"Magyarország határtalan"

 


- A mi különös flottánk -

Orbán Viktor 2004. október 23-án Clevelandban elhangzott ünnepi beszéde


A magyar emigránsirodalom legfájdalmasabb mondata így hangzik: "Búcsúra bocsánatot kértünk egymástól, - ő azért mert otthon maradt, és én azért, mert elutaztam"
Két magyar beszélgetett így valamikor az elmúlt száz egynehány esztendőben Magyarországon. És százezren beszélgettek így 1956 telén. Az egyik magyar elmegy, és bocsánatot kér a másiktól azért, mert elmegy. A másik magyar marad, és bocsánatot kér az elmenőtől, azért mert otthon marad. Mátészalkán, Miskolcon, Kolozsvárott, Székelyudvarhelyen, Szabadkán, Kaposvárott vagy éppen Budapesten. Beszélgetésükben benne van az egész magyar szenvedéstörténet, a XX. század magyar passiója.

Hány ezren, hány százezren búcsúztak így egymástól magyarok a magyar világban. Ilyen volt a világháború utáni Magyarország, amely csak nevében élt, csak nevében hasonlított önmagára, és talán még azokban az emberekben, akik hittek benne. Akik meghurcoltatva, hazugságokba kényszerítve, akár elmenekülve, akár maradva megőrizték a szívükben. Így magyarok és magyarok között akár sok ezer mérföldes távolságból közös maradt a honvágy: vágyakozás az igazi haza után. Aki elment, a hazától, a szülőföldtől búcsúzott el. Aki maradt, a szabadságtól. Volt hát mit megőriznünk és átmentenünk egymásnak. Az anyaországiak vigyázták a földet, a haza fizikai valóságát, a mindig hűséges földrajzi Magyarországot. A távolra vetődöttek pedig az erős, büszke és szabad lelki Magyarország reményét.
Mondják: búcsúzni olyan, mint egy kicsit meghalni. Magyarország is minden elbújdosott fia után egy kicsit meghalt, lelkéből valami végérvényesen kiszakadt. 1956 okltóberének szétszóratása után pedig minden egyes kiszakított honfitárs megannyi újra és újra magát ismétlő "egyszemélyes Trianon" volt. A levert forradalommal a szabadság is odalett. Az 1956 utáni nemzedéket, mi nemzedékünket pedig felejteni nevelték. Azt akarták, hogy felejtsük el a nemzet történelmi és földrajzi nagyságát, éppúgy, miként a nemzet határokon túl nyúló kiteljesedését.
Október 23. az egyetlen olyan nemzeti ünnepünk, amelynek gyökerei régebbre nyúlnak vissza, amelynek hagyományai gazdagabbak itt, a tengerentúlon, mint otthon Magyarországon. Tudjuk az okokat. Az ideérkező és itt, Amerikában menedékre, otthonra lelő magyarok magukkal hozták, féltett kincsként őrizték a lelkükben emlékeiket és nem felejtették az 1956 sűrű napjaiban a Magyar Rádióban elhangzó kormányzati proklamációt:
"A magyar nemzet előtt kijelentem - és az egész világ előtt -, hogy ezek a fiatalemberek, katonák és munkások, akik velünk harcoltak, érdemesek az 1848- as márciusi ifjak nevére. Amit a magyar nemzet tehet, az az, hogy azt a napot, amikor a küzdelem megindult, nemzeti ünneppé nyilvánítja a hősi harcok emlékére".
Köszönet érte önöknek, és köszönet az Egyesült Államoknak is, hiszen az amerikai kormány és az itt élő, vendég és igazság szerető emberek jóindulata kellett ahhoz, hogy önöket és az önök szüleit lassan közel félévszázada befogadják, miként ahhoz is, hogy itt most együtt lehessünk. Az amerikaiak eltökéltsége és jelentős áldozatvállalása nélkül talán még ma is orosz megszállás alatt élnénk, egy olyan rendszerben, ahol a szabadság és a demokrácia hívei csak hazájukon kívül lelhetnének otthonra.

