Csapody Miklós:

Kommunista terror – katolikus ellenállás

Közösség és kereszténydemokrácia: Szentimreváros élő öröksége

(előadás az MDF XI. kerületi székházában, 2006. februárjában)

A politikai rendőrség már 1960 novemberében lesújtott az ifjúsági pasztorációt javarészt kisközösségekben végző, a békepapi dominanciát következetesen elutasító papokra. Az első hullámban 8 felszentelt papot hurcoltak el.

Az 1961. február 6-án éjszaka kezdődő, „Fekete hollók” nevű orszá­gos akció során több mint 1000 házkutatást tartotta. 45 felszentelt és 38 világi személyt tartóztattak le, köztük a Regnum Marianum diákevange­lizációs munkaközösség vezetőit.

„1961-ben csapást mértünk a Magyar Népköztársaság rendje ellen szervezkedő illegális erőkre. Felszámoltunk egy széleskörű klerikális szervezkedést. A szervezkedés célkitűzése a Magyar Népköztársaság megdöntése és helyébe 'Keresztény Köztársaság' létrehozása volt. E cél érdekében kapcsolatban álltak az olasz, francia és osztrák követségekkel, valamint vatikáni és bécsi központjukkal. Kapcsolataik útján beszámoló­kat küldtek ki, utasításokat és anyagi támogatást kaptak. Céljuk érdekében foglalkoztak a rendszerváltozás számára vezető káderek kiképzésével, ellenséges tartalmú brosúrák készítésével és terjesztésével. Előtérbe helyezték az ifjúság és értelmiség közötti illegális munkát. A párt és kormány minden jelentős intézkedésével szemben igyekeztek tömeghangulatot kelteni, pl. felléptek a mezőgazdaság szocialista átszervezésével szemben. Támadták a lojális papi mozgalmakat, szervezték a reakciós papokat, az illegális hierarchiát, a 'katakomba'-egyházat abból a célból, hogy erősítsék a magyar egyház Vatikánhoz való hűségét, és szélesebb bázist teremtsenek a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésüknek. A szervezkedés tevékenységét megkönnyítette az, hogy beépült a klerikális reakció félillegális és legális mozgalmaiba és általában a római katolikus egyház szervezetébe.

A felszámolt klerikális szervezkedés az összreakciós erők vezetésére törekedett és kapcsolatban állt más illegális csoportokkal, volt horthysta tisztekkel, fasisztákkal, nacionalista értelmiségiekkel.”

81 ítélet született, 22 világi papot és 17 szerzetest ültettek le. A BM a vezetők közül 248 főt részesített rendőrhatósági figyelmeztetésben, 50 pap ügyét a püspöki karnak adták át.

1961. március 15-én a Püspöki Kar körlevélben mondta ki, hogy „határozottan fognak fellépni azon egyházi személyekkel és alkalmazot­takkal szemben, akik az állam és a katolikus egyház törvényeit meg­szegve, hivatásukkal visszaélnek.”

De térjünk vissza a belügyi jelentésben emlegetett „Keresztény Köztársaság”-hoz és a korabeli kereszténydemokráciához, mert a szentimrevárosi katolikus ifjúsági mozgalmak fölszámolása innen érthető meg. E kitérőt nem csak a Szegeden lefogott, majd Szentimrevárosba menekített püspöki titkár, Havass Géza személye indokolja, aki mintegy összeköti a Csongrád megyei egyházüldözést Budával, hanem Bálint Sándor tanítása is. Havass Géza és Bálint Sándor jó barátok voltak, Bálint Sándor boldoggá avatási eljárása megkezdődött. A boldoggá avatást előkészítő szakértő bizottságba Gyulay Endre püspök engem is kinevezett.

„Meg kell teremteni az európai 'Keresztény Uniót'” – mondta a hatvanas évek elején egyik besúgójának Szegeden Bálint Sándor, az új európai egységgondolat magyar előhírnöke.

Bálint Sándor néprajztudóst főként Bartók Béla személyes példája vezette, és annak tudata, hogy az áthagyományozás nem csak tudományos célkitűzés, de azért is fontos, mert a paraszti hagyományok átörökítésének döntő szerepe van a nemzeti önazonosságtudat oly szükséges megerősítésében. Ezért folytatta gyűjtőútjait a hatvanas években is, látva, hogy „A népi hagyományrend korunk urbánus műveltségének, technikai forradalmának hatására rohamosan hanyatlik. Kétségtelen, hogy az európai humanitásnak sok archaikus szépsége is eltűnik vele. Az idő azonban nem áll meg, siránkozni nem lehet. Neki kell fogni a megörökítéshez, a gyűjtéshez és átmenteni mindent a jövőbe, amely egyszer majd bizonyára meg fogja írni az európai parasztélet történetét, tehát annak a társadalmi jelenségnek és kultúrának a világát, amely csak Európát jellemzi, éppúgy, mint a katedrálisok vagy a mozarti muzsika, mint a céhek és a kertek és még annyi más.”

Bálint Sándor azonban nemcsak a hagyomány átörökítésével tekintett a jövőbe. Megismerkedett az első világháború utáni európai katolikus mozgalmakkal, és elmélyülten tanulmányozta Prohászka Ottokár, Zichy Nándor, Giesswein Sándor és Bangha Béla keresztényszocializmusát, de a Regnum Marianumot megalapító Majláth Gusztáv erdélyi püspöknek és Kánter Károlynak, az eucharisztikus kultusz hazai terjesztőjének örökségével is találkozott.

„A vallási élet terén határozottan a katolicizmust illeti az elsőség, hogy ráébredt egész Európa-szerte modern kötelességeinek tudatára – írta. – Hazánkban Prohászka Ottokár közvetíti a katolicizmusnak páratlan objektivitását, klasszikus lezártságában is bámulatos egyéniségkultuszát a XIX. század heroikus kereséseiben kifáradt, immanens orientációiban megcsalódott emberi lélekhez. Azt hisszük: a XIX. század világnézeti viharaiban kevesedmagával a katolicizmus őrizte meg és adta át alkalmas pillanatban a transcendens kitekintés vigasztalását a modern léleknek.”

1929-től vezetett naplófeljegyzéseiben mondja: „A XIX. században Európa kiüresedik és elfásul, a világ és élet öngyilkos hangulattá foszlik, a haladás és civilizáció hősei megszégyenülnek és reménytelenül elbuknak. Létünk metafizikai föltételeiről és realizmusáról, isteni garanciáiról megfeledkeztünk. Az evolúció délibábja megtéveszt bennünket és nagykorúságunkkal kérkedünk. Ez azonban önáltatás, mert a kort a mal du siècle emészti. [...] A részeire bomlasztott világ keményen követeli a mi szeretetünk teljességét, amely éppen megoszlásában, szertehullásában, rádiumszerű sugárzásában válhat határtalanná. A szeretetet követeli tőlünk, amelyből annál több marad nekünk, minél többet ajándékozunk el belőle.”

