Mindszenty bíboros karaktere

Honlapunkon olvasható Példaképeink anyaga nem életrajzot kíván nyújtani, hanem egy-egy kiváló személyiségnek karakterét, a mai ember számára követendő erényeit tárja az olvasó elé.

Azt azonban nem tehetjük meg, hogy az illető életének legfőbb állomásait, életének keretét ne vázoljuk fel. Ezt tesszük most Mindszenty József bíborosról készített ún. élménybeszámolónk előtt is. Íme a legfontosabb életrajzi adatok:

Péhm János és Kovács Borbála házasságának elsőszülöttjeként 1892. március 29-én született Csehimindszenten. A szombathelyi premontrei gimnáziumban érettségizett. Ezt megelőzően Majláth Gusztáv gyulafehérvári püspöknél gyónt, és feltárta előtte papi hivatásának ügyét. E szentgyónás közben döntötte el, hogy magyar népének lelkipásztora lesz. 1911 őszétől szeminarista Szombathelyen. 1915 júniusában szentelik pappá. 27 évesen már plébános. Példaképe Prohászka püspök, akit szentnek tartott. Egyszerűen élt. Hétfőn kenyéren és vízen böjtölt. Hetenként gyónt. Minden évben 35 szegény sorsú gimnazistáról gondoskodott. Zalaegerszegi plébániáján 12 pap volt segítségére. Házapostoloknak nevezte világi kisegítőit. Korszerű lelkipásztor akart lenni. Újságot alapított.

XII. Pius pápa 1944. március 3-án veszprémi püspöknek nevezte ki. Kilenc hónap múlva a dunántúli püspökök nevében memorandumban fordult a Szálasi kormányhoz, melyben a háború folytatását erkölcstelennek nevezte. A nyilasok bebörtönözték, és Sopronkőhidán raboskodott. A háború végén szabadult, amikor a Szovjetunió megszállta az országot.

1945. szeptember 15-én a pápa esztergomi érsekké nevezte ki, majd a következő év február 21-én bíborossá kreálta. Jelen voltam azon a szertatáson, amikor a pápa átölelte és ezeket a szavakat mondta: „Te leszel az első a most kinevezett 32 bíboros közül, akinek vállalnia kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot”.

1948. december 26-án az esztergomi érsekségen, édesanyja szemeláttára a kommunista diktatúra pribékjei letartóztatták, a kihallgatások alatt kegyetlenül megkínozták, majd 1949. február 8-án életfogytiglani börtönbüntetést szabtak ki rá.

– Minderről bővebben szólunk e honlap oldalain! Kattintsunk a Tartalomjegyzékre! –

1956. október 24-én a szabadságharcosok kiszabadították, és az egész ország örömére Budára vitték. Mindössze 9 napig volt szabadon. A forradalom leverésekor a budapesti amerikai nagykövetségen kért menedéket. Ott élt a legsötétebb „lelki éjszakában” 15 évig. 1971. szeptember 28-án VI. Pál pápa kérésére elhagyta az amerikai követséget. A határra vitték, és kénytelen volt elhagyni hazáját. Rómában a püspöki szinódus jelenlétében ünnepélyesen fogadta a pápa. Néhány hét múlva Bécsbe költözött a Pázmáneumba. Három és fél év következett ezután, mikor is végigjárta a világban szétszóródott magyarokat. Kiadta Emlékiratait. Az egész világ csodálattal nézett fel rá. Ezzel még jobban felbőszítette a kommunista kormányzatot, mely nem tudta elérni, hogy a Szentszék hallgattassa el a magyar bíborost. Azt azonban követelte, hogy a pápa mondassa le esztergomi érseki rangjáról. Ez 1974. február 5-én be is következett. A következő év május 6-án meghalt. A mariazelli kegytemplomban temették el. Jelenleg Esztergomban, az altemplom kriptájában nyugszik. A magyar püspöki kar kérte Rómától a boldoggá avatását.

+

Mindszenty bíboros karaktere

Remélem, lesz még alkalom, hogy karakterének legfőbb erényeit sorra vegyük. Most elsőként arra szeretnék rámutatni, hogy nekünk, mostani magyar keresztényeknek miben kell legjobban követnünk. Személyiségének egyik csodálatraméltó vonása, hogy mindig tudott nem-et mondani!

Kiknek? Mikor? Miért?

