az 1938-as Eucharisztikus világkongresszus megrendezésével honorálta. Prohászka Ottokár fellépése, egyetemes műveltsége, életszentsége indította el ezt a keresztény-nemzeti reneszánszt, mely a Regnum Marianumban, a megreformált szerzetes rendek iskoláiban, a falusi ifjúság tízezreit mozgósító Kalotban, a hivatásrendiség programját zászlajára tűző Emszo-ban, a Kioeban, különösen az egész ország fiatalságát jellemessé nevelő cserkészetben és a falvak fiatalságát összetartó Levente mozgalomban teljesedett ki. Erről a nemzetet átható keresztény reneszánszról, életet formáló energiájáról már csak kevesen tudnak élményszerűen beszámolni, hiszen a tanúságtevők, vagyis mi kevesen, 80-90 évesek vagyunk. De ez a megújhodás mindenképpen a „gondolatforgácsok” szerves részét képezi, kellene, hogy képezze! Tanúként vallom, hogy a kb. 1970-ig tartó belső ellenállás történetét e keresztény-nemzeti reneszánsz nélkül hitelesen nem is lehet megírni. Tanítványaink mondták is, mert érezték a kontinuitást, hogy életünkben, magatartásunkban Prohászka lelkiségének utolsó „hullámait”, rezdüléseit vették észre. A sátáni elvek alapján működő ateista diktatúra tökéletesen tisztán látta, hogy hova kell mérnie az első és legerősebb csapásokat. Prohászkát nem véletlenül nevezték „apostolus diabolicusnak”, és szobrának ledöntése előtt (1947) egy évvel nyíltan meg is mondták, hogy ők nem a püspök szobrát, hanem magát Prohászkát akarják megsemmisíteni. Vagyis az ország, a regnum keresztény-nemzeti szelleme ellen indították el véres harcukat, és bezáratták, megsemmisítették az egyházi iskolákat, melyek évente ezrével indították útra a hazafiságra és istenhitre, erkölcsös életre nevelt fiatalokat. Egy tollvonással feloszlatták az összes ifjúsági és felnőtt egyesületeket, mozgalmakat, és ha titokban, „föld alatt”mégis megkísérelték összetartani közösségeiket, azt a „népi demokrácia ellen elkövetett szervezkedés” címén súlyos börtönbüntetéssel, állásvesztéssel stb. torolták meg. Nemeskürty István előbb említett könyvében, a Magyar Századokban azt írja, hogy a vallástalanság már a 20. század elején megbénította a nemzetet. Ez téves megállapítás. Akik átélték a második világháború évtizedét, személyesen tapasztalhatták, hogy nemcsak néhány buzgólkodó, de az egész ország egy emberként állt a vértanúságot is vállaló Mindszenty hercegprímás mellé. Soha olyan tömegmegmozdulást nem látott az ország, mint amikor meghirdette a Mária-zarándoklatokat (1946/47). A határokon túlról is jöttek imádkozó magyarok. Börtönt, kínzást, halált vállalt sok főpapunk, szerzetes és világi testvérünk. Ekkor még ösztönösen együtt élt bennünk, népünkben a nemzeti és a keresztény. A megtorpanás 1956 után kezdődött. A forradalom előtti hónapokban Kádár János parancsára hirdették ki az abortusz törvényt. A hatvanas évektől kezdve kerültünk a lejtőre, és egyelőre nincs megállás. A gyakorlati materializmus eluralkodott népünkön. Nincs jellem, igazi magyar-keresztény karakter. Nincs példakép. Rohanunk a demográfiai örvénybe, nem keresztelik meg a gyermekeket. Üresek a kolostorok, nincsenek nagy számban papi, szerzetesi hivatások, az ország plébániáinak fele pap nélkül maradt. Sok helyen már nem szólalnak meg a harangok. Tagadhatatlan, hogy a jelek arra engednek következtetni, hogy mára mind a két tényező- nevezhetjük kútfőnek, forrásnak - elvérzett, kiapadt. Elvérzett az eddig szimbiózisban élő két energiaforrásunk, a nemzeti öntudatunk és a keresztény értékekből táplálkozó hitünk, vallásos életünk. Eddig e kettő eggyé forrva, egymást erősítve képes volt túlélni még azokat az évszázadokat is, amikor akár mi magunk, akár a történelem vihara elsodorta fejünk fölött az államot. Most se nemzeti (vagyis magyar) állam, se keresztény magyarság! Elvérzett az egyház is, és ezért nem működik a kor és a haláltusáját vívó nemzet igényei szerint., hanem csak úgy, ahogy eddig megszoktuk. Hogy ezen mit értek, legjobb, ha egykori börtöntársamnak, Pálos Antal jezsuita tartományfőnöknek végrendeletnek szánt üzenetét idézem, melyet halála előtt jegyeztek fel: ”A magyarság léte elég bizonytalan. Nem mondom, hogy most megszűnik, de két-háromszáz év múlva ez akár tény is lehet. Hacsak nem csinál csodát maga a magyar nyelv. Mert eddig azt csinálta. - A társadalom teljesen leromlott állapotban leledzik, a kereszténységet igazán kb. 3-4 százalék vállalja, a többség materialista vagy sehitű. A kisközösségeket kellene a központba állítani. A kicsi közösségeket. Hajtásokat látok, vannak még élő gyökerek, a lelkiségi mozgalmak mögött élő hitet érzek. Ezek majd felnőnek. Keresztény állam itt már nem lesz, de lesznek komoly keresztények”. A probléma épp abban van, hogy a történelem Ura most tanítja meg a tridenti zsinat szellemében felépített egyházát arra, hogy a vatikáni zsinatban új utakat, új stílust mutató Szentlélekre