A korszak európai és hazai újkatolikus szellemi és művészeti áramlataival való találkozását – a magyar népi irodalom és szociográfia föllendülése, majd XI. Pius szociális enciklikája, a Quadragesimo anno (1931) után – az évtized derekától a KALOT szociális célkitűzéseivel való azonosulása követte, amelyekben saját neveltetésének és erkölcsi törekvéseinek is igazolását látta. A harmincas években tehát már nem csak benne találta magát, de ő maga is tevékenyen részt vett annak a „szociális atmoszférának” az alakításában, amelynek céljai hitével és személyes meggyőződésével találkoztak.

A magyar katolikus népmozgalmakban való részvételén keresztül ez az elköteleződése vezette 1945-ben a Keresztény Demokrata Néppártba is. Bálint Sándor „haladó katolikus meggyőződésének” ösztönzésére kapcsolódott be az országos pártpolitikába s lett 1945–1948 között pártjának országgyűlési képviselője, mert úgy vélte, hogy „csak egyetlen organizáló tényező lesz itt: a magyar katolikus egyház. Különös gonddal kell ügyelnie, hogy a másik tábort ne az ő fegyvereikkel, ne a szemet szemért ószövetségi elv[e] alapján, hanem a kiengesztelődés és nagylelkűség karizmájával próbálja meg visszaszorítani. Nem az a lényeg, hogy önmaga külön mozgalmi életet kezdeményezzen, hanem hogy az új magyar társadalmi fejlődés irányát és egyetemességét kijelölje.”

A katolikus szellemi és társadalmi-politikai kezdeményezések mellett figyelemmel kísérte a húszas években megjelent, és célját a föderális Európa megteremtésében megjelölő páneurópai mozgalomnak: a Páneurópai Uniónak a működését is, könyvtárában Coudenhove-Kalergi könyvei is megtalálhatók voltak.

A páneurópai mozgalomban a kulturális-politikai közeledésnek, az első világháború utáni európai megosztottság fölszámolásának jó szándékú szervezetét látta. Joggal, hiszen a mozgalom „jelentősége részben abban állt, hogy maga köré gyűjtötte az európai gondolat szellemi képviselőit, részben pedig abban, hogy noha társadalmi jellegű a mozgalom, számos vezető európai politikus is támogatta, vagy tagjává is vált. [...] senki előtt sem volt kétséges, hogy a kontinens jövőjét nem kis részben a francia-német viszony és kapcsolatrendszer határozza meg.”

A Coudenhove-Kalergi-féle Európai Egyesült Államoknak az eszméje ugyan nem, politikai aktualitása azonban rövidesen szertefoszlott. Noha 1928 és 1932 között a gondolat igen eleven szellemi érdeklődést váltott ki Európa-szerte, az európai államok önkéntes egységesülésének a harmincas évek derekától: a Harmadik Birodalom fölemelkedésétől kezdve már akkor sem volt már realitása, ha sokan hittek is benne.

A katolikus egyetemességre ráépülő, második világháború utáni francia, belga, olasz és „nyugat-német” (Rajna-menti és bajor) katolikus irodalmi, filozófiai és művészeti megújulás, politikai síkon pedig a kereszténydemokrácia: a francia Köztársasági Népi Mozgalom, majd a német Kereszténydemokrata Unió és a Keresztényszocialista Unió eszméi voltak Bálint Sándor iránytűi, természetesen a szolidaritáselvű magyar keresztényszocialista hagyományokkal és a modern magyar kereszténydemokrácia természetjogával együtt.

Úgy vélte, hogy a már a 15. század második felében fölbukkant európai egységgondolat (az europa imperialis, később az Európai Egyesült Államok, az Európai Konföderáció) egyetemes keresztény gondolat. Fölismerése szerint ez a keresztény egységgondolat tehát a 20. század második világháború utáni európai kereszténységének egyszerre meghatározó történelmi öröksége és sürgető erkölcsi feladata. Olyan gondolat, amelynek célja Európa kétezer éves keresztény örökségének egységes eszmei-kulturális, erkölcsi és politikai értékeire alapozva az európai széttagoltság és a világpolitikai szembenállás végleges fölszámolása, miután „A demokrácia a kereszténységnek köszönheti létét. Azon a napon született, amikor az ember küldetésévé vált, hogy mulandó élete során az egyéni szabadság, mindenki jogának tiszteletben tartása és a testvéri szeretet gyakorlása révén kivívja az emberi személyiség méltóságát. Soha Krisztus előtt nem fogalmazódtak meg hasonló gondolatok. Ilyen módon a demokrácia eszmeileg és időrendben szorosan kötődik a kereszténységhez.”

Bálint Sándor a személyiség megújhodását a háború utáni magyar társadalom mindent átható megújulásának: az elkerülhetetlen kényszernek, egyszersmind megtisztító lehetőségnek tekintett radikális változásnak az előfeltételeként fogta fel, amely a magyarságnak, mint nemzeti közösségnek a jövőjét is meghatározza. 1944 telén vetette papírra Alkossunk új embert című fogalmazványát, amelyben a magyar katolicizmus valódi megújulását sürgette: „Hiányzik a keresztény felelősségtudat érzése. Fanatikusok, akik bármely pillanatban tönkre tehetik a világot, jobban, mint a világháború. Fel kell ébreszteni a keresztény öntudatot. Ha a keresztényekben nem fejlődik ki a felelősségtudat, beláthatatlan a következmény. [...] Krisztus kisugárzásával talán sikerülni fog irgalmas szamaritánusként meggyógyítani a beteg világot. Nem az a fontos, hogy mit akarunk, hanem, hogy mik vagyunk. A legjobb részről ne feledkezzünk meg. A katolicizmus nem világnézet, párt, emberi magatartás, hanem ezen túl a királyi ember lakomájára is hivatalosak vagyunk. A mennyei tehetetlenség legyőzi az ördög imperiálizmusát.”

A kor modern kereszténydemokráciája „a lelki értékek elsőbbségét [hirdette], amelyek egyedül képesek az embert nemesebbé tenni. A szeretet és a könyörületesség egyetemes törvénye szerint minden ember felebarátunk, és a keresztény világban a társadalmi kapcsolatoknak azóta is ez az alapja.”

Miközben azonban az európai, főként pedig a nyugati német újjáépítés nem csak a Marshall-segéllyel kezdődött meg, hanem éppen ezen eszmék erejének bekapcsolásával is, aközben Magyarországon a szovjet megszállókra támaszkodó kommunisták rendezkedtek be, vagyis kezdetét vette az ország szovjetizálása: a polgári civilizáció fölszámolása, az egyház- és vallásüldözés, a nyugati határon pedig rövidesen megépült a vasfüggöny. „A demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz. Egy keresztényellenes demokrácia olyan karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba, vagy anarchiába süllyed.”