Amikor önökhöz készültem, azon gondolkodtam, vajon mi lehet az igazi célja egy ilyen megemlékezésnek. Talán az, hogy az évente megrendezett ünnepségekkel ne hagyjuk elhamvadni a történelem parazsát? Vagy talán az, hogy a nemzetet megrázó és egységbe forrasztó esemény nevében összejöjjünk, néhány órát egymásnak szenteljünk, és azokra is gondoljunk, akik ma már nem lehetnek velünk? Vagy talán az, hogy figyelmeztessük egymást, hogy mit kell elkerülnünk a jövőben, mitől kell megóvnunk a nemzetet?
Az igazság az, hogy talán midhárom egyszerre. De azt hiszem, hogy még ezeknél is fontosabb az, hogy minden alkalommal újra és újra körüljárjuk, felelevenítjük ugyanazt az eseménysort. Valóban hányszor és hányszor gondoltuk már végig újra saját életünk fontosabb történéseit. Hányszor és hányszor tapasztalhattuk meg, hogy míg az idő előrehaladtával életünk megannyi eseménye ugyan kihull emlékezetünk rostáján, a részletek fogyatkozása nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevesebbet értünk meg a múltból.

Nincs ez másképp egy nemzet életében sem. Ezért fontos és hasznos sok-sok emberöltőnyi távolságból szemlélve, hogy a jelen történéseinek és az új távlatok megnyílásának fényében is újragondoljuk történelmünk alakulását. -Gondoljunk csak bele, mi lenne velünk, ha a Szent István-i magyar állam 36 emberöltőnyi élete során nem gondoltuk volna végig újra és újra a múltunkat? Mi lenne velünk, ha eleink nem találtak volna értelmet a sokszor tisztán öncélúnak látszó, véráldozatokkal járó tragédiákban, amelyekből fölös számban akadt történelmünk során? Bizony, ha nem hívtuk volna segítségül újra és újra történelmi emlékeinket, talán csak porfelhő lennénk, amelyet egy hajdanvolt nagy nemzet vert fel a történelem országútján.
Hány és hány nemzedék élte le az életét meggyőződése szerint szerencsétlenségben! Hányszor láttak úgy eleink, hogy kiúttalan labirintusba, végeérhetetlen rengetegbe jutottak!
Vajon a Világosnál fegyverüket és zászlajaikat zokogva földre hajító honvédek hihették-e, hogy harcuk tovább folyik más eszközökkel? Hihették-e, hogy húsz év multán az uralkodót kegyezésre fogják kényszeríteni? Hihették-e, hogy harminc év múltán lesz majd egy olyan Magyarország, amely történelmének soha nem látott gyarapodását éli majd? És vajon a mi szüleink és nagyszüleink hogyan gondolkodtak a kilátásaikról? Vajon milyen világban hittek a második világégés után, 1945-ben?
Régi bölcsesség, hogy a győzelmet nem az az ügy teszi igazabbá vagy kevésbé igazzá, amelyért az emberek fegyvert ragadtak, hanem az a rend, amely a fegyverek letétele után létrejön.
S valóban, a második világháború után bejött hazánkba a másik szocialzmus, a nemzeti unokatestvére, a nemzetközi, a bolsevik. S a világ megtudhatta, hogy annyi közöttük a különbség, mint a Déli- és az Északi-sark között. Elfoglaltak mindent, üldözték a gondolkodó embereket, megnyomorították a falusi gazdákat, papok és hívők tízezreit zártak börtönbe. Ahogy Hamvas Béla írta: "1945 után tabula rasa volt, a multat a tábláról letörölték, ám ahelyett, hogy elkezdtük volna építeni az Isten országát, megidéztük az Antikrisztust."
Az elkeseredettség és a szilárd hit, hogy létezik egy másik, szemmel nem, csak a szívvel látható Magyarország, vitte emberek millióit az utcára 1956. október 23-án. A hit és a remény, hogy létezik egy másik, egy szabad, független, gyarapodó Magyarország, ahol az emberek nem rettegnek a besugástól, hanem bizalommal fordulnak egymás felé. Nem az irigység, hanem a másik sikere feletti öröm, nem az osztályharc, hanem a szeretet tölti el a lelkeket.
Hosszú harc volt ez és évtizedekig úgy hittük: elbukott. Számosan talán azt is gondoltáhatták, hogy felesleges, értelmetlen áldozat volt, de végül, 34 év múltán, a szovjet hódoltság megszüntekor, Magyarország újraszületésekor beteljesedett Márai Sándor versének jóslata: "Angyal, vidd meg a hírt az égből / mindig új élet lesz a vérből"
Ma már nem csak az 1956-os szabadsághracra való emlékezés jogát szereztük vissza. Az is megadatott, hogy úgy tudunk erre a megfogyatkozásra is tekinteni, mint ami végső soron erősebbé és gazdagabbá tett bennünket.
Mert azok, akik kiszakadtak szülőhazájukból, saját magukkal együtt a nemzetből is elmenekítettek egy darabot. És ezzel a térképet meghazudtolóan hatalmassá tettek egy kicsinek mondott országot, amely ma hódítás nélkül is Buenos Airestől Zürichig, Sydneytől Clevelandig ér. Egykori fájdalmunk ma az egyik legnagyobb kincsünk: magyarok élnek a világ minden égtáján. Ha úgy tetszik, ez a mi különös flottánk: milliónyi magyar "hajó" nemzetközi vizeken!

