Mindszenty József:
Nagy magyarok Mária-tisztelete

( 1947. október 8. )

A magyar püspöki kar tagjai 1947. október 8-án, Magyarok Nagyasszonyának ünnepén Vácott tartották értekezletüket. Este a főpásztorok Rózsafüzér-ájtatosságon vettek részt. A székesegyházat zsúfolásig megtöltő hívekhez Mindszenty hercegprímás a következő szózatot intézte:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Nagyméltóságú Püspöki Kar, Kedves magyar Testvéreim!

De jó annak a gyermeknek, akinek él az édesanyja és a világban megsebzett, megtépett lelkével kisírhatja magát az édesanyja jóságos ölén. Hogy mennyire jó, talán az az árva gyermek tudná azt megmondani, akinek ez a lehetőség kiesett már az életéből.

De jó annak a nemzetnek is, amelyik a világban megtépett életével, lelkével édesanyjára talál; az Égi Édesanyának, az ezeréves történelemből megismert Boldogasszonynak, Nagyasszonynak a lábainál sírhatja el minden keservét, búbánatát. Jaj azoknak a nemzeteknek, amelyektől elvették a szellemvilágot s kitépték égen-földön számukra az édesanyát. Mi ideborulunk a Szűzanya lábaihoz, Boldogasszony meghirdetett évében, Mária hónapjában, októberben, annak három nagy Mária-ünnepes hetében, hozzá Magyarok Nagyasszonyának ünnepén.

Ez az ünnep csak félszázada kerül megülésre magyar földön. Az apostoli Szentszéknek kegyéből és a magyar történelem szelleméből és mélyéből lépett elő ez az ünnep és üljük most mi szegény, letört, nyomorult magyarok az Édesanya felé esengő bizakodással. Hiszen a magyarok Nagyasszonya tisztelete nem más, mint egy árva, ágtalan, megtépett, megszaggatott nemzetnek odahanyatlása az Isten Anyjának és a nemzet Anyjának a lábai elé; kitárjuk a sebeket, elpanaszoljuk keresztjeinket, a csalódásainkat, megmutatjuk arcunkon a szégyenpírt amit hordozunk és jólesik nekünk kitárni azt, amit az ember csak az édesanya előtt szokott kitárni.
A magyarok Nagyasszonya ünnepének gondolatában, jaj, de sok minden benne van. Beszél nekünk ez az ünnep az ezeréves magyar történelem dicsőséges lapjairól, amikor valóság volt az, amit a késői költő zeng:

Óh, nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka.
Magyar tenger vizében hunyt el
Észak, Kelet, Dél hulló csillaga.

Mikor elmegyek a visegrádi vár alatt a Duna mentén, de sokszor átsajog lelkemen az az idő, amikor Róbert Károly idejében öt európai uralkodó jött el találkozóra a magyar királyhoz és Európának sorsát innét intézték a visegrádi várból. Ennek a magyar világnak, magyar dicsőségnek van egy értelmezése a magyar történelemben s az így szól: „Virágos kert vala híres Pannónia, mely kertet öntözé híven Szűz Mária”. Tehát Mária kertje, Mária erényes kertje és Európa sorsát intéző magyarság. Ez a kettő összetartozik és a kettőt együtt lehet megérteni.

Aztán, ahogy a XV. század vége felé már Mátyás alatt is, de különösen a Jagellók alatt elindult a kertnek a virághullása, a levélhullása, Pannónia kertjéből kórok telepe lett és Nápoly, Olaszország és Spanyol- és Franciaország felől elindult a borzalmas gyökérmetélő baj, a vérnek a bűne, amelyik elszakította ezt az országot a Szeplőtelen Szűzanyától, úgyhogy a mohácsi sír már csak egy folyamatnak a befejeződése volt. Kiesett ennek az országnak a kezéből a világ sorsának az intézése, maga belebukott a mohácsi sírba s ugyanakkor a világhatalom tényezője, az adriai hajóhad – amiről kevés szó esik – tízezer magyar tengerésszel feleslegessé, célját vesztetté lett és ez a nemzet darabokra hullott, területileg megoszlott és volt két század, amikor a magyarok Nagyasszonyáról alig esett szó itt a magyar földön. A mohácsi sír és a Szűzanyáról való hallgatás megint egymást értelmezik, ez a kettő megint összetartozik.