Bálint Sándor a katolikus Demokrata Néppárt parlamenti képviselőjeként is a polgári demokrácia intézményei, az egyház és a vallás szabadsága, valamint a nemzeti hagyományok védelmében tevékenykedett, amíg tehette, 1948 végéig, Mindszenty József hercegprímás letartóztatásáig. Mandátumáról már lemondott és végleg visszavonult szegedi tanszékére, amikor 1949. április 4-én Washingtonban létrejött az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, a NATO, 1950. május 9-én pedig megjelent Párizsban Robert Schuman és Jean Monnet Európa-terve a föderáció fokozatos kiépítéséről. Az elgondolás megalkotói az európai integráció alapjául „olyan területet választottak, amely az európai béke biztosítása szempontjából alapvető jelentőségű: a szén- és acélipar központi ellenőrzése révén lehetetlenné válik az önálló háborús készülődés. A Schuman-terv így amellett, hogy a német szén és a francia vasérc közös piacának megteremtésével számos gazdasági előnnyel is járt, a béke fenntartásának biztosítékául is szolgált.”

Az Európai Szén- és Acélközösség 1951. április 18-i létrejöttével: a Párizsi Szerződést aláíró Franciaország, Németország, a Benelux-államok és Olaszország társulásával kezdődött el Európa egyesítése. 1954 októberében a Nyugat-Európai Unió (a WEU) megalapítására került sor azzal a céllal, hogy biztosítsa a Német Szövetségi Köztársaság katonai integrációját, de a szervezet „Európa egységének előmozdítását és fokozatos integrálódásának támogatását” is feladatának tekintette.

Eközben Magyarországon a keresztényellenes „népi demokrácia” mind jobban belesüllyedt a zsarnokságba és terrorba, és amikor 1957. március 25-én a Római Szerződésekkel létrejött az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia Közösség (Euratom), akkor Magyarországon az 1956-os forradalmat leverők bosszúja dúlt. Bálint Sándor bonni útja után írta naplójába: „A 'Szabad Európa' minden hebehurgyasága mellett is valamit képvisel: folyton emlékeztet arra, hogy többre hivattunk, nagyobb érvényességek örökösei és úttörői vagyunk. A sóvárgott integráció már nem földrajzi[lag] körülhatárolt, hanem metafizikai követelmény. Erre a misszióra München és Bécs alkalmasabb, mint a távoli, szeszélyes vénkisasszonnyá öregedett Páris. Mindig érzem: szabadság, vagy semmi. Most nagy lélegzetet vettem itt belőle. Érzem a mai élet nagy csapdáit és ámításait itt is, de itt védekezhetem ellenük.”

Az európai keresztény mozgalmak hatása és az általa áhított integráció gondolata Magyarország jövőjét tekintve politikailag, de eszmeileg és történetileg is foglalkoztatta. Miután az európai egységeszmét katolikus gondolatnak tartva tekintett a Habsburg-házra és az Osztrák–Magyar Monarchiára is, az állambiztonság „reakciós” engesztelhetetlenségét is a Monarchia iránti, rendszer- és államellenesnek tartott nosztalgiájából, „keresztényszocialista koncepcióját” pedig félremagyarázott legitimizmusából eredeztette. Ezekből az elemekből szerkesztették meg azt a gondolatmenetet, amely szerint Bálint Sándor illegális katolikus pártszervező tevékenységének (szervezkedés) és ideológiai föllazításának (izgatás) célja nem csupán a Habsburg-restauráció, hanem egyenesen a minél szélesebb körű, kontinentális antikommunista összefogással megteremthető keresztény „európai unió”: „nevezett nagy tisztelője az osztrák-magyar monarchia [!] politikai rendszerének, s az általa kívánt 'keresztény szocializmust' is egy ún. közép-európai unió keretén belül látja megvalósíthatónak, ami magába foglalná a volt osztrák-magyar monarchia államait, plusz Nyugat-Németországot, s természetesen szerinte az így létrejövő államszövetségben a nyugatnémet politikai irányvonal lenne a domináló.”

A politikai rendőrség nem értette meg, hogy a Habsburgok barokk világában Bálint Sándor évszázadok keresztény európai hagyományát és „lelki örökségét” tisztelte a sajátjaként. Számára ugyanis, mint magyarnak, a birodalom, majd a Monarchia nem csak Szent István történelmi Magyarországának volt természetes foglalata, de mint kereszténynek olyan katolikus univerzum is, melynek lelki és kulturális otthonosságában saját tudományának tárgyára is személyes örökségeként és hivatásaként talált rá. Úgy, hogy közben ennek az univerzumnak korszakokon átívelő, kiegyensúlyozó szellemiségében és „szakrális világában” a maga intim kulturális hagyományait is fölfedezte.

Megtalálta benne „az európai emberség legszebb archaizmusait”, a legújabb korba is átnyúló európai örökség hagyományát, mint a számára időben is közvetlenül még elérhetőt: mindazt, aminek az „európai parasztlétben” átörökített hagyatékát Alsóvárostól Csíksomlyóig és Svájctól Itáliáig a sajátjaként szemlélhette. A Monarchiát ezért egy a magyarságnak megfelelő, történetileg pedig ideálisnak tartott keretként fogta föl, melyen bár a történelem már túlhaladt, hagyatéka azonban megőrzendő, politikai tekintetben pedig egy majdani keresztény Európai Unióban folytatandó.

Mindebből 1964-ben az állambiztonság annyit értett meg, hogy „Bálint politikai beállítottságának gyökerei a katolikus osztrák-magyar monarchia bálványozásában keresendő [!]. Nagyra értékeli a monarchia szerepét, s mint egy közép-európai keresztény nagyhatalmat emlegeti. Jelenlegi politikai koncepciójának a 'keresztény szocialista' állam megteremtésének lehetőségét is ebből a szemszögből építi fel. Természetesen a mai nemzetközi helyzetnek megfelelően, magának a monarchikus királyságnak a létrehozását [!] elveti, de mint alapvető tényhez ragaszkodik egy államszövetséghez, egy keresztény unióhoz.” Abban azonban, hogy mélyen hitt egy (történelmileg „rövidesen”) bekövetkező európai integrációban, a rendőrség nem tévedett. „Igen, Lotharingia: Induljon el innen újra Bécsnek, Budának felszabadulása a hódoltság alól...”

Amikor 1963 nyarán besúgójával a vatikáni utódlásról és VI. Pálról beszélgettek, „felmerült az ausztriai politikai aktualitás, Ottó visszatérésének kérdése Ausztriába, s ennek során kérdésemre ekként válaszolt: 'Mégis csak kitűnt a történelmet nézve, hogy [a] Közép-Európában lévő államok egy szuverenitás alatt tudtak létezni, éspedig a Habsburg-dinasztia alatt.' Mondottam: 'ha az orosz hódoltság megszűnne, a kérdés az, hogy lehetne-e szó egy restaurációról?' Felelte: 'Nézd, ki lenne itt alkalmas? Talán egy Kodály Zoltán, a zeneszerző mint köztársasági elnök?”