Tudjuk jól, hogy mit mondott a Mester a tanítványoknak: "ha ketten-hárman összejöttök a nevemben, én ott leszek veletek". Valahogy így van ez a hazával is: ahol magyarok ketten-hárman összejönnek, mindjárt ott érződik az egész Magyarország, minden színével, minden ízével és minden erejével. Hiszen mutassanak Amerikában egy olyan zugot, ahol ne találnánk legalább két-három olyan embert, aki magyarul álmodik. Ezért vagyunk most itthon, önök között, sok ezer kilométerre az anyaországtól, ezért érezhetjük magunkat itthon önök között.
Magyarország tehát kétséget kizáróan határtalan. Térképeken talán nem. De minekünk, akik nem rajzoljuk a térképeket és határvonalakat, hanem élünk bennük, nekünk egészen biztosan.
1956. október 23-án a remény győzedelmeskedett. Mindannyian tudjuk, hogy a magyarság történelme során újra és újra elérkezett az a pillanat, amikor új, mélyebb összefüggésekben jelentek meg a mögöttünk hagyott múlt eseményei. A Gondviselés kegyelméből mindig feljutottunk arra a magaslatra, ahonnan a megtett út minden lépése új értelmet nyert, és ahonnan a folytatást is megláthattuk. Ma is ilyen időket élünk, ma is ilyen magaslaton állunk. A szovjet birodalom bukásával és a globalizáció hódításával olyan korszakba léptünk, amikor a nemzeti sorskérdések többé már nem egy helyen, a nemzeti keretek között szerveződő állam keretein belül dőlnek el, hanem a világ számos pontján. Ezért ma már nem az a feladatunk, hogy az állam határai közé próbáljuk összegyűjteni a nemzeti közösség valamennyi tagját, hanem az, hogy valamennyi helyen, ahol a jövőnket befolyásoló döntések születhetnek, ott legyünk.

