Mit köszönhetünk Jézus Krisztusnak?

MIT  KÖSZÖNHETÜNK  JÉZUS  KRISZTUSNAK ?

avagy

a kereszténység miért és kiknek ellenszenves?

Induljunk ki vasárnapi liturgiánk egyik legszebb, legdrágább gyöngy­szeméből, az V. századból származó Gloria in excelsis Deo-ból, melyet az egyház bölcsődalának nevezek korunk nagy liturgia-törté­nészeinek tanítványaként.

Ennek az egész univerzumot átölelő dicsőítő éneknek van egy mon­data, mely minden zeneszerzőt – a névtelen gregorián dalnokot éppúgy, mint Bachot, Beethovent, Liszt Ferencet, de az afrikai keresztény törzsek üstdobosait is – extázissal tölt el, és minden hangszert megszólaltatnak, csakhogy még jobban kidomborítsák e bölcsődal nagy üzenetét: „Tu solus Dominus, vagyis Egyedül Te vagy az Úr!”

Meditációmnak gyökere ebben a mondatban van beágyazva. Magya­rán: nincs más Úr a világmindenségben, sem az Égben, sem a Földön, csak a Szentháromságos Isten Igéje, Jézus Krisztus. És ő nemcsak úr, hanem – éppen ebből kifolyólag – „egyedül ő a szent, ő a legfölségesebb”.

A Mater Ecclesia, az egyház e bölcsődalon keresztül két ezer év óta hirdeti, és vasárnaponként énekelteti velünk, hogy a kereszténység önmagát éppen Jézus Krisztus miatt abszolút vallásként értelmezi. Mármost ezt akkora kihívásnak, sőt botrányos tézisnek bélyegzi meg az emberiségnek más világnézetet, más filozófiát valló, tehát nem keresztény milliós tömege, hogy a legkülönbözőbb módon ellenáll, ellenakciót indít, hogy kikezdje, megsemmisítse nemcsak a tézist, hanem magát az egyházat és mindazokat, akik ezt a „solus Dominus”-t elfogadják és hirdetik. Erre a legeklatánsabb példa annak a radikális ateista zsidó újságírónak őrjöngése, aki az 1947 áprilisában ledöntött Prohászka szobor előfutárjaként vezércikkének címében egyértelműen azt írta, hogy itt nem egy szoborról van szó, hanem magának Prohászkának a ledöntéséről. Tehát az eszme hirdetőjét, a Tu solus Dominus-t kell mielőbb megsemmisíteni.

+

Miután megkíséreltem meditációm mondanivalóját körvonalaiban meghatározni, szeretnék részleteiben is rávilágítani arra, hogy kik és miért váltak és válnak a történelem folyamán a kereszténység ellenfeleivé, ellenségeivé, sőt – ha tehetnék – megsemmisítőivé. Írásom legfőbb forrása Nyiri Tamás akadémikusnak, egykori kollegámnak előadása és könyvben is rögzített remekműve, a Herder kiadásában megjelent Mélylélektan és ateizmus (Bp., 1993).

Sem az ókorban, sem a felvilágosodás évszázadaiban, sem korunkban nem akarják eltűrni a nem-keresztények, hogy a kereszténység mítosz­talanítsa mindazt, amit ők – ki-ki a maga századában, a maga területén – isteni rangra akarnak emelni. Tagadhatatlan, hogy a Tu solus Dominus-t hitében és a mindennapi életben valló kereszténység lé­nyegéhez tartozik ez a mítosztalanító tendencia.

Nézzük közelebbről, miről is van szó.

1.)  A  TERMÉSZET  MÍTOSZTALANÍTÁSA

A Bibliában (Ó- és Újszövetség) rögzített kinyilatkoztatás megfosztotta isteneitől a természetet, hiszen az első oldaltól az utolsóig arról szól minden, hogy a világot, a természetet és benne az embert az Isten al­kotta a semmiből. A természet többé már nem isteni valóság! Érdemes Hegel magyarul is megjelent művének egy erre vonatkozó megállapí­tását idézni: „Az istenség levetette a természetiséget.... Itt kezdődik a természet prózája, azaz végesnek fogjuk fel a természetet.... A Napot például csupán Napnak tekintik, nem egyúttal valami magasabbnak. A természet mint az istenségnek alávetett jelenik meg, és az istenség dicsőítésére szolgál”. (Előadások a világtörténet filozófiájáról) Bp., 1966, 357).