A titkosrendőrség megjegyzése: Bálint Sándor „elvi vonala keresztényszocialista vonal, amely egy közép-európai integráció folytán valósul meg. A legitimizmus, amely időközönként felmerül, a részéről nem felel meg a számára [!], minél fogva az a mai időkben túlélte magát. [...] az új pápa trónra kerülésével nem vár változást a vatikáni politikában, szerinte továbbra is a keresztényszocialista elvek az irányadók.”

A Habsburg-restaurációt azonban határozottan elutasította: „Ottó nyugtalanító jelenléte Ausztria határán, valószínűleg nyugati támogatásra és bíztatásra történik. Egy Habsburg-restaurációtól Isten ments!”

Bálint Sándor nem a szó szoros politikai, hanem átvitt, „szellemtörté­neti” értelmében volt „legitimista”, aki „szívesen hivatkozott arra, hogy a Duna-menti népek állami uniója, területi integrációja ideális lenne.”

Amint egykor Rákosiék tekintettek a Demokrata Néppárt keresztény­szocializmusára, mint a kommunista diktatúra berendezkedésének akadályozójára, úgy minősítette a politikai rendőrség Bálint Sándor fejtegetéseit is az államrend megdöntésére irányuló, a „kapitalizmust” visszahozni akaró rendszerkritikának. „Keresztényszocializmusa” a hatvanas évek elején az állambiztonság egyik megkedvelt ideológiai problémájává vált, amit nem kis elemzői buzgalommal igyekeztek „megfejteni”: „Még mindig nem ismertük meg dr. Bálint Sándor keresztény szocialista elképzeléseit. [...] Vannak ugyan értesüléseink, miszerint a klerikális reakció szószólói csak is a keresztény szoc.[ializmu]-s. megteremtésével – a marxizmusból az ateizmus kivonásával – úgymond a 'kommunista eszmék megszentelődésén' keresztül képzelik el.” „A csoportosulás tagjai társadalmi rendszerünkkel szemben ellenséges álláspontot képviselnek. Politikai koncepciójuk egy ún. 'keresztény szocialista' társadalom megteremtése, melyet egy keresztény alapokon létrehozott 'európai egyesült államok' keretében látnak megvalósíthatónak.”

Amikor a besúgó ismét a keresztényszocializmusról kérdezte, ti. hogy volna-e ennek nálunk is talaja, Bálint Sándor ezt felelte: „'Lenne, de a hatóság is rajta van és vigyáz, hogy ne legyen. Nem is gondolod, hogy ezek mennyire lerombolták a munkát, mint erkölcsi ideált, annak tiszta és magasztosabb felfogását', s aztán fejtegette a kommunista munkamorál alacsony színvonalát.” Pedig Magyarországon is megvolna a hagyománya és szerepe, nemcsak Nyugaton, ahol „különösen Franciaországban és Belgiumban van ennek nagy mozgalma.”

Bálint Sándor szerint „'A magyarországi római katolikus egyháznak a keresztyén [!] szocializmussal kapcsolatban nincs határozott álláspontja, hogy úgy mondjam tanácstalanság van ebben a kérdésben. [...] Ennek oka egyrészt az, hogy az egyháznak nincsen meg a szabadsága, másrészt vannak emberek, ezt fájdalommal mondom, akik tisztviselői állásban vannak, és nem merik vállalni a korral járó feladatot. Pedig a kerestyén [!] szocializmus a kommunizmusnak is hasznára lehetne.' Mondottam: 'Vagyis félnek ezek az emberek?' Felelte: 'Igen, félnek!'”

„Nagyon hiszek Közép-Európában, Pista, hogy itten ezekből a népekből, hát mondjuk legyünk egy kicsit – szeressük annyira a mi nemzetünket – hogy éppen a magyarságtól valami ki fog jönni. Valami, ami mind a kettő, de egyik se, tulajdonképpen egy harmadik...” „Ezért volnék én rendkívüli híve az európai gondolat kiteljesedésének, és ugye persze aztán minden nép élheti a maga sajátos életét és építgetheti a maga kultúráját...”

Mindebből az „elemzők” arra a következtetésre jutottak, hogy ez a „valami” lehetne majd a „keresztényszocializmus”, ugyanis Bálint Sándor „meggyőződése szerint egy általános, főleg értelmiségi összefogás teremtené meg a vallásos élet terén egy általuk óhajtott kibontakozás lehetőségét. [...] Szerinte a kommunizmus és a katolicizmus 'találkozása' révén egy általuk is elfogadható forma, az ún. 'keresztény szocializmus' jönne létre.” Ez a mondata is lehallgatásból való: „Én hiszek benne, hogy mondjuk a kommunistáknak második, harmadik generációja mégiscsak humanizálódni fog valamiképpen.” „A lehallgató készülék elhelyezése óta értékes adatokat kaptunk dr. Bálint Sándor nacionalista és kommunista ellenes tevékenységéről, arról, hogy nevezett bizalmas baráti környezetében jelenleg is 'keresztény szocialista' társadalom, a 'keresztény unió' megteremtését, a 'Nagy-Magyarország' visszaállításának koncepcióját terjeszti.” Bálint Sándor e „tételét” pedig már 1961-ben kifejtette: „Bár kétségtelenül a kommunizmusnak vannak olyan részei és eredményei, melyet [!] nem lehet kétségbe vonni, de nekem az a nézetem, hogy ma már a szovjet átvette a polgáriasodást, ma már nincsen proletár és kizsákmányoló, ma már csak az egész szovjet népről beszél. Nekem az az ösztönös, hangsúlyozni kívánom, egyéni megérzésem, hogy a marxizmus ma már elérte a délutánját.”

A „keresztény szocializmus”, vagyis a Demokrata Néppárt természet­jogra épített „modern, szociális és demokratikus keresztény államesz­méje” – valójában a második világháború utáni modern keresztény­demokrácia német katolikus ébredési és politikai vonulata – vezette az állambiztonságot annak kipuhatolásában is, vajon mi Bálint Sándor véleménye az európai megosztottság fölszámolásának útjait kereső áramlatokról és a világpolitikáról. A „nemzetközi helyzet” európai tükrében ezért főként a nyugatnémet belpolitikai és a német-francia kapcsolatok után érdeklődtek.