És beszél nekünk a gyász mellett ez a magyarok Nagyasszonyának ünnepe erdők mélyéről, a zsombékok világáról, berkek aljáról, ahol két évszázadon keresztül bujdosott a magyarság. Aztán beszél éhségről és hadakról, nagy nyomorúságról, de beszél magyar családi szentélyekről, magyar szentegyházaknak, templomoknak oltárairól, évezredes magyar temetőknek levegőjéről, a szellem világáról, egy nemzetnek kialakult bűnbánatáról és a nagy elbukásról, a nagy felemelkedésről, amire a Szűzanya segítségével eljutott akkor, amikor Budavárának ormáról lehullott a félholdas lobogó, s amikor a Boldogasszony képe előtt levő török ellenző lehullott. És mennek a Máriás vitézek fel a budai várfalakon, a főkapitány és utána rögtön a kongreganista hadvezér, Lotharingiai Károly és Szobieszki János, a kongreganista tisztek, a kongreganista közlegények és viszik mind a Máriás lobogókat fel Budának ormára.

Nagyjaink is utat mutatnak nekünk. A magyar történelmet én nem tudom ma felvonultatni előttetek, mert az a magyar történelem nem olyan szegény jellemekben, mint ahogyan elhitetni szeretnék. A magyar történelemnek olyan jellemgalériája van, amelyet nem egy nemzet megirigyelhetne mitőlünk. Én most csak a nemzetnevelőket állítom tielétek, szülők és ifjúság.
A legelső magyar nemzetnevelő Szent István királyunk, aki mögött állhat immár 1000 esztendő, de hozzáfogható nemzetnevelő útmutatót és jellemet ez a nemzet nem tud felmutatni. És ez a Szent István király, mint tudjátok, eljegyezte, összefűzte nemzetét mindenkorra a Nagyasszonnyal. Az ő végrendelete, amely belekerült a magyar törvénykönyvbe, 1038. augusztus 15-ről keltezve, megköti a kapcsolatot, megteremtette a kapcsolatot. És mellette áll a másik nemzetnevelő Szent Gellért. És ott van mellette Szent Imre herceg. És ott van ugyancsak a magyar nőifjúság nevelője, Árpádházi Szent Margit.

Az utolsó három évszázadban négyen vannak olyanok, akik a szó szoros értelmében megérdemlik a nemzetnevelő nevezetet egész komolysággal. Ezeknek az életében mutatom meg nektek a magyar Mária-tiszteletnek a tükrét, hogy látva magatok is úgy legyetek magyarok, mint ahogy ők a Mária-tisztelet alapján voltak magyarok. Ez a négy: Pázmány, Zrínyi, Széchenyi István és Prohászka Ottokár. Nemzetnevelőknek nevezem őket. Mindegyik más-más egyéniség, más-más a kor, más-más a sorsa, más-más az útmutatása, de valamennyi a Boldogasszony gondolattal elválaszthatatlanul összenőtt. Szent István tője gyönyörű képviselője és hajtása mind a négy tisztacsengésű magyar. Mind a négyre azt mondhatom „Hungarus aggregatus”, mind a négy olyan, hogy a jelenben teljesül bennük a magyarság múltjának minden drága kincse és a jobb jövendőnek a reménye. Ők mind valamennyien alakították a magyar sorsot, a magyar történelmet, a magyar lelket. Ott ültek a nemzet történelmének a szövőszékénél és alakították az Istennek ezt a szép, néha általunk megrontott szőttesét. És a nemzet jelenébe beletartoztak és a nemzet érezte ezeknek az egyéni kiválóságoknak az értékét. És a nemzet elismerte őket nemzetnevelőknek.
Óh, vajha ezekből az üstökösökből csak egy is végigcikázna ma a szomorú magyar égbolton, nem lenne kétszeresen, sokszorosan siralomvölgye a Kárpátok tövében elterülő völgy. De mutassunk rá mindegyikre, hogy hol volt kapcsolatban a Patrona Regni Hungariae-vel.

Pázmány, a nagy érsek, a nagy izzó magyar, aki üstökösként világítja be századát és világpolitikai eseményeket mozgat meg körében, mikor megjelenteti az Igazságra Vezérlő Kalauz című nagyszerű munkáját, amelyben az igazságnak a dübörgését lehet érezni, a címlapjára odateszi a Magyarok Nagyasszonyának képét hálából, hogy ezreket és ezreket visszavezetett az ősi belénkgyökerezett hitre, a Nagyasszony hitére és Szent Istvánnak a hitvilágába.
Én egy alkalommal jártam Nagyszombatban. Megnéztem Pázmány egyetemét, az egyetemi templomot. Azt láttam felírva régi írással az egyetemre: „A Boldogasszony csarnoka”. Pázmány az egyetemét a Boldogasszony csarnokának szánta, az egyetem tudna rá megfelelni, hogy mennyire maradt meg a Boldogasszony csarnokának, ahová a mi fiaink járnak és ahol tanulnak.
És ennek a Pázmánynak buzdítására II. Ferdinánd királyunk volt az első az összes európai uralkodók közül, aki 1624-ben sürgette a pápát, hogy hirdesse ki a Szeplőtelen fogantatást hittételként. Miért érdekelte Pázmányt ez a gondolat? A mélységes tisztelet a Szeplőtelen iránt, másrészt a Szeplőtelen nem más, mint a magyarok Nagyasszonya és a magyar Nagyasszony körül még fényesebbnek akarta látni az Egyháznak égboltját.
Nézzétek, ennek a nagy embernek mint a buzogány úgy forogtak kezében és agyában az érvek és igazságok. És amikor dögvész és hadak vannak, akkor ír Bethlen Gábornak. Azt írja: „Ne fogyassza Nagyságod azt a drága magyar vért, egyetlen kis cseppjét ne pazaroljuk ennek a magyar vérnek”. Ez után a levél után leül és megír egy gyönyörű latin költeményt a Magyarok Nagyasszonyához, amelyben mintha csak 1947-re igazítana bennünket: azt énekli a magyarok Nagyasszonyáról:

A baj enyhítője,
A kín gyógyítója,
Rabnak szabadulása,
Bolyongó magyarnak vezérlő csillaga.
Fedett sánca a védtelennek,
Irgalomnak a harangja,
Harcnak a támogatója,
Küzdelemnek az erősítője.

De jó lesz 1947-ben, de jó lesz engesztelést keresni a Nagyasszonynál és odaomlani eléje.
Sokat jártam az elmúlt években Muraközben, amit szintén elszakítottak. Ennek a Muraköznek a csillaga úgy, mint ahogy Pázmány a Körös mentének, az a Zrínyi Miklós, aki Pázmánynak közvetlen neveltje, költő, államférfiú és hadvezér. És elmentem a Szent Ilona kápolnába Csáktornya mellett és ott imádkoztam a hamvai felett. Mert ez a Zrínyi Miklós is nagy nemzetnevelő volt.
Ő írta meg „Szigeti veszedelem” címen ősének hősi harcát Szigetvár védelmében. Nézzétek, a Nagyasszony forradalmára volt ebben a műben!
Az epikai költészetben szabály volt egészen az ő koráig, a kereszténység idejében is, hogy a pogány mitológiát áthozzák és az úgynevezett „segélyhívást”, az invocatiot mindig a pogány múzsához intézzék. Zrínyi Miklós volt az, aki félredobta ezt a hagyományt és a Boldogságos Szüzet iktatta be az invocatioba. Azt írja: „Szentséges Királynő – Hívom irgalmadat!” Mi nem sokat epikázunk, családi és társadalmi életben, jaj, de sokszor kell nekünk is segítségül hívást, invocatiot tennünk! De jó lenne szállóimánknak a Boldogasszony évében, Zrínyi Miklós invocatioja: „Szentséges Királynő – Hívom irgalmadat”!
Jártam az ő lábanyomában a kruzseváci erdőben és ott láttam azt az emléket, amit ő állított, a Hétfájdalmú Szűzanya szobrát. Ez a Zrínyi Miklós maga talicskázta Új Zerinvár építéséhez a köveket, mert a hazájáért a talicskázás se sok! És amikor jött Új Zerinvár elkészülte előtt a török túlerő, ott a kruzseváci erdőben csókolgatta a Hétfájdalmú Szűznek a képét és kérte segítségét. És amikor 300 huszár legyőzi a 3000 török íjast, akkor Zrínyi Miklós letérdelt katonáival és az erdőben együtt mondják a Rózsafüzért. És ugyanazon a helyen felállította a Hétfájdalmú Szűzanya szobrát az elesett magyar hősök tetemei fölé és valahányszor vadászatra ment, leakasztotta válláról a fegyvert és a Hétfájdalmú Szűzhöz imádkozott Magyarországért és a magyar hősök lelkéért.
Őt nem kérdezem, de tőletek megkérdezem, van-e emlékezete a ti lelketekben a magyar hősöknek, a régieknek és az újaknak? Mert lehet, hogy valaki balsorssal hadakozik, de azért az emlékezetet elrabolni és az imát elvenni tőle nem lehet!