A Biblia filozófiája, vagyis a kinyilatkoztatás összeroppantja a szakrális görög kozmoszt és a latin „mundus sacer”-t, az isteni világot. Ugyanezt teszi a csillagvilágok isteneivel, a nagy tengeri szörnnyel, a lét babilóniai őserejével. Ennek a mítosztalanításnak lényege: nincs semmi a világ­ban, amit ne a teremtő Isten hozott volna létre. Ezért ez az egyetlen Isten nem tűr idegen isteneket, hiszen rajta kívül nincs semmi és senki, ami imádásra méltó volna. Ezt nevezi Hegel találóan a természet prózává fokozásának, vagyis mítosztalanításnak.

Ezt Jézus, a Krisztus, az Ige még markánsabban hirdeti, és Pál foglalja szavakba. A görög kultúrát is ismerő tarzuszi Pál himnikus mondatok­kal ad hangot, hogy Krisztus hogyan töri meg a természet és a sors erőit és hatalmasságait, hogyan szabadítja fel az embert a kozmosz elemeinek szolgaságából, „a sötétség hatalmából”, mert „minden általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, s minden benne áll fönn” (Kol 1,13-20). A teremtő Isten Krisztuson mutatta meg, hogy milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma felettünk... Minden néven nevezendő méltóság fölé helyezte... mindent lába alá helyezett” (Ef 1, 21). Küldetése, feladata, hogy utolsó ellenségét, a halált is legyőzze. Mert „Ő az, aki mindent mindenben betölt” (Ef 1, 18-23).

A természet mítosztalanítása óriási hatással volt a mi nyugati világképünk kibontakozására. A görögök mitikus világnézete ugyanis egyrészt istenítette a természetet, másrészt az ég és a föld szöges ellentétét hirdette. Szemükben a modern matematikai fizika ostobaság, sőt botrány lett volna. Ezzel szemben az a tény, hogy a természet többé nem „isten”, nem tabu, szükségképpen elősegítője, sőt rugója lett a tudományos kutatásnak, így a fizikának, a természettudo­mányoknak. Ez utóbbi annak köszönheti szédületes eredményeit, hogy mivel nem volt tiltva, nem volt bűn, ezért kérdésfeltevése, horizontja nem ütközött a keresztény tanításokba és az egyház dogmáiba, sőt módszertanilag eltekint Istentől. Az már más kérdés, hogy a XVII. századtól nemcsak függetlenítette magát a keresztény ideáktól, hanem még ellene is fordult, létrehozva az ateizmusnak légkörét, melynek épp az a lételeme, hogy a tudományt, különösen a természettudományt és a filozófiát „isteníti” és akarja szembe fordítani Istennel, egyházzal.

2.)  A  HATALOM  MÍTOSZTALANÍTÁSA

Nyiri Tamás ennél a kérdésnél a hatalom helyett a „politika” fogalmát tárgyalja. Én azért helyettesítem a hatalommal, mert a politika többnyire csupán eszköz a hatalom elérésére és bitorlására. A kérdés rendkívül összetett, és nemcsak világi, de vallási és egyházi vonatkozásai is van­nak.

Ezen a területen feltehetően azzal kezdődik a mítosztalanítás, hogy Jahve megmutatja népének, hogy a fáraó is neki kénytelen engedelmes­kedni. Az Ószövetségben különben óriási harcnak vagyunk szem-és fültanúi, mert mindannyiszor, amikor Jahve „jegyese”, a választott nép letér a kijelölt útról, és akár más istenekkel „kacérkodik”, akár pedig királyai kezdenek isteni hatalomra vágyni, Jahve, a „solus dominus”, mindig közbelép, legtöbbször prófétái által, akik éppen ezért remegve félnek küldetésüktől, hiszen az ő feladatuk épp ez a „mítosztalanítás”. Ez pedig, napjainkban is, hálátlan feladat: megaláztatás, kiközösítés, indexre tétel, száműzetés, börtön, sőt kivégzés jár érte. Sem Jónás, sem Jeremiás nem örül az isteni feladatnak, sőt „rühellé”, ahogy Babits Mihály oly találóan mondja.

