”Az országnak halálos terepen kell küzdenie”

 


Az ismétlődő múlt

Lezsák Sándor: Az országnak halálos terepen kell küzdenie


A lakiteleki tanácskozás fogalommá vált, ám az idő múltával egyre kevesebb szó esik arról, miért volt határkő az akkori összejövetel a rendszerváltozást kiváltó folyamatban. Húsz esztendeje, 1987. szeptember 27-én Lezsák Sándor tanár, író portáján a magyar szellemi élet száznyolcvanegy tagja gyűlt össze, hogy alternatívát kínáljon a monolit hatalommal szemben, amire a pártállam történetében addig nem volt példa. A Nemzeti Fórum elnöke lapunknak kifejtette: az ott elfogadott korszakos nyilatkozat legtöbb megállapítása ma is érvényes, hiszen számos párhuzam fedezhető fel az akkori és a mostani gazdasági és politikai, társadalmi válsághelyzet között.

A feltűnő egyezések már nem írhatók a véletlen számlájára. Ha valaki elolvassa a húsz évvel ezelőtti lakiteleki nyilatkozatot, és nem tudja, mikor íródott, nagy valószínűséggel azt hiheti, hogy a mostani országrombolási helyzetképről nyújt látleletet. Ez nem töri le önt?

De igen. Amikor az interjút kérték tőlem, egy pillanatra el is bizonytalanodtam: érdemes-e a múlttal foglalkozni a jelen elkeserítő fejleményei közepette. Aztán rögtön rá kellett ébrednem, hogy a legtöbb kérdésben időszerűek az akkori gondolatok, így ha 1987-es válságos helyzetről beszélünk, a máról, a mához is szólunk. A húsz évvel ezelőtti nyilatkozatnak ma is érvényes minden mondata. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy 1987-ben újultak ki a bajok. Kegyelmi állapotnak is nevezhető, hogy a Kádár-rendszer hanyatlása idején a nagyhatalmak egymással voltak elfoglalva, a belső hatalmi átrendeződés bizonytalanságában pedig a tilalom és a tűrés határán, talán jó történelmi ritmusérzékkel szerveztük meg a találkozót. Ekkor összegeztük az ország állapotát, amely éppolyan siralmas volt, mint egy vagy két évtizeddel korábban, ám a nyolcvanas évek közepétől vált tűrhetetlenné. Végeredményben 1948-tól folyamatos erkölcsi és demokratikus válságban élt országunk, s ez az évtizedek folyamán olyan tehetetlenségi nyomatékká vált, ami szintén a rendszerváltás felé sodorta a társadalmat.

És ma? Sokan a rendszerváltás fogyatékosságait is okolják a jelenlegi áldatlan állapotokért, a posztkommunista hátraarcért.

Az 1990-es szabad választások utáni időszakban erőfeszítés történt azoknak a sebeknek a begyógyítására, amelyeket a több évtizedes állampárti kormányzás okozott. Kevés volt a sikerélmény, annál több volt a kudarc, ám az utóbbi öt évben romlottak le a közállapotok oly mértékben, ami a nyolcvanas évek végének csődközeli helyzetét idézi. Ehhez képest még az 1991-98 közötti, Honi Gyula vezette kormányzat teljesítménye is rózsaszín fényben tűnhet föl, pedig az az időszak is tele volt korrupciós és egyéb botrányokkal, a Bokros-csomag pedig a mai napig nehezen múló sérüléseket hagyott maga után. Nem a demokratikus fordulat hozta tehát magával a bajokat, hanem annak a nómenklatúrának a privatizáció és a szociális demagógia hullámain való visszakapaszkodása, amely 1987-re egyszer mára szakadék szélére sodorta az országot.

Nem dramatizálja túl a helyzetet? A kormánypártok és az őket kiszolgáló sajtó ugyanis éppen azzal próbálja hitelteleníteni a polgári oldal megnyilatkozásait, hogy azt sulykolja minden hullámhosszon: vannak ugyan még hibák, ám csak a jobboldal fúj fel mindent. Megjegyzendő: ezek a megnyilvánulások kísértetiesen hasonlítanak a húsz évvel ezelőtti médiatálalásokra.

