Márfi Gyula érsek a mai magyar valóságról

Márciusi levél címmel Csoóri Sándor költő levelet fogalmazott a mai magyar valóságról, amelynek helyzetértékelésével számos jeles értelmiségi, köztük több katolikus főpap is egyetértett, aminek alá­írásával adott nyomatékot. A május 5-én nyilvánosságra hozott írást – és ennek kapcsán Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek vélekedé­sét – előző számunkban ismertettük. Ez alkalommal Márfi Gyula veszprémi érseket kérdeztük a dokumentummal, illetve az abban meg­fogalmazott hazai helyzetképpel kapcsolatban.

– Az egyház feladata mindig ugyanaz – tehát a jelenlegi magyarországi állapotok közepette is –, hogy felnyissa az emberek szemét. Hogy őket az ember számára látható teljes valósággal szembesítse. Ma különösen fontosnak tűnik, hogy azokat a hazugságokat, amelyekkel a többségi mé­dia félrevezeti az embereket, megpróbáljuk leleplezni. Erre tettem sze­rény kísérletet magam is május 5-én Esztergomban, a Mindszenty-za­rándoklat alkalmával is – ami miatt sok alantas támadás is ért, szavaimat kiforgatták, de vállalom, amit mondtam. Egyebek között azt mondtam, hogy Magyarországon ma a védett állatok sorsa nagyobb figyelmet kap, mint az embereké. Védett állatokat tilos sterilizálni, az embert viszont szabad. Észre kell vennünk, hogy egy mindenestől a feje tetejére állított értékrendet igyekeznek ránk erőltetni ebben a jobb sorsra érdemes ha­zában. Amikor Isten eltűnt az értékrend éléről, az került annak csúcsára, aminek valahol alul kellene lennie: a pénz. A tárgyak, az állatok mintha értékesebbek volnának, mint az ember.

Hasonlóképpen szót kell emelnünk az ellen, hogy egyneműek együtt­élését a családokat megillető ranggal és jogokkal ruházzák fel, mert az általuk nevelt gyermekeknek egészséges fejlődésükhöz anyára és apára lenne szükségük, és akit két néni vagy bácsi nevel, kit tekint majd any­jának vagy apjának? Ha megvádolnak is minket populizmussal, mégis vi­lágosan és érthetően kell beszélnünk, és küzdenünk korunk spontán mó­don terjedő vagy mételyező szándékkal terjesztett téveszméi ellen.

– Eléggé bénult állapotban van a magyar társadalom. Hogyan látja, mivel lehetne ezt a nemzeti közösséget – benne a katolikus híveket is – felrázni, kiállásra késztetni, felelős közéleti szerepvál­lalásra buzdítani?

– Nincsenek kész receptjeink. Talán csak egy: az imádság. De imád­kozhatunk, sőt imádkoznunk kell a Szentlélek megvilágosító kegyelméért is, hogy fölismerjük a pillanatot, amikor szólnunk kell, és rátaláljunk a megfelelő szavakra. Nem kétséges, hogy az egyháznak – és vezetőinek – szavakkal és példákkal is buzdítani, bátorítani kell a híveket arra, hogy az élet minden területén előálljanak azzal az igazsággal, amelynek hitük révén birtokában vannak – „akár alkalmas, akár nem”. A keresztény igazságot az élet minden területén fel kell mutatnunk: a hitoktatáson át a katolikus iskolák rendszerén keresztül, és mindenütt, ahol csak lehe­tőségünk adódik rá. Jézus útmutatását követve: akár a háztetőkről is... Világossá kell tennünk, hogy az, amit ma „modern erkölcsnek” neveznek, az nagyjából ugyanaz, amely civilizációkat képes kipusztítani, hiszen ez vezetett közel kétezer éve a Római Birodalom bukásához is...

Hiszem, hogy van egy „rejtőzködő Magyarország”, amely vágyik az igazságra, a tisztességre, amelyet meg lehet szólítani: csak meg kell keresnünk ezeket az embereket, és hiteles szóval, életpéldával megszó­lítani őket. Itt Veszprémben például a helyi televízióban minden hónap­ban van egy félórás katolikus krónika, amelynek utolsó hat-hét percében igyekszünk reagálni az aktuális társadalmi kérdésekre is. Mert semmi sem idegen tőlünk, ami emberi... És örömmel veszem tudomásul, hogy ezt sokan nézik olyanok is, akik egyébként nem járnak templomba.

– Az emberek jelentős része megfélemlítve érzi magát, mintha nagyobb kiszolgáltatottságban élnénk, mint akár harminc-negyven évvel ezelőtt. Egy ilyen helyzetben mivel bátoríthatjuk őket, hogy le­bírják ólmos félelmüket?

– Nehéz kérdés ez. Magam is látom a „lopakodó diktatúra” jelenlétét: gyenge lábakon áll a demokrácia, és komoly veszélyei vannak a diktatúra eluralkodásának. Mégis azt mondom: a félelem az, ami igazán rabbá teszi az embert. Nekünk, papoknak sem szabad félnünk: attól se, hogy igaztalan vádakkal illetnek minket. A szószéken nem folytathatunk pártpolitikát, de a hitet és erkölcsöt érintő kérdésekben állást kell foglalnunk, függetlenül attól, hogy ez kinek tetszik, és kinek nem. Az egyház intézményesen nem lehet hatékony érdekvédő a szakszervezetek helyett, de a szolidaritás, egymás segítése a keresztény emberek körében óriási erővé, bátorító tényezővé válhat.

( kipke )
      

( Forrás: Új Ember )