A harmadik, gróf Széchenyi István, akit a legnagyobb magyarnak neveznek, aki édesapjától, Ferenc gróftól, a Nemzeti Múzeum alapítójától tanulta a Mária-tiszteletet, valamint Hofbauer Szent Kelementől ugyancsak a Mária-tiszteletet. És az imakönyvében ott van Eszterházy nádor imája a Magyarok Nagyasszonyához. Ott van-e a ti könyvetekben ez az imádság és milyen időközökben mondjátok el ti ezt Magyarországért?
Amikor Honunk Szebblelkű Asszonyaihoz írt egy kiáltványt ez a Széchenyi, akkor a magyar nőknek a tábora fölött ott látta dicsőségben a Szeplőtelen Szűzanyának az arculatát. És ez a kép vitte őt arra az áldozatra, amely a mi korunkban mindenesetre meggondolandó, megcsodálható példa – hogy mikor elvett feleségül egy régi ábrándképet és annak első és második házasságából 14 gyermeke volt és megesküdött vele a budapesti Krisztina templomban, 14 gyermeke ült ott az esküvői asztalnál; mert a magyar családban, ahol a Szűzanyát tisztelik, ott nem szégyenlik és nem restellik a gyermekeket és nem félnek, írtóznak a gyermekáldástól. És a házasságból az Isten még adott 3 gyermeket, úgyhogy a nagy magyar 17 gyermekkel ült naponta az asztalához. Ez annyira jellemzi őt egyéni és családi életében, jellemében, mint amennyire beszél róla az Akadémia, a Lánchíd, a Vaskapu és a többi műve.

A Nagyasszony Esztendejében családiasságban is meg kell újulnia a nemzetnek.

Prohászka Ottokárt sárral dobálják most. De én nemzetnevelőnek tartom és akik dobálják, nagyon kicsi magasságban érnek csak fel hozzá. Az összes műveit kellene itt mind feltárnom, idéznem nektek, Kedves Testvéreim. Arra nincs idő. De ő írta a legszebb elmélkedést a Magyarok Nagyasszonyáról. Azt írja: „A Magyarok Nagyasszonya angyali fölség … apostoli fölség … vértanúi fölség!”
Egész tenger-világ van mind a háromban. Angyali fölség! Tehát, ha fölöttünk van ez az angyali tisztaság, kell, hogy elomoljon mindannyiunk fölött. Apostoli fölség! Nekünk mind tevékenyebbeknek kell lennünk a Nagyasszony tiszteletében és az ország felemelkedésében. Vértanúi fölség! A kereszt alatt a Vértanúk Királynője és az összes vértanúk nem szenvedtek annyit és olyan mélyen, mint a Boldogságos Szűz, a hét fájdalom tőre alatt lelkének végtelen finomsága, jellemének a nagy méltósága és a veszteségnek a megmérhetetlensége miatt.
Aztán azt mondja tovább ez a Prohászka Ottokár, hogy a nemzet hivatását ez a Nagyasszony őrzi. S amikor kimondjuk ezt a szót, hogy Nagyasszony, akkor mi magyarok kezdjük értékelni, kezdjük megmérni, kezdjük megérteni az Istenanyának a nagyságát, mert hiszen nemcsak a jóságáért, de a nagyságáért is ültettük a magyar nemzet trónjára és tettük fejére egy évezredes történelem gesztusával Szent Istvánnak a koronáját.

Kedves Hívek, felkiáltás a katolikus Egyházban a Szűzanyához: „Monstra Te esse Matrem!” Mutasd meg, hogy édesanyánk vagy! Ennek – nem használják –, de van egy ikermondata. Azt a Szűzanya mondja most nekünk magyaroknak: És ti mutassátok meg, hogy az én gyermekeim vagytok! Amint mondottam, a magyarok Nagyasszonya a Szeplőtelen. Bizánc és Olaszország mint Isten anyját tisztelték Máriát. A spanyolok a dicsőségesen mennybeemelkedett Máriát dicsérték. A németek a Stille Nacht, Heilige Nacht, a szent éjszakának Szent Édesanyját tisztelték. A magyar nemzet a Szeplőtelent választotta ki és neki ez kellett, mert a Szeplőtelen került a nemzet történetének ormára, azért van különlegesen nagy tisztelete a tiszta leánynak és a fennkölt feleségnek Mária alakja után a magyar földön, a Szeplőtelen miatt minálunk.

Legyünk mi tiszták gondolatban, mert a Szeplőtelen gyermekeihez ez illik! Legyünk tiszták beszédeinkben, mert a Szeplőtelen gyermekeihez ez illik! Legyünk tiszták cselekedeteinkben, mert csak ez való mihozzánk! És a magyar életben ez a Nagyasszony, ez a Szeplőtelen kíván országának és magának érintetlen liliomos ifjúságot és kíván magának és az ország pótlásának termékeny szőlőtőket a családban. Így vagyunk mi a Szeplőtelen Nagyasszonynak a gyermekei. Így leszünk méltó fiai, leányai, így leszünk a nemzet reménységei. És így leszünk mi is az elsorolt öt nagynak a lábnyomában nemzetnevelők a családban, társadalmi osztályban és a nyilvánosság előtt.

Tegyétek ezt és hűséges, igaz fiai vagytok a Nagyasszonynak, lesztek igazi katolikusok és igaz magyarok.

Ámen