Ezidáig egy nemzet súlyát, befolyását és képességeit négyzetkilométerekben, népsűrűségben, lakóinak számában mérték. Ma pedig abban, hogy a világ jelentősebb központjaiban hogyan tudja magát képviselni. Ugyanis sorompók helyett immár nyelvek és kultúrák hálózata taglalja az egész nyugati világ térképét. Ezért is válhat a feldarabolt, szétszóratott, a visszanyesett nemzetből befolyásos, egységes és erős magyarság. Olyan összetartó nemzet, amely tudja: amennyire a nemzet tagja védelmezi a nemzetét és ragaszkodik hozzá, annyira képes a nemzet védelmezni a hozzátartozókat. Ez nemcsak alapvető érdeke, de erkölcsi kötelessége is: bárhol érje is bántódás a magyart azért, mert magyar, a nemzet képviselőinek és az egész nemzetnek egy emberként kell kiállni mellette.
Iván Márta és testvére, Árpád, ugyanannak a falunak voltak lakói egész életükben, és mégis csak kétszer tudták megölelni egymást az elmúlt hatvan év során. Ők annak a felvidéki magyar falunak a lakói, amelyet 1944 óta a mai napig vasfüggöny vág ketté. A magyar lakta Szelmencet Sztálin csapatai felosztották Csehszlovákia és a Szovjetunió között, és azóta is szögesdrót, kerítés és őrtorony választja el az ugyanahhoz a faluhoz tartozó embereket egymástól. A kongresszusi magyar lobbi kezdeményezésére az amerikai magyarság kampányt kezdett Szelmencért. Ennek köszönhetően a kongresszusi magyar frakció tagjai levélben fordultak a szlovák miniszterelnökhöz és Ukrajna elnökéhez. Ezután Szelmenc ügyében kongresszusi meghallgatást is tartottak a képviselők még áprilisban, majd az Európai Unióhoz fordultak. Egy hónappal később Ukrajna és Szlovákia döntést hozott egy szelmenci határátkelő megnyitásáról.
A frakció valamennyi tagját köszönet illeti, amiért Amerikában és a világ más tájain segítséget nyújtanak a magyarok szívéhez oly közel álló embereknek.
A mögöttünk hagyott és a most előttünk megnyíló új korszakot önök kötik össze, mivel a mi nemzedékünk a nagy és nehéz idők tanúi nélkül sohasem foghatta volna fel annak értelmét, ami velünk, magyarokkal történt az elmúlt ötven esztendőben. A nemzetek ugyanis elveszíthetnek területeket, városokat, gyárakat, színházakat, egyetemeket, de a felnövekvő fiatalság számára a legfájóbb veszteség az előttejáró nemzedék példaadó nagyjainak elvesztése. Márpedig velünk ez történt a második világháború után. Elveszítettük őket, de vissza is kaptunk. Így fordulhatott elő, hogy mi a nagy idők után születettek együtt dolgozhattunk a néhai Varga Laci bátyánkkal, és ma közösen formálhatjuk az egységesülő magyarság jövőjét Horváth János barátunkkal, aki csaknem ötven évvel ezelőtt érkezett ide szándékai szerint három hétre, hogy támogatókat szerezzen az 56-os forradalom ügyének. Negyvenegy év lett belőle. Ma pedig tagja a magyar parlamentnek és együtt ül a Fideszparlamenti frakciójában olyanokkal, akik 1956-ban még meg sem születtek.
Az amerikai magyarokat, önöket és az önök gyermekeit is ugyanígy szeretnénk visszakapni. Nőjön össze ismét az, ami összetartozik. Mert mi, anyaországi magyarok nagyon jól tudjuk, nem önök hagyták el Magyarországot, hanem Magyarország hagyta el önöket. És tudjuk, hogy mindezek ellenére önök nem szüntek meg magyarok lenni, hiszen ahogy Neumann János, Teller Ede, George Czukor vagy éppen Nagy Ferenc, önök is valamennyien a magyarság szellemi örökségét gyarapították és gyarapítják.
Az emigráció története beteljesült: célját elérte, küldetését teljesítette. Az önök, gyermekeik, unokáik élete természetesen itt folytatódik. De emigránsokból, disszidensekből önök és az önök leszármazottai már magyar állampolgárok lehetnek, és remélem, lesznek is. Mint ahogyan a szétszórt magyarok sem emigrációban élnek már, hanem diaszporában. Ami pedig ránézésre diaszporának tűnik, valójában világmagyarság: egy készülődő világnemzet igérete. Azért van szétszórva, hogy ott legyen a világ minden pontján, ahol döntések születnek a magyarok jövőjéről, és azokat a döntéseket a magyar nemzet érdekében reményeink szerint sikeresen befolyásolja is.
Széchenyi István egyszer azt mondta. "Magyarnak lenni páratlan élmény, de nem kifizetődő dolog." A mi célunk, hogy az elveszített XX. század után, amelyben a magyarságot folyamatos méltánytalanságok, hányattatások, jogtalan hátratételek érték, most, a beköszöntött XXI. században már ne csak felemelő élmény legyen, hanem sikeres, kiszámítható, gyermekeink számára biztonságos életet is jelentsen az egységes magyar nemzethez tartozni.
Felemelő érzés nélkül magyarnak lenni természetesen soha nem lesz kifizetődő dolog. Közösség nélkül, amelyből vétettünk, és amelyhez tartozunk, nincs magyar karrier. Egy karrier nem azért magyar karrier, mert egy magyar származású ember magas ívű pályát fut be, és eljut a világhírig. Egy karrier azáltal lesz magyar, hogy a sikeres ember saját sikerét a magyar közösség, a világmagyarság szolgálatába is állítja.
Kétarcú korban élünk, az un. globalizáció korában. Ez egyrészt a természetes közösségek, a család, a nemzet, az egyház ellenfele, mert azzal térít, hogy csak akkor lehetsz sikeres, ha kizárólag egyénileg gondolkodsz és tervezel. Másrészt a globalizáció olyan eszközöket ad a kezünkbe, amelyeken keresztül a Sydneyben, Kolozsvárott, Budapesten vagy Clevelandben élő magyar egy adott pillanatban ugyanazt gondolhatja, ugyanazt mondhatja, ugyanzt láthatja és ugyanazért az ügyért cselekedhet. A globalizáció korában a technika eszközeivel könnyebben szerezhetjük meg a világmagyarság közösségét, mint bármikor történelmünk során. S hogy ez mit jelent, arra máris mondok önöknek egy példát: 2006 az 1956-os forradalom 50. évfordulója a magyarok éve, a magyar példa éve lehet az egész világon.
1956-ban példát adtunk a világnak bátorságból. Egy nép felkelt egy világbirodalom ellen, és minden ésszerű számítást keresztülhúzva kivívta, ha csak néhány napra is, saját szabadságát. 2006-ban ez a nép megmutathatja az egész világnak, hogy mit jelent a bukásból, a szenvedésből erőt meríteni, újra felkelni, feltámadni és új rendet építeni, amely minden magyarnak javára válik.