1.) Nem ismerek olyan szeminaristát, aki nem vette volna szívesen, ha püspöke külföldre küldi teológiai tanulmányának folytatására. A jelöltek sorában egyedül Mindszenty szerepel. Főpásztora, Mikes János, Bécsbe akarta küldeni a kiváló tehetséggel megáldott kispapját. „Nem éltem ezzel a főpásztori keggyel”, írja Emlékirataiban. Hatvan évvel később, amikor ép a Pazmaneumban írja ezeket a sorokat, nem fűz hozzá semmilyen magyarázatot, annak ellenére, hogy tudta, a püspöknek rosszul esett a visszautasítás, és egy ideig neheztelt érte. De Mindszenty soha nem bánta meg, hogy kispap korában nem ment Bécsbe. Karaktere képtelen volt megbarátkozni azzal, hogy „kegyeket” fogadjon el, és így mások fölé helyezzék. Elképzelhető, hogy ebben az esetben is azt a látszatot akarta elkerülni, hogy őt társai különbnek tekintsék maguk felett.

2.) Zalaegerszegi plébánossága idején nem fogadta el az Országos Sajtófőnöktől az adományt, melyet lapja támogatására küldött, nehogy azzal a lap függetlenségét veszélyeztesse. „Ezt nem kértem”, mondta, amikor a pénzt az asztalára tette.

3.) 1945 decemberében egykori főpásztora, Mikes János felkereste a sopronkőhidai börtönben, és arra kérte Mindszenty veszprémi püspököt, hogy szökjék Keletre, és egyezkedjék a kommunistákkal. (Íme az ősi kísértés, mely napjainkig megbénítja a magyar egyház életét.) (Ezt a mondatot én, a szerkesztő írtam.) A börtönben tehát két püspök beszélget. Az egyik, Mikes, nem ismerte jól azt az egykori papját, akit annak idején Bécsbe akart küldeni. A másik püspök, Mindszenty József, így utasította vissza Mikes javaslatát: „Egy püspök csak az általa képviselt ügy elárulásával lehetne elkötelezettje a kommunizmusnak”.

4.) Amikor kiszabadult a nácik fogságából, jármű után érdeklődött, hogy mielőbb Veszprémbe érhessen. Valaki azt ajánlotta, hogy a szovjet parancsnokság biztosan adna autót neki. Az ajánlatra így válaszolt: „A veszprémi püspök nem kérhet autót a szovjet parancsnoktól anélkül, hogy a magyar női társadalom előtt ne kellene szégyenkeznie”.

5.) Püspöksége idején visszautasította az államtól kiutalt fizetést, hogy függetlenségét megőrizze, és a kormánynak szemére vesse az egyház ellen elkövetett igazságtalanságokat. Püspöktársainak és a papoknak is ezt ajánlotta. „Bízzanak a magyar népben! Szegények lehetünk, de függetleneknek kell maradnunk. Az egyház, mely nem független, az ateista államban csak rabszolgaszerepet tölthet be.”

6.) 1948 decemberében visszautasította édesanyja könyörgését, hogy szökjék ki a hazából. Életében senkit sem szeretett úgy, mint édesanyját, akiről könyvet is írt. Ennek ellenére megtagadta az anyai kérést ezekkel a szavakkal: „A jó pásztor nem futhat el a nyájától”.

7.) A forradalom előtti hetekben a kommunista párt és a kormány számára egyre kényelmetlenebbé vált Mindszenty börtönben tartása. Ezért úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. 1956. szeptember 2-án azzal a javaslattal fordultak az amerikai nagykövetségben tartózkodó Mindszentyhez, hogy az esztergomi bazilika felszentelésének 100. évfordulójára menjen Esztergomba, és a bazilikában misézzen, prédikáljon. Visszautasította ezekkel a szavakkal: „Nem adok fel abból, amiből nem lehet és nem szabad feladni”.

8.) 1971. szeptember 28-án, amikor a Kádár diktatúrának sikerült a Szentszéket rávenni, hogy a bíboros hagyja el az országot, pozitív gesztusként a kormány arról értesítette a száműzetésben élő főpapot, hogy amnesztiában részesítette. Erre így válaszolt: „Ezt az amnesztiát, amit 15 év alatt nem kértem és nem fogadtam el, visszautasítom azzal, hogy a justizmord jóvátétele csak rehabilitáció lehet és nem más”.

9.) A legfájóbb „nem” az volt, amiről most számolok be. Tudjuk, hogy a vatikáni diplomáciára ezekben az években Casaroli bíboros államtitkár ún. Ost-Politikája nyomta rá bélyegét. Ennek az volt a lényege, hogy az egyes kelet-európai egyházak üldözését, megsemmisítését tárgyalások, kis lépések árán megkísérlik enyhíteni. Vagyis ezt a politikát az a kompromisszumos szellemiség hatotta át, amelynek még a szikrájától is irtózott Mindszenty bíboros gyémánt-kemény és tiszta karaktere. Ő Casarolival szemben épp az ellenkezőjét vallotta és hirdette: A kommunistákkal soha senki ne tárgyaljon, különösen ne az egyház, mert a sátánnal nem szabad még szóba sem állni. (Ma már tudjuk, hogy az Ost-Politik, bármennyire jószándék vezette kieszelőit, megbukott az egyháztörténelem mérlegén. Vagyis épp a mi mostani sorsunk szolgál bizonyítékul, hogy Mindszenty bíboros sziklaszilárd egyházhűsége győzött a nagy diplomáciai harcban). –