Jézus Krisztus ezen a téren is egészen egyértelműen eldönti a vitát azokkal szemben, akik esetleg még kételkednek a hatalom mítoszta­lanításának jogosságában. Munkácsy fehérruhás Jézusát hívom segít­ségül, hogy jobban szemlélhetővé tegyem a halálra ítélése órájában elhangzott megmásíthatatlan igazságot! Jézus, a vallási hatalom (főpa­pok) és a politika áldozata, némán áll Pilátus, az akkori világhatalom, a római császár helytartója előtt, ártatlanságának teljes tudatában. Ez a hallgatás annyira ingerli a legfőbb „ügyészt”, hogy rákiált: „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy keresztre feszít­selek, és hatalmam van arra, hogy elbocsássalak téged?” Jézus csak ennyit mondott: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha onnan felülről nem kaptad volna” (Jn 19,10 ).

Van hatalom, Jézus és az egyház ezt sohasem vonta kétségbe. Egyházát is hatalommal ruházta fel. De mind a kettőnek létrehozója (causa efficiense) és teljhatalmú ura az Isten. Vagyis a földön minden hatalom az Isten tulajdona: ember, uralkodó, vallási vezető (egyházfő) csak meghatározott feladatok elvégzésére kap bizonyos hatalmat, ami­vel visszaélnie nem szabad. Viszont tudjuk, hogy a hatalom birtokosai ezt időről időre mégis megteszik úgy, hogy egyik a másikának hatalmát magáénak akarja megszerezni, vagy „isteni rangra” akarja emelni saját hatalmát azzal a szándékkal, hogy alattvalói, de mások is úgy imádják, mint az Istent. A számtalan régi és legújabb kori példák felsorolásától megkímélem önmagamat és az olvasót. A hitelesség kedvéért azonban és a Bibliánál maradva, idézem az Apostolok Cselekedeteinek azt a megdöbbentő fejezetét, melyben Heródes Antipasz díszruhába öltözve, majd ítélőszékébe ülve úgy viselkedett és úgy beszélt, hogy a nép extázisba esve kiáltozni kezdett: „Ez már egy isten szava, nem emberé!”. Majd így fejeződik be a beszámoló: „Isten angyala azonban azonmód lesújtott rá, mert nem hárította Istenre ezt a hódolatot. Férgek emésztették meg; és így halt meg” (12, 21-23).

Tudjuk a történelemből, hogy Nagy Konstantin császár óta mennyi problémát okozott az egyháznak is a hatalomhoz való viszonyulása. Ismerjük az egyház és az állam, a pápaság és a császárság közti ádáz harcot, az invesztitúra korszakát, majd a feudális egyházképnek a mi szemünkben már elviselhetetlenül eltorzult arcát, mely mögött lehetetlen nem felismerni a hatalom szakrális igazolását akár a királyság, akár a hierarchia vonalán. Mintha elfelejtették volna a hatalom egyházi és világi urai Jézus Krisztus örökérvényű „trónbeszédét”: „Minden hatalmat én kaptam az égben és a földön” (Mt 28, 19).

A nagybirtokos, latifundiumos egyházi hatalom a maga szakrális erejét és függetlenségét nem csupán az evangéliumban rögzített krisztusi küldetéssel akarta igazolni, hanem oly mértékben összefonódott a politikai hatalommal, hogy azt már csak a francia forradalom volt képes széjjelzúzni. A leckéből még ma is sok tanulni valónk lenne. A XXIII. János, a II. János Pál pápák, a Prohászka, a Márton Áron, a Mindszen­ty típusú főpapok és keresztények jól tudják, hogy a francia forra­dalomban bár eléggé későn, de az evangélium feszítőereje robbant fel. Hiszen három jelszava: a szabadság, egyenlőség, testvériség ereden­dően evangéliumi eszme. Mégis az évszázadok örökségének bűvöleté­ben élő egyházi vezetők nem mindegyike látja még ma sem a politikai fejlődésben a hiteles evangéliumi indítékot. Pedig milyen gyönyörűen és hitelesen vallotta szemünk láttára és fülünk hallatára a II. Vatikáni Zsinat, hogy a tekintély-egyház helyébe a Szent Lélek Úr Isten a lábat mosó, szolgáló egyházat akarja felépíteni. És építi is! Észre kell vennünk mindannyiunknak, hogy olyan mértékben válunk hitelessé a világ szemében, amilyen mértékben Ferenc és Roger testvérek és Teréz anyák egyházává válunk. És amilyen arányban mondunk le a politikai hatalomtól való anyagi és szellemi függőségről, olyan arányban igazolja apostoli életünk és munkánk szakrális jellegét a Szent Lélek.