„'Sándor, egész a közelmúltig abban a hiszemben voltam, hogy Adenauer jobboldali szociáldemokrata, s most tudtam [meg], hogy ő a múltban is, a weimari német köztársaság alatt is a katolikus centrum, vagy a néppárt embere volt.' – számolt be a besúgó. – Felelte: 'Adenauer egy nagy ember, ő soha nem volt szociáldemokrata, ő mindig a német katolikus politikai vonalhoz tartozott, s Hitler alatt ezért internálva is volt, sok értékes és haladó katolikus ember a hitlerizmus alatt ilyen sorsra jutott.' Mondottam: 'Sándor, mi a te álláspontod Adenauer és De Gaulle közötti tanácskozásokat illetően, illetve mi ennek a lényege?' Felelte: 'Adenauer és De Gaulle lényegében az európai gazdasági uniót akarják megvalósítani, ebbe hat állam tartozik lényegében, mint a Benelux-államok (Hollandia, Belgium, Luxemburg), Németország, Franciaország és Olaszország. [...] egy ilyen nagy, átfogó gazdasági közösség az ő elgondolásaik [!], mely óriási távlatú terv. [...] Adenauer és De Gaulle előtt végeredményben egy nagy európai katolikus államszövetség lebeg, s bár hangsúlyozni kívánom, hogy nincsenek híreim és adataim arra, de mégis az a benső meglátásom, hogy De Gaulle és Adenauer egyrészt az amerikanizmus[tól], másrészt a moszkovitizmustól akarják Európát megszabadítani.' Mondottam: 'Milyen a katolikus szellemi élet ma Németországban?' Felelte: 'Óriási katolikus szellemi élet van ma Németországban, nem is gondolod, mily hatalmas szellemi mozgalom van ma ott.'”

A jelentést az állambiztonság így értékelte: „Elképzeléseinek gyakorlati megvalósulását látja a francia és nyugatnémet politikai közeledésben. Mindkét államot alkalmasnak tartja, hogy egy keresztény 'európai unió' vezető magja legyen.” „Én ebből a szempontból tartom végeredményben most a politikai vonatkozásokat is kényszerűségre számítva, a De Gaulle[nak] és Adenauernek az összefogását mérhetetlen európai jelentőségűnek, hogy újra egy európai integráció, egy új Európa mellett teszik le a garast, és ugye amikor nem mondják ezt ki, de én így gondolom, amikor rájönnek arra, hogy előbb vagyok ember és előbb vagyok keresztény és csak azután egy népnek a fia...”

Amikor egy másik besúgó a II. vatikáni zsinat előkészületeiről faggatta, Bálint Sándor megjegyezte, hogy az egyedül járható útnak a dogmatikus merevséggel való szakítást és a „több szociális tartalmat” tekinti: „Tudod, a Vatikán a politikai hatalmát és súlyát eléggé elvesztette. De vesztett a világnézeti harcban saját táborában is. Ha az Egyház súlyát és erejét, befolyását a nyugati földtekén, ahol gyökereit a két évezred alatt leeresztette, meg akarja tartani továbbra is, akkor meg kell újhodnia, sok mindent meg kell reformálnia, sok mindent új tartalommal kell megtöltenie, alkalmazkodva haladó századunkhoz. Meg kell teremtenie a 'Keresztény Uniót'”.

Az európai politikában pedig ennek az összefogásnak nem csak a nyugatnémet-francia közeledés esélyei jelentették a fő kérdést, sokkal inkább a német egység ügye és ennek hidegháborús világpolitikai dimenziója. „a németek a két világháborút velünk együtt veszítették el és mégis ők mindig kimásztak – mondta Bálint Sándor. – Gazdaságilag egy olyan konjunktúrában élnek, amelyben talán soha. Viszont egy kérdés, ha a 'nagy öregemberük' meghal, kérdés, hogy és hová fog alakulni a helyzet. A német kérdést nézetem szerint sürgősen meg kell oldani, ez sürgősebb, mint bármilyen hasonló, megoldásra váró kérdés. Ez a fő gyűjtőpont itt Európában a szomszédságunkban. Mind a két oldal merev, Adenauer makacs...”

„A béke legfőbb kérdése a Kelet és a Nyugat, a nyugati világ és a szovjet világ közötti viszony – írta ugyanekkor Schuman. – Napjaink kiemelkedő fontosságú problémája ez, nem csupán a belső nehézségek miatt, de azért is, mert összefügg minden más aktuális kérdéssel, Németország, Ausztria, a Balkán, a Közel- és Távol-Kelet problémáival. Ráadásul döntő szerepet játszik katonai kiadásaink terén, következésképen pénzügyi helyzetünkben. Ezért állíthatjuk, hogy amennyiben sikerülne kialakítanunk valamiféle tartós modus vivendit a szovjet rendszerrel, ezzel nem csupán a béke irányába tennénk döntő lépést, de minden társadalmi és politikai eredetű nyugtalanság feloldása irányába is.”

„Az én szerény megítélésem szerint az Egyház kétezer esztendős, inkább küzdelmes, mint dicsőséges múlttal is még lehetőségeinek, missziójának a legelején tart – írta Bálint Sándor. – Hogyan lehetséges Igével táplálni azokat, akik kenyérre kénytelenek még mindig, a modern technika csúcsán is éhezni? Ágoston óta egy kis sommás általánosítással XXIII. János fogta föl igazán, hogy miről is van szó. Nem szorul bizonyításra, hogy a világ, az emberiség egy soha nem sejtett integráció felé halad, amelyet nézetem szerint más metafizika (mohamedán, hindu, buddhista stb.) alig bír – ezer, ilyen rövid levélben nem részletezhető történelmi, éghajlati ok, elzárkózó magatartás miatt – követni. Korunk gazdasági rendszereinek, megoldási törekvéseinek nagy feladatai vannak a jó és igazságos elosztás, helyes organizáció körül, de az embernek hozzájuk kell ezekhez a feladatokhoz magasodnia, szinte nemesednie.”

Az egyik titkos házkutatás során kiderült, hogy „több olyan írásmű van a birtokában, ami ellenséges tartalmú, s egyesek Habsburg Ottónak az 'Egyesült Európa' megteremtésére vonatkozó koncepcióit tartalmazzák.”

Bálint Sándornak az állambiztonság által sokat emlegetett „egységes elgondolását” kulcsfontosságúnak tekintették, mert a „rendszerünkkel szemben ellenséges elemeket” országszerte állandó megfigyelés alatt tartották, majdnem minden baráti társaságban szervezkedés csíráját látták. A szervezkedés mögött a „fasiszták” és a „klerikális reakció”, a „volt polgári pártok” Nyugatról is támogatott képviselőinek a rendszer megdöntésére kidolgozott „koncepcióját” keresték, amit Bálint Sándor keresztényszocialista „átnövéselméletében” véltek felfedezni. Miután pedig a maga igen kiterjedt körében ezen: a „létező” szocializmus katolikus humanizmussal való átitatásán dolgozik, különös veszélyessége abban áll, hogy az addig elszigetelt és „illegális mozgalmi tapasztalat nélkül működő, rendszerellenes csoportok” világában koncepciójával megjelent az „egységes elgondolás”: a tételesen kidolgozott politikai ideológia.

Szerintük Bálint Sándor és társai „ezen elképzeléseik gyakorlati megvalósítását meggyorsítani vélik egy ún. 'keresztény közép-európai unió' kialakítása útján. E 'szövetségben' a nyugatnémet politikai berendezkedést tartanák ideális és megvalósítható politikai formának.”