Igazságtalan elítélésének épp 25. évfordulóján, 1974. február 5-én kapta kézhez VI. Pál pápa kérését, hogy önként mondjon le az esztergomi érsekségről. A pápai üzenet lelke legmélyéig megdöbbentette, mert érezte, hogy háta mögött a vatikáni diplomácia megint egyezkedni akar a magyar egyházat alapjaiban érintő kérdésben. A pápának írt levelében ez olvasható: „Mindszenty József bíboros nem mondhat le se érseki székéről, se prímási méltóságáról”. Bár nagyon fájt neki, hogy most magának a pápának kell nem-et mondania, de lelkiismerete erre kötelezte. Ha ugyanis önként lemond, tettével szentesítette volna a különben is halálra ítélt magyar egyház rémisztő sorsát, és tettével sokakban megingatta volna a hitet is. –

Tudjuk, a bíboros is tudta, hogy mi fog következni: a pápa, egyházfői hatalmánál fogva úgy döntött, hogy a száműzött bíborost lemondatja mindkét méltóságáról. Ezzel lehetővé vált, hogy a magyar egyház élére új prímást és új bíborost nevezzen ki. Ez a politikai játszma azonban a pápa és Mindszenty bíboros közti viszonyban nem okozott végzetes törést. Az apostoli szentszékhez hű szent főpap engedelmesen elfogadta a pápa döntését, és nyilvánosan soha nem beszélt lemondatásáról. –

Amikor egy évvel később, 1975. május 6-án a száműzött magyar bíboros Bécsben meghalt, VI. Pál fénynek nevezte őt, mely az egyház életét bevilágította.

+

A kilenc pontban leírt esemény-sorozat és a felsorolt „nem-litánia” közlésével régóta tartozom olvasóimnak. Ezt a néhány oldalt is a történész, pontosítva: mint egyháztörténész írtam. Ez egyúttal tanúvallomás is, hiszen a szereplőket, élén egykori főpásztorommal, személyesen ismertem, sorsában osztoztam, és azon kevesek közé tartozom, akik helyeselték Mindszenty bíboros szemléletét, könyörtelennek tűnő makacsságát. És ami a legfeltűnőbb: minél jobban haladunk előre az időben, annál jobban látjuk, hogy őt igazolja a történelem. Ha ma a magyar egyház tekintélye a padlón van (kattintsunk az Indítlak honlapunkban a Gondolatok menüpont Innen-onnan fejezetében olvasható Esterházy Péter igaz kritikájára!), annak az az egyetlen oka, hogy éppen magatartásunk miatt vesztettük el hitelünket. A magyar kereszténység, sőt még a nem hívő magyarok is, a legnagyobb tisztelettel és csodálattal tekintettek fel arra a Mindszenty bíboros érsekre, aki a jellemes magyar férfit testesítette meg népünk legrettenetesebb éveiben. Hittek benne, mert nem volt megalkuvó az élet egyetlen területén sem. Nem fogadott el egy morzsát sem azoktól, akik népünket, múltunkat, hitünket meggyalázták. Tudjuk jól, hogy az ún. kongruával, a diktatúrától kapott megalázó kis összeggel, Czapik érsektől kezdve mindmáig markában tartja az állam az egyházat.

Ha fellapozzuk Egyház a mában című tanulmányomat, e honlap leggyakrabban olvasott írását, akkor egyértelmű, hogy nemcsak 1948-ban, de 1990-ben sem fogadta meg a magyar hierarchia Prohászka püspök és Mindszenty bíboros tanácsát: bízzunk magyar népünkben. Lehet, hogy nem lesz püspökeinknek palotája vagy állami fizetése, legújabb márkájú autója, de népünk soha nem fogja megengedni, hogy papjai, hitoktatói, tanítói éhezzenek. Cserébe azonban egyet kérnek: maradjunk kikezdhetetlenek, ne koccintsunk épp azokkal, akik a parlamentben üldözik vallásunkat, hitünket, hazafiságunkat.

Népünk addig hitt bennünk, míg a börtönt is vállaltuk értük. Mára a magyar egyház kivérzett, összeroppant. Miért? Mert nem Mindszenty József példáját követtük, még most sem, amikor már szabadon megtehetnénk. Vagyis – összegezve – még ma sem tudunk úgy és akkor és azoknak NEMET mondani, mint ahogy azt tudta és akarta mondani Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímása, és példaképe: Prohászka Ottokár püspök.

Írta és szerkesztette egykori főpásztorának
ma is engedelmes fia:                  
Barlay Ö. Szabolcs                      
a történelemtudomány doktora