De azt is bűnbánóan tudomásul kell vennünk, hogy a ma már tragikus méreteket öltő szekularizációnak gyökerét is igen nagy mértékben az imént vázolt egyházképben és gyakorlatban kell keresnünk. Későn kezdtünk hozzá a hatalom mítosztalanításához! A mindent elsöprő lavina apró kövecskéi ott fent a „hegyen”, a hiteltelenné vált hierarchia tájékáról indult el. Ne mutogassunk ujjal másokra, amikor azt kérdezik tőlünk: hova jutott ma a nyugati világ kereszténysége?

Nyiri Tamás válasza: rosszul felfogott hatalmi pozícióink ellenhatása­ként jött létre a politikai ateizmus. Ennek korszakában élünk most. Rajtunk van a sor, hogy újból egyedül Jézus Krisztusban keressük a „solus dominust”. Ez a titka az afrikai, az ázsiai, a taizei, a kalkuttai apostoloknak.

Arra a kérdésre tehát, hogy kiknek és miért ellenszenves a keresztény­ség, így válaszolok: Főleg azoknak, akik előtt nem a szolgáló, lábat mosó egyházat képviseljük. Ellenszenvükért, netán ateizmusukért nagy mértékben a mi magatartásunk a felelős.

Arra a kérdésre pedig, hogy mit köszönhetünk Jézus Krisztusnak, azt felelem, hogy tőle kapjuk az erőt, hogy mindig és elsősorban magunk­ban mítosztalanítani tudjuk mindazt a hatalmat, amit nem tőle kaptunk. Nekünk elegendő az ő hatalma.

3.) A „TÖRVÉNYEK KULTUSZÁNAK” MÍTOSZTALANÍTÁSA

Előre kell bocsátanom, hogy a „mítosztalanítás” nem mindig azt jelenti, hogy valamit ab ovo rossznak kell ítélni, hanem azt is jelenti, hogy a szóban forgó tételt, témát az érték-hierarchia megfelelő helyére sorol­juk. Még pontosabban fogalmazva: ne ültessünk valakit vagy valamit arra a trónra, amely egyedül az Istent illeti meg. Érthetőbbé válik ez a kérdés is, ha a Bibliában leírt nagy igazságokból indulunk ki.

A népével szövetséget kötő Jahve utasításaira gondoljunk, melyek deszakralizálták, mítosztalanították a faragott képeket, az aranyborjút, a bálványokat. Nemcsak Mózes népe, de a történelem folyamán mind a mai napig az emberek milliói szeretnek álisteneket és áltörvényeket imádni az igaz Isten helyett. Bizonyára azért, mert ezeket az emberek saját maguk alkotják, és meg tudnak egyezni velük, nem úgy, mint az embereket térdre kényszerítő igaz Istennel, aki feltétlen engedelmes­séget követel.

Az ószövetségi zsidóságot azért illette meg a „választott nép” rangja, mert történelme folyamán a Jahve által küldött prófétáknak mindig sikerült a titokban faragott idegen isteneiket, oltáraikat széjjelzúzni, még akkor is, ha ezért életükkel fizettek. Így jutott el a zsidóság, különösen a babilóniai fogság korszakában odáig, hogy a Tórát, a Törvényt, már-már istenítették, istenpótlékká tették. Az egyistenimádást olyan vas­rács-kerítéssel vették körül, mely elhomályosította a Törvényhozót, és trónra emelte nemcsak a Tízparancsolatot, hanem még több mint 600 ember-alkotta előírást, szabályt, tiltást, parancsot. Jézus korában zsi­dónak lenni, lényegében a Törvény kultuszát jelentette, mely elvisel­hetetlen teherként nehezedett a nép vállára.