Erre csak azt tudom megerősíteni: egyáltalán nem festjük sötétebbre a képet, mint amilyet a mai katasztrofális helyzet megérdemel. A nyolcvanas évek végét sokszorosan felülmúló rablóprivatizáció mellett három olyan esemény volt az elmúlt öt esztendőben, amire egyszerűen nincs bocsánat, mert maradandó pusztítással járt. Erkölcsi, fizikai értelemben egyaránt. Az első a kettős állampolgárság kormányzati elvetése s az a mód, ahogy megpróbálták szembeállítani az anyaországi és határon túli magyarságot. A második kormányzati bűn az az elfogadhatatlan csalárdság volt, ahogy megnyerették maguknak az országgyűlési választásokat. A hazugságnak, az ország megtévesztésének, a csalásnak olyan trágár és szélsőséges elemeit vonultatták fel, amire nemigen akad példa az európai parlamentáris demokráciák történetében. Harmadikként - de nem utolsósorban - a tavaly őszi kormányzati zavargásokat említem, amikor olyan brutalitással léptek fel vétlen ünneplőkkel, vétlen állampolgárokkal szemben, amilyen az 1956-os forradalom leverése óta nem fordult elő. Bűntettüket csak fokozza, hogy a legvisszataszítóbb módon éppen a jubileumon léptek fel az ünnepelni vágyó tömegek ellen. Ebben a három megbocsáthatatlan történésben az a közös, hogy pár esztendeje még elképzelhetetlennek tartottunk ily mérvű hatalmi visszaéléseket, nem hittük, hogy a rendszerváltozás után előfordulhatnak hasonló atrocitások. Sokszor megkérdik: mi a magyar? Azt mondom erre, hogy nekünk bizonyos kérdésekről egyformán kell gondolkodnunk, pártállástól függetlenül. Az ugyanis nem lehet ideologikus beállítottság függvénye, mit gondolunk a tatárjárásról, a mohácsi csatáról vagy éppen Trianonról. Az sem pártkötöttség kérdése, hogy egy választás legyen tiszta, a nemzet határon túl rekedt részével szolidaritást kell vállalni, de abban sem lehet véleménykülönbség, hogy rendőrállami módszereket nem szabad alkalmazni politikai viták eldöntésére, s tilos a társadalmat fegyverekkel megfélemlíteni. Tűrhetetlen, ha egy kormányzat azt mondja, sugallja: Maradj otthon, akkor nem lesz semmi bajod.

Ebből az következik, hogy egy furcsa politikai időgéppel visszapottyantunk a Kádárrendszer halódó periódusába?

Nem, mert a rendszerváltozás értékeit nem lehet többé megsemmisíteni, s az idő kerekét sem lehet visszaforgatni. Az viszont logikusan következik mindebből, hogy a százhetvenhat résztvevő által szentesített 1987-es lakiteleki nyilatkozat ma fokozottan érvényes.

Milyen szövegrészletekre gondol? Lakitelekkel kapcsolatban a balliberális oldalon egyfajta negatív legendaszövés folyik már hosszú évek óta. A külső szemlélőnek olyan érzése támadhat, hogy csupán a pártállammal mutyizó nép-nemzeti írók terméketlen szépelgése zajlott, s az égadta világon semmi fontos nem történt a szócséplésen kívül.

E hét csütörtökén mutattuk be a Polgárok Házában azt a DVD-t, amely az egyetlen hiteles videofelvétel alapján tartalmazza az összes felszólalást. Az írott jegyzőkönyv harmadik kiadása is most jelent meg, így mindenki meggyőződhet arról, mennyire légből kapottak, ellentétet szítók ezek a beállítások. Az Antológia Kiadó gondozásában megjelent hiteles jegyzőkönyv tartalmazza a résztvevők listáját. Ott pedig éppúgy találkozhatunk az 1956-os elítélt Újhelyi Szilárddal és Dénes Jánossal, mint a Püski házaspárral, ifj. Bibó Istvánnal, Konrád Györggyel, Bihari Mihállyal, Sánta Ferenccel és Sándor Ivánnal, de ott volt Bozóki András vagy Áder János a fiatalabb nemzedék képviseletében, mint ahogy Lengyel László, Levendel Lászlóék és sokan mások is eljöttek. Öt fő kivételével mindenki elfogadta a nyilatkozatot, melyben kimondtuk, hogy a magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Majd a folytatásban még erőteljesebb az áthallás a húsz évvel későbbi, mai bajainkra. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe a magyarság, amelyet példátlan széttagoltság sújt. A dokumentum arra is kitér, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként szeretnének részt venni a közmegegyezés kialakításában, amely azonban csak valamennyi progresszív erő összefogásával teremthető meg. Elkeserítő: az utóbbi öt évben éppen az emberek, a szakmai és civil szervezetek véleményét nem hajlandók meghallgatni, csakúgy, mint a pártállam idején, az általuk keltett válság tüneteit pedig bagatellizálják.