Az Olyan ügyek, ügyjelzések, melyekben volt fasiszta és jobboldali pártok tagjai szerepelnek című összefoglalóban a politikai rendőrség maga is a társasági politizálás kapcsolatrendszeréből vezette le a Bálint Sándorral történeteket: „'Utazók' fn. 1961. december 13-án nyitottunk előzetes ellenőrző csoportdossziét dr. Bálint Sándor volt demokrata néppárti országgyűlési képviselő által vezetett laza csoportosulásra. A csoportban egyetemi, teológiai, középiskolai tanárok és más reakciós mérnökökből és értelmiségiek vettek részt [!]. Az összejöveteleket Bálint lakásán tartották, ahol rendszeresen megbeszélték az aktuális kül- és belpolitikai eseményeket, a SZER és más imperialista rádióadókból szerzett értesüléseiket. A fellazítási taktika hatására dr. Bálint 1964 nyarán az NSZK-ból nagy mennyiségű ellenséges tartalmú propagandaanyagot hozott be és azokat bizalmas körben olvasás céljából terjesztett[e]. Ezen körökben rendszeresen tartott élménybeszámolót a nyugati életviszonyokról, az emigrációs személyektől szerzett értesüléseiről. Összejöveteleik alkalmával erősítették egymásban a nyugati, elsősorban NSZK felé való orientációt egy keresztény szocialista alapon álló 'Európai Egyesült Államok' megvalósításának gondolatát. 1965 nyarán dr. Bálint Sándor és társai ügyét realizáltuk.”

Bálint Sándort elsősorban hite és tudománya tette az új európai egységgondolat magyar előhírnökévé, de katolikus gondolkodóként, és a modern magyar kereszténydemokrácia egykori vezető politikusaként is mélyen hitte, hogy „A szó keresztény értelmében vett általános demokrácia megvalósulásának nagyszabású terve Európa felépítésében ölt majd testet.”

Az Európai Unió a Maastrichti Szerződéssel ( Szerződés az Európai Unióról ) 1993. november 1-jén jött létre jogilag, melynek hazánk 2004. május 1. óta teljes jogú tagja. Ez az Európa nem azonos azzal, amire Bálint Sándor vágyott: alkotmányából még a kereszténységre, az Európa keresztény kulturális gyökereire való puszta utalás is kimaradt. Furcsa, hogy ezt, mint a „diszkrimináció mellőzését” egyik, 2004 májusában adott nyilatkozatában maga Habsburg Ottó, a Páneurópa Mozgalom elnöke is helyénvalónak találta. Az a Bálint Sándor által óhajtott, keresztény gyökerű egységgondolat azonban, amelyet már több mint negyven esztendővel ezelőtt, Magyarországon talán elsőként ő fogalmazott meg, mégis megvalósult.

És most térjünk vissza Szentimrevárosba, az itteni katolikus mozgalmak körébe.

Negyvenöt évvel ezelőtt, az 1961. február 6-ról 7-re virradó éjszakán a magyar katolikus egyház ismét drámaian nehéz órákat élt át. Az 1957-es „Loyolások” hulláma után, az 1961 végén kezdett „Misszió” nevű egyházüldöző hullámot megelőzően elkezdődött a „Fekete hollók” fedőnevű titkos akció.

Kádár János politikai rendőrsége messze túlteljesítette Hruscsov utasításait: totális támadás indított mindazok ellen, akik az élő egyház tagjaiként vállalták vallásos meggyőződésüket, vagyis nem elégedtek meg az államhatalom által ellenőrzött hallgató egyház bénaságával, az ún. sekrestye-katolicizmussal. Ők lettek a „fehér vértanúk”, akik hosszabb-rövidebb börtönnel, egzisztenciájuk feláldozásával, családi nehézségekkel és másodrangú állampolgársággal fizettek azért, mert szembeszálltak a rájuk törő ateizmussal.

1961 februárjában Szentimreváros földalatti katolikus mozgalmát is lefejezték. Barlay Ödön Szabolcsot és Havass Gézát a népi demokratikus államrend megdöntése ellen irányuló szervezkedés vezetésének bűntette, Nobilis Gábort, Hontvári Miklóst, Gáldi Zoltánt, Merényi Gyula Engelbertet és Kölley Györgyöt a szervezkedésben való részvétel bűntette miatt ítélték el június 19-én. Barlay 8 évet, Havass 5 és fél, Merényi 4 és fél, Nobilis 4, Hontvári 3 és fél, Kölley 3, Gáldi 2 és fél év börtönbüntetést kapott. Szentimrevárosból elítélték még Alszászy Károlyt, Körmendy Szilvesztert, Kelgevich Lászlót, Aszalós Jánost, Rozgonyi Györgyöt, Hopp Rozáliát, Rozványi Istvánt, Mezey Bertalant, Gosztonyi Gézát, Éry Bélát és Éry Györgyöt: Alszászy 5 évet, a többiek 4–másfél esztendős börtönt kaptak. A többieket fizikai munkára, alacsonyabb beosztásba kényszerítették, 12 pedagógus elveszítette állását, 21 hallgatót kitiltottak az egyetemről. További 180 fő részesült hasonló büntetésekben, rendőrhatósági figyelmeztetésben – és titkosrendőrségi megfigyelésben, legtöbbjük a nyolcvanas évekig. Miért?

Az 1938-as Budapesti Eucharisztikus Világkongresszust követően a Budai Ciszterci Szent Imre Egyházközség területén a vallási élet minden addigit meghaladó fölélénkülése volt megfigyelhető. Innen: a plébániáról és a ciszterciek gimnáziumából indult el az a mozgalom, amely 1949–1961 között is tovább vitte az örökséget: a cserkészetet és a ministrálást, a (templomból ekkor már kitiltott, lakásokon tartott) hittan-oktatást, a módszeres, korszerű önképzést, a tudatosan vállalt hit fenntartását és továbbadását a Regnum Marianum hagyományaival együtt. Barlay Ödön Szabolcs nem tévedett: a szentimrevárosi mozgalom volt országszerte a legjelentősebb, mert „itt lehetett legkevésbé abbahagyni mindazt, ami elkezdődött”. Másutt is voltak egyházi iskolák, másutt is virágzott a cserkészet, de csak itt volt ilyen, a korabeli átlaghoz képest korszerű plébániai pasztoráció, ilyen erős és önérzetes keresztény középosztály.

De miért, hogy ennek legaktívabb hitvalló tagjai súlyos börtönéveket kaptak, a többiek életét pedig minden lehető eszközzel igyekeztek kettétörni? Miféle „szervezkedés” folyt itt nálunk, Szentimrevárosban, ami nem csak, hogy magára vonta, de a szinte teljes fölszámolásig kihívta maga ellen az ateista államhatalom dühét?

A résztvevők legtöbbjének első és legnagyobb élménye természetesen a cserkészet volt, Latinovits Zoltánnak, a Sólyom őrs vezetőjének éppen úgy, mint Róna Tas Andrásnak, Dudits Andrásnak, Dávid Lászlónak, Geszler Ödönnek. A cserkész-hagyomány hatását jól megmutatja, hogy amikor 1956-ban a mozgalom újraindult, a Bartók Béla út 15. előtt napokig kígyózó sorok álltak, mert több mint 12 ezer (!) fiú jelentkezett.

