LEVELESLÁDÁBA   –   NYÍLT  LEVELEK

Nyílt levél Bulányi Györgynek, testvéremnek az Úrban

A Jó Isten látja lelkemet, hogy már évtizedekkel ezelőtt elhatároztam, hogy nem fogok hozzászólni az ún. „Bulányi ügyhöz”. És ismervén magamat, ezt az ígéretemet életem végéig meg is tartottam volna. Ha most mégis ezt az utat választom, annak igen komoly oka lehet. Mivel levelemet sok ezren fogják olvasni, vigyázok minden mondatra, jelzőre, kijelentésre, hogy ne essek abba a hibába, bűnbe, melyet épp bírálok. Magyarán: nagyon vigyázok, hogy ne piszkítsak bele senki tányérjába, különösen nem az Édesanyánkéba, akit mindketten Mater Ecclesia-nak nevezünk, és szolgálunk. Ezt a drága, megalázott Édesanyát mindig megvédem, ha valaki – tudva, vagy tudatlanul – megbántja.

Az ok pedig a következő: Pár nappal ezelőtt kezembe került, és most is kezemben tartom Szakolczay Lajos: Páter Bulányi című könyvét. Tartalma miatt, bármennyire féligazságok halmazának ítélem, nem szólalnék meg a fent leírt ígéretem miatt. A könyvben azonban nemcsak megakadt a szemem egy mondaton, hanem a valótlanságnak, a tények elferdítésének egy olyan dokumentumával találtam magam szemben, ami miatt hangosan felkiáltottam: „Betelt a pohár”!

Mindketten paptanárok vagyunk, és magyar szakosok. Több mint érdekes, hogy engem a „profán” szakmám győzött meg arról, hogy ha valaki ekkora valótlanságot tud világgá kürtölni, akkor annak a karakterében, látásmódjában lehet megtalálni a többi problémához való viszonyulás ferdeségét is. Én tehát így jutottam el odáig, hogy először erről szóljak, és utána összefoglaljam saját véleményemet az ún. Bulányi ügyről, melyet ma már a szereplők kora miatt is lassan a történelem malomkövei porlasztanak szét.

Idézem a könyv 81 / 82. lapját

Riporter: „Eléggé eretnek gondolatokat hallok... ”

Bulányi: „Arany János azt mondja: szerénység illet mindenütt. A mi alapállásunk: fönntartjuk magunknak a tévedés jogát. Vagyis nem tartjuk magunkat tévedhetetlennek. De nekünk is helyet kell kapnunk a palettán.... Mi a katolikus egyházon belül egy út vagyunk.... Ez a katolicitás, amiről Babits az Örökkék ég a felhők mögött című himnikus prózájában beszél. A bokorbelieknek sokszor elmondtam, számomra a XX. század első felében Babits Mihály az egyetlen katolikus, aki megérdemli ezt a nevet. Messze felette áll Prohászkának.

Riporter: „Sokan fel fognak háborodni ezen... ”

Bulányi: „... Sokan föl fognak háborodni? Nem fülcsiklandozó dolgokat kell nekem mondanom, hanem azt, amire rátettem az életemet, a hitemet. Nagyon jelentős a mi hitfogalmunk. A hiten nem azt értjük, amit elhiszünk; a hit számunkra az, amiről a legmélyebben meg vagyunk győződve, s amire rá akarjuk tenni az életünket. Hát ezzel a hitfogalommal nyugodtan el tudom viselni, hogy nagyon sokan megharagusznak rám. És azzal a reménnyel tudom elviselni, hogy hátha akad két ember, aki ezt olvasván úgy véli: ez az ember mond is valamit, talán érdemes volt szóba állni vele. Így nyerek, nyerhetek tanítványt Jézus számára.”

Legyen elég ennyi! – Most következzék a Babits/Prohászka összehasonlításhoz fűzött reflexióm, utána a hit fogalmáról, a hangnemről, és ezzel kapcsolatban magáról Bulányiról alkotott véleményemet fogalmazom meg.