Valóban kísértetiesek a párhuzamok. Nem gondolja azonban, hogy túlzottan jóindulatú, hiszen sokak vélekedése szerint a társadalmi kohéziót az oszd meg és uralkodj, diktatórikus elv alapján szándékosan gyengíti a mostani kabinet. Az ember-ember közti ellentétek szításával, a társadalom lebecsülésével tehát csak a régi pártállami kerékvágásba zöttyennek vissza.

Sajnos egyre erősebb a gyanú: tudatosan szítják a feszültséget a falvak és városok, a tantestületek és az önkormányzatok, a különböző korosztályok között, és egyáltalán, az élet minden területén. Olyan helyzeteket teremtenek, amelyekben lehetetlenség eredményesen működni. 2500 városi, falusi oktatási intézmény van például olyan bizonytalan helyzetben, hogy azt sem tudják, milyen formában és pénzből, milyen tanulócsoportokban, milyen intézményi keretek, betagolás között kezdik az új tanévet. Mindez komoly ingerültséget okoz, hiszen épp ilyen fejetlenség van az egészségügyi vagy a szociális intézményekben, de a vállalkozások sem tudnak tervezni a folyamatos megszorítások, szankciók kereszttüzében, a falvakat pedig le akarják rombolni. Igen: rombolni. Nyíltan mondják a kormányzati oldalon: „Minek a falu? Középkori maradvány. Meg kell szüntetni”

Ezt hívják ma reformfolyamatnak.

Azt mondják erre az emberek: a reformokkal a kormány a javunkat akarja – de mi nem adjuk. Ez a felismerés pedig terjedőben van a társadalomban. Az emberek közt járva-kelve tapasztalni, hogy egyre többen látják: életellenes támadások sorozata indult el minden területen. A valódi reformokat mi is szükségesnek tartottuk már az 1987-es lakiteleki nyilatkozatban is, de ezek nem azok. Azok ugyanis - miként a kormányzás - megtervezett lépések sorozatából állnak, de ilyesfajta tudatosságnak nyoma sincsen. A nyilatkozatnak az a passzusa is érvényes az utódpárti kormányzatra, hogy nincsen széles körben vállalható jövőkép. Annyi módosítással: ezzel a kormánnyal nem születhet közös jövőkép, amely történelmi, jóvátehetetlen bűnöket követ el, visszaélve a mandátumával, hiszen senki sem jogosította fel őket az ország ilyetén irányítására.

Lassanként eléri a kabinet, hogy hasonló társadalmi konszenzus alakul ki vele szemben még a különféle gondolkodású rétegek között is, minta nyolcvanas évek vége felé. De vajon éppolyan mély a válság, mint akkor?

Bizonyos szempontból jobb, más szempontból rosszabb a helyzet, mert például 1987-ben reménytelenebbnek tűnt a gyors változás. Egy szovjet csapatok által megszállt országban, negyven év elnyomás után nehéz volt mozgósítani a megfélemlített embereket. Sokan elfelejtik, hogy 1989 nyarán, amikor először juthattak be időközi választások útján ellenzéki képviselők a parlamentbe, a részvétel alig haladta meg az érvényességi küszöböt, az ötven százalékot. A magát baloldalinak, illetve liberálisnak tartó formáció számára tehát rosszabb a helyzet, mint húsz esztendeje - hiszen az emberek ma már aktívabbak. Az értelmiségek felelőssége viszont nem kerülhető meg. Németh László szavait újra és újra megismétlem. A tartalmát idézem: fejétől bűzlik a hal, de a fejen nem feltétlenül a politikust kell érteni. Mert ha a magyar értelmiség többsége tisztességgel tenné a dolgát, a mai képviselők közül sokan nemhogy a parlamentbe, de még a ferencvárosi sörcsarnokba sem juthatnának be.