Az iskolák államosítása után jöttek létre az „apostol-körök”, amelyek a vallásos közösségi élet természetes folytatását biztosították, a ministráns-körhöz, a harmadrendhez, a kórusmozgalomhoz, s természetesen az illegális hitoktatás megszervezéséhez hasonlóan. A hitoktatásban nem csak a már üldözött, aztán elhelyezett, később le is tartóztatott papok működtek közre, hanem a nagyobb diákok is, hálózat-szerűen, akikhez kisebb-nagyobb csoportok tartoztak. Egy-egy népesebb csoportnak 80–120 gyerek is tagja volt.

A ciszterci Pallos Bernardin vádiratából az is megtudható, hogy célja volt „minél több általános, közép- és felsőiskolai tanulót bevonni az illegális szervezkedésbe, ezeket 'idealista' szellemben nevelni, hogy ún. keresztény elitté képezzék őket. Ezáltal kívánták ellensúlyozni az államosított iskolák marxista kommunista nevelését”.

A szerveződés lassan hatalmassá növekedett, majd differenciálódott: a Barlay-féle vonal mellett rövidesen létrejött a Rozgonyi György vezette tömegmozgalom, már indulásakor is közel 200 fővel. Ez az irány Szentimreváros katolikus öröksége mellett a lelki élet értékeit és a közösség ifjúsági élményeit: a táborozást, vezetőképzést, és a társas élet alkalmait foglalta modern keresztény pedagógiába. Számtalan házasság kötetett itt meg, máig tartó barátságok jöttek létre ezekben az évtizedekben.

Nézzük meg mindezt közelebbről. Szentimreváros katolikus fiatalságának a második világháború utáni ateista diktatúra idején vállalt istenhívő tanúságtétele, annak keretei és előfeltételei a század első felére nyúlnak vissza, Prohászka Ottokár, Bangha Béla, valamint Tóth Tihamér, Sík Sándor, Maczell Mihály és Koszter atya szellemi hatásában keresendők. Az Eucharisztikus Kongresszus itt is virágzó hitéletet eredményezett, fejlődtek a vallásos ifjúsági egyesületek, a Szívgárda, a Mária-kongregáció, a KALOT és a KALÁSZ, nem utolsó sorban a Magyar Cserkészszövetség. Mindszenty József 1948. végi letartóztatása, majd a szerzetesrendek betiltása, az egyházi iskolák és egyesületek betiltása azonban az egyház megfélemlítéséhez vezetett.

A szentimrevárosi ciszterci egyházközség az üldöztetések közepette is élte a maga életét, ahogy lehetett: ami addig természetes volt, folytatódott a „föld alatt”. Ennek a dinamikus keresztény életnek, hitéleti mozgalomnak egyetlen célja volt: a hit megtartása és az ehhez igazodó életvitel folytatása, a katolikus hit és erkölcs átadása az utódoknak. A Kalmár Ödön vezette plébánia jó lehetőséget teremtett az átlagosnál intenzívebb, kiterjedtebb hitéletre, annak lehetséges társadalmi, majd mozgalmi, társasági dimenziójában is. A mozgalomnak csúcsvezetői, középvezetői, tanácsadói és tagsági rétegzettsége volt, több ezer tagjának családi hátterét a középosztály: pedagógusok, mérnökök, jogászok, orvosok, tisztviselők, kereskedők adták.

A központot a plébánia, ciszterciek, a fiú- és leánygimnázium, valamint a cserkészet egysége jelentette, a Kalmárt követő, békepap Horváth Richárd idejében a mozgalmi élet hanyatlásnak indult. A visszaemlékezők közül a legtöbben ez időből Brisits Frigyest és Schilling Rogert emlegetik, mint legnagyobb hatású vezetőiket.

A cserkészet egyszerre adott keretet és erkölcsi tartalmat. Nevelői szervezői közül meg kell említeni Alszászy Károly, Aszalós János, Barlay Ödön Szabolcs, Bezuk Zsolt, Buda György, Éry György, Gáldi Zoltán, Geszler Ödön, Gosztoyi Géza, Hertelendy Miklós, Keglevich László, Kerényi Károly, Luka László, Lantos Gábor, Nobilis Gábor, Nemes Zoltán, Pándi András, Rajk András, Rozgonyi György, Szenkuti Pál és Vojnits Pál nevét. A cserkész-vonal vezetője Kölley György volt.

Az ún. apostol-köröket a Szent Imre gimnázium tanára, Barlay Ödön Szabolcs hozta létre. Ezeknek az elit csoportoknak a fő célja – Róna Tas András és Dudits Endre vezetésével – a vallásos közösségi élet folytatása volt. Hetente többször is összejöttek, kultúrfilozófiai, szociológiai és irodalmi kérdésekkel foglalkoztak. Tanulmányi munkájuk során gépelt összefoglalókat, jegyzeteket is készítettek.

A ministráns-körökben a betiltott iskolai hitoktatás pótlása folyt, de nagy figyelmet fordítottak a fiatal hitoktatók kiképzésére is, akik az apostol-körökön kívül ezt is magukra vállalták. Külön általános iskolai, középiskolás és egyetemista „vonal” jött létre. Barlay a mozgalomszervezésre apátjától és Mindszentytől kapott megbízást. A csoportok vezetői Aszalós János, Luka László, Kelgevics László, Körmendy Szilveszter voltak.

Barlay kezdeti mozgalmából később többen önállósodtak. Az ún. főnöki csoport – tagjai voltak: Nobilis Gábor, Éry Béla és György, Gáldi Zoltán, Rozgonyi György, Tarnay Gyula – nem szakításokkal, inkább útelágazás-szerűen tagolódott, így jött létre a másik ág: a Rozgonyi György vezette másik mozgalom, amely valóságos tömegmozgalommá szélesedett. Nobilis Gábort a bíróság már félezer fő szervezésével vádolta.

A cserkészet feloszlatása után „indián csapatok” is szerveződtek, amelyeknek irányításába olyan cserkészek is bekapcsolódtak, mint Andrásfalvy Bertalan, Jáki Adorján, Rosdy Pál. Különös élményük volt csobánkai, zirci táborozásuk.

A ciszterci rend Barlayt jelölte ki az ifjúsági munka vezetésére, de hamarosan a plébánián megszervezett illegális hitoktatás is a kezébe került. Kemény és ellentmondást nem tűrő vezető volt, katonás szervező, de önjellemzése szerint „pánik-jellem”, aki nem törődött a rá leső veszélyekkel, amikor azonban konfliktusokba, vagy bajba került, nehezen talált jó megoldást. Vasárnapi szentbeszédeit tudatosan alakította át erkölcstan-órákká, tíz ember helyett dolgozott. Páratlan szónoki, lelki vezetői és szervező képességét ma is emlegetik.