Babits, az egykori pécsi ciszterci diák valóban egyedülállóan képviseli a keresztény világszemléletet a XX. század magyar irodalmában. Sőt, bátran kijelenthetem, hogy Balassi Bálint óta nem találok olyan írót, költőt, aki egy-egy hitigazságunkat olyan alázattal és klasszikus művészi tökéllyel fogalmazná meg, mint Babits Mihály. Az ugyancsak ciszterci diák, a székesfehérvári gimnáziumunkban tanult Vörösmarty Mihály, még a gondolatához sem jutott el annak, hogy verset írjon az Eucharisztiáról. Babits az egyedüli ebben is....

DE! Amint a 2 x 2 = 4-et sem lehet logikai bukfenc nélkül 5-nek kijelenteni, ugyanúgy, a logika teljes semmibevételével lehet csak két különböző kategóriát egybemosni. Bulányi vagy nem olvasta soha életében Prohászka naplóit, műveit, Elmélkedéseit az Evangéliumról, vagy mást ért katolicitáson, mint minden földi halandó.

Nem lenne tisztességes dolog arra hivatkoznom, hogy 15 éve minden órámat Prohászka megismerésével és megismertetésével töltöm, vagy hogy a Prohászka Kiadó létrehozója vagyok, vagy hogy most készítem életem két legnagyobb munkáját: a Prohászka Breviáriumot, és a Libellum sanctitatis episcopi Prohászka (Prohászka életszentségéről szóló) magyar nyelvű könyvecskét. Ezt csupán azért említem meg, mert kevesen vannak az országban, akik ennyire tudnák, hogy ki és mi volt Prohászka Ottokár püspök a magyar és az egyetemes egyház számára, mint e sorok írója. A saját eleséseit, zsákutcáit, erkölcsi botlásait nyíltan megvalló Babits katolicitását összemosni Prohászka életszentségével, zseniális képességeivel, puritán életvitelével, – nos ezek azok a féligazságok, melyekről dogmaprofesszorom, Halász Pius, az eretnekségekkel kapcsolatban azt állította, hogy minden féligazság önmagában hordozza a teljes tévedés, sőt a teljes hazugság csíráit.

Prohászka gimnazista korától élete végéig tudatosan szentté akart válni, és azzá is lett. Babits elfogadta, magáévá tette és beleélte magát a katolicitás eszméibe, de épp azt nem tudta megtenni, amit pedig a „bokorbeliek” prófétája elengedhetetlen követelménynek tart, hogy ti. nem elég a szó, nem elég kereszténynek mondani magunkat, hanem krisztusi életet kell élni.

Ami pedig Bulányi György karakterét és magatartását illeti, maradjunk épp annál a Prohászkánál, akit a Piarista Rend „nagyjai” (Schütz Antal, Sík Sándor, stb.) az elmúlt évszázadok legnagyobb keresztény személyiségének, és a magyar egyház bátor megreformálójának neveznek. Mi lehet az oka, hogy ezt a piarista Bulányi nem tudja? Vagy talán nem hisz e két kortársnak sem? Miközben Bulányi minden áron meg akarja reformálni az egyházat, iménti kijelentésével nem méltányolja annak tevékenységét, aki előtte már példát adott, hogyan lehet a reformot végrehajtani.

És itt elérkeztünk nyílt levelem lényegéhez: ahhoz az alázathoz, mely Prohászkát szentté tette, és amelyet hiába keresek Bulányi György tettei, szavai és viselkedése mögött. Sőt. Meg merem kockáztatni, hogy a nevével fémjelzett mozgalomnak, elsősorban pedig magának Bulányi Györgynek, legsebezhetőbb pontja a kevélység = önteltség = gőg. Magyarán, ez a hét főbűn egyik legveszélyesebb, legrafináltabb, olykor az életszentség báránybőrét is magára ölteni tudó peccatuma, bűn-fajtája. Ez az a mindannyiunkban halálunk órájáig élősdi ősgyökér, mely ellen Prohászka élete utolsó percéig hősiesen és sikeresen harcolt, – olyannyira, hogy minden zsenialitása, intelligenciája és tudása ellenére magát nullának tekintette. Naplóiban kendőzetlen őszinteséggel vallja be, hogy mennyire semminek érzi és tudja magát. Ezt ezzel a megdöbbentő kifejezéssel örökíti meg: „P. O. = nulla”.