Jézus keresztre feszítésének egyik oka épp az volt, hogy erre az ano­máliára minduntalan rámutatott, – szándékosan „megszegte” a tabuként kezelt szombati fegyelmet, és a törvényt nem célnak, hanem eszköznek tekintette, és hirdette. Közismert a képmutató, farizeusi lelkület ellen vívott harca. Nyíltan hirdette, hogy nem a külső dolgok teszik tisz­tátalanná az embert, hanem a szívből fakadó szándékok. Az evan­gélium átteszi a hangsúlyt a törvény külső, látszat teljesítéséről a lelki­ismeret belső világába, melynek motorja a szeretet és az abból fakadó jótett. Ennek a szemléletnek szavakba foglalt remeklése Pál apostol szeretethimnusza, melynek visszatérő refrénje: Ha szeretet nincs ben­nem, semmit sem érek!

A probléma azonban nem tűnt el, – sőt még az egyház életében is minduntalan felüti fejét. Mivel szükségképpen formába kell önteni az eszmét, hogy mindenki érteni és használni tudja, ezért elkerülhetetlen, hogy a jézusi közösség intézménnyé is váljék. Ennek előírásai, rubrikái, paragrafusai, használati utasításai vannak. Az anarchia, a káosz el­kerülése végett ezekre szükség van minden közösségben, még a csa­ládban is. A probléma ott és akkor kezdődik, amikor a rituálé, az előírások, a szabályok fontosabbakká válnak, mint az eszme, a vallás gyakorlása. Örökérvényű Pál apostolnak, az egykori szélsőséges farizeusnak megállapítása: „a betű öl, a lélek pedig éltet”. (2Kor 3,6).

Mivel a katolikus liturgiát is pontos és részletes szabályokkal védi az egyház a szélsőséges túlkapások miatt, és mert a rítusok gyakorisága eleve fásulttá, rutinossá tehetik a szentségek, szentelmények kiszolgál­tatóit, ezért nagy a veszélye annak, hogy lélektelenné, „üressé” válik szolgálatunk, és csak a betű, a „váz” marad, az élmény pedig elillan. Prokop Péter pap-festőnek van egy megrendítő képe: a keresztre fe­szített Krisztust ábrázolja, de a szögek helyébe a miserendet szabá­lyozó rubrikákat festette. Ezzel fejezte ki azt a szenvedést, amelyet Jézus Krisz­tusnak, de a híveknek is okoz az a pap, aki ugyan precíz pontossággal megtartja az előírásokat, csak az Utolsó vacsora Krisztusának megrendítő, meleg szívét nem közvetíti a jelenlévőknek. Tagadhatatlan, hogy nem könnyű megfelelni ennek a kihívásnak, különösen akkor, amikor a templomi szolgálatunk minden egyes cselekedeténél arra kell figyelni, hogy mit szabad és mit nem enged meg a szabályzat. (E sorok írójának a templom-igazgató megtiltotta, hogy vasárnapi szentbeszédje előtt a hívek énekeljék az ősi Jöjj Szent Lélek Úristen kezdetű éneket, mert az nincs feltüntetve a mise rendjét szabályozó rubrikákban. A megdöbbentő az volt, hogy a megyés­püspök sem utasította rendre a paragrafus-mániás igazgatót, – én mentem más templomba, ahol énekelhetjük a hivatalosan jóvá­hagyott Szentlélek-himnuszt.)

Mit köszönhetünk Jézus Krisztusnak? Azt, hogy kezdettől napjainkig nem elégszik meg a törvény betűszerinti követésével, és mítosz­talanítja a különböző korokban elburjánzó, minden néven nevezendő farizeusi magatartást. Nem engedi, hogy a törvény betű szerinti megtartatása ürügyén megöljék a Lelket.

Arra a kérdésre pedig, hogy miért és kiknek ellenszenves a katolikus egyház, az a válaszom, hogy olyan korban élünk, mely különben is idegennek érzi a szabályok közé szorított vallásgyakorlást. Sok, különben istenhívő embert épp az tartja távol templomainktól, szentmiséinktől, litániáinktól, hogy nem látnak mást ezekben, mint lélek nélkül végzett, kiüresedett szertartásokat, melyek nem köz­vetítik számukra a Szentlelket. Távolmaradásukért részben a ma élő farizeusok is felelősek.

( FOLYTATJUK )