hallgatva, újuljon meg. Roppant nehéz korszak ez. Nyugaton is, nálunk is megvan az ősöktől örökölt intézmény-rendszer. A két világháború bombái hiába repítették szét az érseki, püspöki palotákat, a városi, főnemesi kegyurak által épített kényelmes plébániákat, legtöbbjüket - Francia országot kivéve - újra felépítették. Mindezt természetesen jelképként kell érteni, de tény, hogy a régi struktúra ablakaiból kinézve más kép tárul a hierarchia és papság elé, mintha kint élne a velejéig megváltozott, laicizálódott elpogányosodott világban. A nép, liturgiánkat, még ha magyar nyelven végezzük is, lelkileg, érzelmi síkon megemészthetetlennek minősíti, mert nem érti Hogyan is érthetné, amikor hatvan év óta nincs aki megmagyarázza és megértesse vele. Azok a nagyszülők, szülők, akik eddig átadták ősi hagyományainkat az utódoknak, ma már nem élnek. Ezért a fiatal generáció az önmagában gyönyörű, klasszikus értékeket átadó szertartásaink, és liturgiánk helyett vagy a gomba módra terjedő szekták egyikéhez csapódik, vagy - legjobb esetben - a rock muzsikások gitárját csempészi be még a bazilikákba is, ahol néhány évtizede még gregoriánt, vagy Palestrina, Bach, Beethoven Missa solemniseit hallgattuk. Ma már a hierarchia is kezdi belátni, mert kénytelen észrevenni, hogy például az oldallagos plébániai struktúra halálra van ítélve, mert elsorvasztja, sőt éveken belül halottá teszi a pap nélkül maradt hivő közösséget. Távolból nem lehet misszionárius munkát végezni. A jelenlét - legyen az papi, vagy diákonusi - az apostolság lényege. Vagyis „et incarnatus est” = „az Ige testté lőn és miköztünk lakozék”, tanultuk évtizedekkel ezelőtt. Az élő egyháznak jelen kell lenni minden közösségben akár papi, akár laikus, tehát ige liturgia elvégzésével megbízott személyében. És itt kezdődik a véres valóságok problémája, legtöbbször tragédiája. Főpapjaink ugyanis egyből azzal intézik el a kérdés megoldását, hogy e h h e z n i n c s p é n z És mivel ezt el is hiszik, minduntalan az állam hozzájárulását akarják kieszközölni, szerződés-kötéssel biztosítani. És mivel az új kommunista és neoliberális kormánynak esze ágában sincs pénzt adni a saját ellenségének tartott egyháznak, a főpapok magára hagyják a vidéket, és sajnálkozva bár, de saját asszisztenciájukkal engedik elsorvadni az évszázadok óta virágzó plébániákat, egyházi közösségeket. Ennek látleletét olvashatjuk Balás Béla („beton”) Somogy püspökének a inditlak-ban is közölt írásában. FIGYELEM! Ez nem vádirat. Én nekem nincs jogom vádat emelni senki ellen, de apostoli és történészi hivatásom lényegéhez tartozik a tények feltárása, névvel nevezése, - tehát nem csűrve-csavarva - hanem egyenesen, magyarán kimondva a valóságot. És ez érvényes ebben a kérdésben is. Mert igenis van megoldás. Tudomásom szerint egyházunk hiteles dokumentumként adja kezünkbe az Apostolok Cselekedeteit. Abban semmiféle oldallagos manőverezés nem olvasható. Az állandóan úton lévő apostolok módszere, Szentlélektől javallt, jóváhagyott módszere az volt, hogy Mesterük parancsa szerint útnak indultak, szerényen, egy szál köntösben, olykor még saru nélkül is, aztán bekopogtak egy háznál, és ha befogadták őket, annál a családnál maradtak egy ideig, elfogadták vendégszeretetüket, és elkezdték hirdetni a községben az örömhírt, az Evangéliumot. Néhány hónap vagy év után kijelölték a közösség hitben és erkölcsben jó hírű testvéreit („viri probati”) azzal a meghagyással, hogy távollétükben erősítsék meg a Krisztus-követő testvéreket a hitben, közösen imádkozzanak, maradjanak kapcsolatban az apostolokkal levelezés, vagy személyes üzenetváltás révén, gyűjtsenek adományokat a szegényeknek. Tudjuk, hogy ezeket a közösségeket az apostolok többször újból felkeresték, és szükség esetén kézfeltétellel presbitereket szenteltek fel, akiknek átadták a Krisztustól nekik adott lelki hatalmat. Évszázadokon keresztül így élt az egyház! Galliában hosszú évekig hierarchia nélkül működött az egyház ezekben a sejtekben, mert nemcsak hirdették, de valóságként tapasztalták, élvezték, hogy ahol ketten-hárman összejönnek az Úr nevében, ő köztük van. Természetesen kell a pásztor, legyen az akár főpásztor, legyen hierarchia! De azt végre meg kell, kellene értenünk, hogy ha valóban elfogadjuk a legfőbb pásztor, Istenben boldogult János Pál pápa itt, nálunk kijelentett üzenetét, hogy Magyarország missziós terület, akkor egyetlen egy község, falu város nem maradhat ott, közöttük élő pásztor, diakonus, „presbiter”, vagy megbízott hithirdető (hittanár), liturgiát végző testvér nélkül csak azért, mert erre nincs pénz. Addig is azonban szeretném elmondani, hogy legszívesebben egy új szerzetes közösséget szeretnék látni, vagy létrehozni, melynek tagjai a magukra hagyott magyar falvak lakóinak misszionáriusai lennének! VENI CREATOR SPIRITUS ! JŐJJ TEREMTŐ SZENTLÉLEK!
UTÓSZÓ:
|