Ami a Bulányi és körének engedelmességgel kapcsolatos magatartását illeti, elég, ha annyit jegyzek meg, hogy Prohászka soha nem írt volna olyan könyvet, mint amit Bulányi írt „Erény-e az engedelmesség?” címmel. – Érdemes itt is elemezni a két karakter magatartását. Gondolom, nem sértem meg az engedelmességi fogadalmat tett piarista szerzetes Bulányit, ha megkérdem, hogyan viselte volna el, ha őt tették volna indexre. Már a kérdés-feltevés is bizarr, hiszen – gondolom – ő is belátja, hogy más egy püspök indexre tétele, és más egy szerzetesé. A kérdés mégsem értelmetlen, de nem is véletlen. Ti. Prohászka élhetett volna a fellebbezés jogával, hiszen az egyházjog előírja, hogy püspököt csak előzetes értesítés esetén lehet indexre tenni, és mindenképpen előbb alkalmat kell adni számára, hogy a Szentszék előtt tisztázhassa állításainak esetleges tévedéseit. Prohászka ezzel szemben egész éjjel térdenállva imádkozott, és reggel megírta Rómába, hogy aláveti magát az Index-bizottság döntésének. Naplójában azt is feljegyezte, hogy pontosabban, árnyaltabban kellett volna fogalmaznia. A sátáni kísértést, a gőgöt ezzel a határozott tőmondattal utasította el: „Most pedig visszavonulunk és engedelmeskedünk”.

Bulányi lehetőséget kapott, hogy a kétesnek ítélt állításait kifejtse és nyilatkozzék. Engem megdöbbentett, hogy eddig egyetlen egyszer sem volt hajlandó felülvizsgálni, vagy újra fogalmazni tételeit. Azt pedig megbocsáthatatlan prepotenciának minősítem, ahogy a nagy nyilvánosság előtt szünet nélkül le akarja járatni a hierarchia egészét. Ennek is fő oka az alázatnak, illetve az alázat legkisebb szikrájának a hiánya. Bulányi, és az általa vezetett mozgalom, összekeveri a fogalmakat az egyházzal kapcsolatban. Az egyház ugyanis nem azért szent, mert szent főpapjai, papjai szerzetesei és hívei vannak, hanem azért szent (Szent Jel), mert JÉZUS KRISZTUST HORDOZZA. Senkinek nem kell a papság, a hierarchia botlásait, bűneit vagy botrányait letagadni, szépíteni, kicsinyíteni – én a legkevésbé teszem ezt, de mindig nagyon vigyázok arra, hogy a hierarchia magatartásának bírálata ürügyén ne bántsam legnagyobb kincsemnek, az Édesanyánknak, a Mater Ecclesiának hírnevét és becsületét.

És ahogy az egyház-fogalommal kapcsolatban, úgy a többi tételében is mindig találok féligazságokat. Amit a hittel kapcsolatban nyilatkozott, és amit a fenti idézetben olvashatunk is (a "Mi hitfogalmunk..."), szintén téves. Mert a hit lényege nem abból áll, hogy valamire ráteszem az életemet, hanem, hogy valamit, amit még nem látok, nem tapasztalok, elfogadok, mert olyan tekintélye van annak, aki azt a láthatatlan dolgot, igazságot nekem elmondja, hogy őmiatta elhiszem, sőt őmiatta egész életemet hajlandó vagyok hozzá igazítani. A keresztény-katolikus vallás teológiája-dogmatikája-erkölcstana számomra nem azért elfogadható és követendő, mert a magyar hierarchia tökéletes, hanem egyedül Jézus Krisztus tanúságtétele miatt. Végül is azért ábrándulnak ki oly sokan Bulányiból – ahogy ezt ő maga írja a vele folytatott interjúban –, mert a Tanítóhivatal ilyen vagy olyan mértékben megszólalt, és felemelte szavát a félreérthetőségek miatt.

De ha tévednék is mindabban, amit eddig Bulányi György teóriáiról mondtam, végül el szeretném mondani, hogy ahányszor találkoztam vele, mindig arra a következtetésre jutottam: „ebben az emberben valami lényeges evangéliumi erény hiányzik”. Következzék egy rövid beszámoló találkozásainkról:

Először talán 1950-ben találkoztunk személyesen a Ciszterci Plébániánkon. A téma megdöbbentett. Azt szeretted volna, ha kérésedet teljesítem, és az általam vezetett nagy létszámú ifjúsági csoportjaim egyesültek volna a Te általad vezetett csoportokkal. Mivel azokban a hónapokban már világosan lehetett érezni, hogy napjaink meg vannak számlálva, és bármikor elhurcolhatnak minket, érthetetlen volt számomra, hogy lehet valaki ennyire „vak”, ennyire irreális? Válaszom egyértelmű volt: ma minden normális ifjúsági vezető a diaszpórát választja, és maximálisan megtartja és megtartatja a konspiráció szabályait. Vagyis szeparálódnunk kell, nem pedig nagy létszámú egységeket létrehozni. (Hogy ítéletem helyes volt, mutatja az, hogy évekig nem találták meg az Ávósok az én „szervezkedésem” magját.... Ezt nagy megelégedettségemre később kihallgatásaimkor maguk a nyomozók mondták.)

Másodszor önkéntes száműzetésünkkor találkoztunk egyik „búvóhelyem” kertjében, a Farkasréti temető mellett. A fűben feküdtél, és panaszoltad, hogy egyre elviselhetetlenebb fejfájások gyötörnek. Én mindmáig ezzel szoktalak „megvédeni”, ha nagyon bántanak. Ti. szerintem ez az agy-panasz sokkal nagyobb védelmet nyújt számodra, mint minden más. Őszintén állítom, hogy Lékai bíboros előtt is ez volt „védőügyvédi” szerepvállalásom lényege. –

Ami a börtön utáni éveket illeti, számomra azok a találkozások egyszerűen érthetetlenek. Én ugyanis 1963 után, mindenünnen kitiltva, a Szerviták templomában kaptam kisegítő sekrestyési állást egy hírhedt békepap „irgalmából”. Te ebben a templomban miséztél néhány alkalommal. Ahányszor beléptél köszönés nélkül a sekrestyébe, én mindig felöltöztettelek a liturgikus ruhákba, és minden alkalommal hátad mögött letérdelve a hosszú miseingedet (alba) elrendeztem, ráncba szedtem. Soha hozzám, nem rég szabadult börtöntársadhoz, nem szóltál, pax-ot nekem nem adtál, öltöztetésemet meg nem köszönted (pedig hát papként térdeltem le, hogy szépen álljon a miséző Bulányi György paptestvéremen a miseruha)....

Legutoljára a Belgium melletti kisvárosban találkoztunk 1989 körül egy Pax Romana konferencián, ahova egy Frankfurtban tartott missziós utam végén vitt el egy jezsuita atya. Ott a kertben találkoztunk, de semmi közölni valónk nem volt egymásnak. Én a hallgatást választottam, mert egy világi barátunk előtt nem akartam szemedre hányni azt a botrányt, amit – véleményem szerint – okoztál a konferencián. Ott ugyanis a sok kétes világnézetű hallgató és előadó előtt egyik fiatal „bulányista papod” oly megdöbbentően nyilatkozott az áruló magyar főpapokról, hogy ez még engem, a „hírhedt reformátort és forradalmárt” is megrémisztett. Tulajdonképpen akkor értettelek meg igazán. Szerintem Te akkor, és azokban az években nagyobb fájdalmat okoztál Édesanyánknak, az Egyháznak, mint a diktatúra idején a tudatos kínzóink és árulóink együttesen.

E kemény szavak után ideírom Prohászkának, a szent püspöknek, gyakorta olvasott szavait: „én megcsókolom minden papnak a lábanyomát, még ha akkorák is a bűnei”.

Te döntsd el, hogy valóban nagyobb Babits Mihály még Prohászkánál is? Oly annyira, hogy egyedül Babits érdemli meg, hogy katolikusnak nevezzék?

De én megvallom: még nem jutottam el az életszentség ama fokára, hogy a minket tönkretevő papi gőgöt is könnyen meg tudjam bocsátani, illetve gőgös papok lábát egyhamar meg tudjam csókolni. Talán egy esetben igen, – ha ti. meg tudott volna győzni egykori osztályfőnököd, aki származásodról, ősi génjeidről beszélt 1957-ben a Krisztina téri templom sekrestyéjében. Mert, ha ő tényleg az igazat mondta, akkor a Bulányi-szindrómát megfejtette. ... Ezért megkíméllek, és „nem döflek meg a versem végén”....

Gyuri, imádkozzunk egymásért egy Ávét! Alázattal közeledik hozzád gyémántmisés paptestvéred, szabolcs (a kis betűs „nulla”).