Ha az ember elnézi a húsz évvel ezelőtti közéleti, irodalmi folyóiratokat vagy éppen a lakiteleki fényképeket, nosztalgiája támad, ki mindenki szerepelt együtt jókedvűen, s milyen egyszerűnek tűnt a közös jövő.

A lakiteleki sátornak volt egy olyan belső ragyogása, ami semmihez sem hasonlítható. Mintha egy történelmet ragyogtató szellemi áramkör kötötte volna össze az embereket, s mindenki tudatában volt, hogy olyasvalami történik, ami talán nagybetűs hír lesz. Akkor még nem volt zárlatos az áramkör, minden hang, gondolat együtt volt az ötvenhatos Corvin köztől a prágai Vencel téren keresztül a gdanski hajógyárig. Ott volt az európai gondolat és több nemzedék erőfeszítése. Képletesen még Illyés Gyula is jelen volt, hiszen az 1979-es lakiteleki fiatal írók találkozója - amely a tilalom és tűrés határán az ő segítségével és részvételével jött létre - mintegy előképe volt a magyarság esélyeiről szóló nyolcvanhetes találkozónak. A lakiteleki találkozón száznyolcvanegy ember kivételes önfegyelemről, mértéktartásról és tettrekészségről tett tanúbizonyságot, ami évekig szolgált forrásul a további szervező folyamatnak. Az én munkámat is ez segítette a rákövetkező években.

Nem tartott a retorziótál? Hiszen a mai furcsa, diktatórikus hatalom is operál a félelemkeltéssel - a Kádár-rezsimben pedig ezt még magasabb fokon űzték.

Bibó István sokat idézett mondása szerint demokrata az aki nem fél. Könnyű ezt kimondani, de megvallom, ma is abroncsba szorít - no nem a félelem, hanem - a féltés és a felelősség, ha arra az estére gondolok. Amikor este háromnegyed kilenc után néhány perccel Fekete Gyula berekesztette a tanácskozást, s az utolsó vendégtől is elköszöntünk, üres volt a sátor, s hirtelen nagy csönd lett. Szinte súlya volt. Ott maradtam a családdal, s rám szakadt az egész nap minden öröme és feszültsége. És a felelősség is, hiszen egyetlen videokazettán és magnószalagon volt az egész napos tanácskozás. Az járt a fejemben: nehogy elrontsanak valamit. Attól tartottam, hogy a rendőrök elvehetik tőlem.

A visszaemlékezések szerint elég szép számban ólálkodott a karhatalom a „kertek alján”.

Itt voltak, persze, s igazoltattak boldog-boldogtalant az úton. Éjszaka többször is fölkeltem, és más-más rejtekhelyre tettem a kazettákat. Azonban mindegyikkel elégedetlen voltam, így másnap átvittük feleségem keresztszüleihez Nagyrévre, rejtsék el, hisz rájuk nemigen gyanakodhattak. Később kiderült, hogy a biztonság kedvéért még be is falazták.

Ön mindig híres volt az optimizmusáról. A manapság divatos keserű közegben is megtartotta-e ezt a jó szokását?

Derűlátó vagyok, s nem csak azért, mert amikor a legnagyobb a sötétség, akkor van a legközelebb a virradat. Azért is, mert a polgári szövetségben testet ölt az a sokszínűség, ami a régi lakiteleki gondolat távlatos eleme volt. Pár éve a Magyar Nemzet megkérdezte tőlem, miként érzem magam az MDF-ben? Azt válaszoltam: egy ókori tanács szerint nehéz terepen ne állj meg, hanem folytasd az utat. Bekerített terepen dolgozz ki stratégiát. Halálos terepen viszont harcolnod kell. Akkor úgy érzékeltem, hogy bekerített terepen vagyok, mára azonban az országnak halálos terepen kell küzdenie. Vissza kell hódítani egy belső hidegháborús hangulatot szító, szélsőséges kormányzattól mindazon értékeket, amelyeket meg akarnak semmisíteni. Pedig tudniuk kellene, hogy a népet nem lehet sokáig gyötörni. Történelme során a magyar nemzet mindig képes volt arra, hogy jogos indulatait mozgósító erővé alakítsa, önfegyelemmel találja meg a kivezető utat, s eltávolítsa az akadályokat. Ezt fogja tenni most is.

Megyeri Dávid

(Forrás: Magyar Nemzet szeptember 29-i száma)