Más stílust képviselt a Szegedről ide menekített Havass Géza, aki csöndes, segítő irányításával ugyancsak nagy hatású alakja volt Szentimrevárosnak. Mezey Bertalan.

Meghatározó keretet adott a kiterjedt kórusmozgalom, kezdetben Bárdos Kornél irányításával. Ez a nagy létszámú kör egyszerre jelentette az egyházközségi liturgikus szolgálat ellátását, és alkotott szoros baráti társaságot. Egy része 1961 után is megmaradt, a kerületi zeneiskolában 1979-ig működhettek.

További csoportokat alkottak még: 1.) a ciszterci szigetek: Albrecht Vilmos, Téglás Gábor, Arató Miklós Orbán, Keszthelyi Ferenc társaságai: kirándulások, lelki gyakorlatok. 2.) Regnum Marianum: Kelenföldön jól szervezett, nagy csoport. Tíz pap vezetésével házi hittantanítás, táborozás a kamasz korosztályokkal. 1959-ben szellemi olimpiászt rendeztek, amelynek anyaga az ÁVH-hoz is eljutott. 1960-ban ötleteiket viszontlátták a tévés Ki mit tud-ban. 3.) A piaristák, akik főiskolai színvonalú hittudományi oktatás folytattak, és a természetjárást szervezték. 4.) Az önképzőkörök: az egyetemi oktatás ellensúlyozása, irodalom, művészet, teológia, szociológia. Előadók: Eckhardt Sándor, Naszlady Attila. Ladik János, Kaffka Károly, Alszászy Károly. A még élők máig összejárnak.

A szentimrevárosi vallásos ifjúsági mozgalmak munkája fontos fejezete a magyarországi természetjárás és tájfutó sport történetének is: Dávid László, Szebeni Nándor, Lantos Gábor, Lantos Miklós, Dékány Csaba, Kamarás János, Simig Csaba, az UVATERV természetjáró szakosztályában.

1956 után jött létre a szalonszerű Fórum, amely kéthetente tartotta meg beszélgetéseit. Magasabb szintű, társasági formájú „önképzőkör” volt, kifejezett vallási és politikai célok nélkül. 1961 után is működött.

A mozgalmat részben irányító, tanácsadó és közreműködő, alkalmanként előadó papi tagjait lehetetlen fölsorolni. Közülük Arató Miklós Orbán, Keszthelyi Ferenc, Havass Géza, Oloffson Placid, Kaposi István, Neszmélyi József, Dominek György, Vass Tamás, Himfy Ferenc, Merényi Gyula Engelbert nevét említhetjük.

A '61-es perben, amelyben a szentimrevárosi mozgalom civil katekétáit elítélték, papok lettek az elsőrendű vádlottak. Pallos Bernardin vádiratában az áll, hogy a keresztény elit nevelésében célja „a következő volt: káderképzés az új keresztény állam számára, Horthy-fasiszta cserkész-szellemben sovinizmusra nevelni, visszatartani a fiatalokat a demokratikus tömegszervezetektől, támadni a rendszerrel lojális papokat, becsmérelni a Szovjetuniót, dicsőíteni a nyugatot, a marxizmust és kommunizmust 'sötétségnek és barbárságnak' láttatni, rokonszenvessé tenni a 'keresztény szocialista burzsoá társadalmi rendet', mindezek érdekében minden évben ellenőrizték és levizsgáztatták a szervezet tagjait, konspiráltak, kádereket képezte, megfelelő szórakozást biztosítottak, nehogy azt a tömegszervezetekben találják meg.”

Az 1949–1961 közötti idő hitéleti mozgalmaiban legalább négy generáció élt és dolgozott együtt.

Az első generáció még átélte az 1948 utáni évek radikális egyházellenes intézkedéseit és eseményeit. A múlt gazdag élményvilágának birtokában mindez igen nagy erőt és ösztönzést jelentett a keresztény értékek átadására.

A második generációt már inkább az 1956-os forradalom lelki-szellemi háttere motiválta. Ők már az államosított, ateista nevelésű iskolákba jártak, ez koptatta őket. Nem véletlen, hogy '56 után a szentimrevárosi mozgalmak vezetőinek és középvezetőinek 15 százaléka hagyta el Magyarországot.

A harmadik generáció tagjai már a kádárizmus fiataljaiként éltek: a hazugságra épülő kompromisszumok világában, a megtört egyházzal való látszólag békés együttélés légkörében, és a fedőszervként használt természetjáró mozgalomban. Céljaik nem változtak, de vezetőik ambíciói már meggyöngültek.

A negyedik generáció a korábbi vezetőket már nemigen ismerte. Tovább örökítette ugyan az értékeket és a hagyományokat, de már kevesebb élményt nyújtott a következőknek – igaz, sokkal többet, mint a formalista úttörő- és KISZ-mozgalom.

A szentimrevárosi katolikus mozgalmakban együtt volt az élő Isten-hit fenntartása és átörökítése, tehát a tudatos, az egész közösségnek javát szolgáló keresztény életre való felkészülés, a cserkészromantika, és a kultúra, a művészet szeretete és gyakorlása. Benne volt persze a politikum is, mert a politika volt az, amelyik az írott alkotmány betűjével ellentétes módon nem a vallásszabadságot biztosította, hanem az egyház, a kereszténység fölszámolását tűzte ki célul. Nem véletlen az sem, hogy a kommunista rendszerben a választásokon mindig itt volt a legtöbb ellenszavazat.

„Azok közül, akik változatlanul a mozgalom szellemében éltek tovább, tucatnyian vannak, akiknek még a nyolcvanas években is felhánytorgatták egy 'klerikális összeesküvésben' való részvételület. Elgondolkodtató, hogy a rendszerváltozás után egyikük sem került komolyabb pozícióba, de csaknem egynegyedük lesz tagja az MDF-nek és a KDNP-nek.” Világnézetük alakulására nézve mindössze 5 százalékuk állítja, hogy nem vallásos.

Szentimreváros majd fél évszázad előtti katolikus fiatalságát az ateizmus fordította szembe a hatalommal, de nem „az államrend erőszakos megdöntésére” irányuló szervezkedéssel, hanem neveltetésbeli értékeinek, hitének és magyarságának védelmében. Ez a személyes és közösségi önvédelem természetes életformát védett: a reakciósnak, klerikálisnak, nacionalistának, horthystának, fasisztának stb. bélyegzett keresztény középosztálybeli, „kispolgári” életforma hagyományos értékeit. Annak a mentalitásnak a gyökérzetét, erkölcsi-szellemi beállítottságát, amely az 1961 utáni, majdnem negyven évet is túlélve, tovább vitte a hagyományt. Ez az az örökség, amelyből 1990-ben megszületett a Szentimrevárosi Egyesület (SZIE) és a Karolina Egyesület, amelyek ma is eleven keresztény, nemzeti-polgári hagyományt hordoznak.

Csapody Miklós