EGY  90  ÉVES  PAP  LEVELESLÁDÁJÁBÓL

1985. február 10. Egy idős pap naplója őrizte meg ezt a levelet. Szándékosan nem fűzök hozzá magyarázatot. A levél írója két oldalon keresztül szeretné megköszönni mindazt, amit azokban a rettenetes években kapott a templomban.

„KÖSZÖNÖM!”

( NAPLÓRÉSZLET ) 

„Ez a gondolatcsokor nem akar más lenni, mint egy nagyon-na­gyon hálás köszönet az Úrnak, azért hogy kisebb kihagyásokkal végighallgathattam az Ön által tolmácsoltakat egyrészt a vasár­napi 8 órás miséken, másrészt a nagyszülők pénteki szentmiséin és sajnos ritkábban az egyházról szóló szentmiséken. Végére értünk a „feszültségek a családban” témakörnek, és befejeződik a liturgia megismerése témaköre is.

Agyamban és szívemben torlódnak a gondolatok, nehéz lesz őket kordában tartani, és a betűk pórázát rövidre fogni.

Köszönök mindent: a tanítást, buzdítást, feddést, a „láng” ébren­tartását, azt a szuggesztív és soha el nem felejthető közvetlenséget, mellyel egyszerűen nem lehetett mást tenni, mint együtt élni a liturgiában az Úrral. A tolmácsolás művészetét köszönöm, mellyel megajándékozott.

– Köszönöm, hogy hétről-hétre lelkiekben feltöltődtem!

– Köszönöm, hogy megfogadhattam tanácsát, és mikor görcsbe rándult lélekkel imára képtelen voltam, megfogadhattam a taná­csot: maradjatok egyedül valahol a lakásban, és ha nem tehettek mást, feküdjetek arcra borulva a földre (kb. szeptemberi szentbe­széd).

– Köszönöm, hogy az első hallás után ökölbeszorult kezem ki­engedett, amikor arról hallottam, hogy valaki „lakógyűlésnek” titulálta azt, amire MI úgy mondjuk: „Uram, jó nekünk itt len­nünk...”. Hát ha „lakógyűlés”, akkor igen is az, vallom, hogy ne­kem jó itt lennem ezen a gyűlésen. (december 2-i szentbeszéd)

– Köszönöm a Szeretethimnusz sokat idézett gondolatait, mert én, a lobbanékony természetemmel többször tudtam megtenni a zsúfolt villamoson körülöttem trágárkodókért elmondani becsukott szem­mel: Uram, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!

– Köszönöm, hogy a kis Melinda közreműködésével megérthettem a „felajánlás” liturgiai lényegét. Soha nem fogom elfelejteni a ke­helyre erősített pici piros szívet, ezt a csodás szimbólumot, és Melindát, apja hátán. (kb. január eleje).

– Köszönöm, hogy 35 év után, a 3. adventi gyertya gyújtásakor új­ra hallhattam a Rorate coeli-t.

– Köszönöm, hogy megmentette az Úr az ő szolgáját, amikor a világháborúban falhoz állítva és feltett kézzel várta a hóhérok ítéletét (kb. decemberi szentbeszéd).

– Köszönöm, hogy abban a korban voltam én is fiatal, amikor szenvedés és pokol zúdult reánk. De ha most lennék fiatal, vajon ki hullatná el lelkemben-értelmemben mindazt, ami ma egy kicsi, de mégiscsak fundamentum. Köszönöm, hogy voltak drága Matereim, akik csak nekünk szentelték hivatásukat. (utalok a cölibátusról szóló szentbeszédre).

– Köszönöm a rövid negyed 8-as szentmise adventi gondolatait. Soha még így Adventet felnőtt ésszel át nem éltem.

– Köszönöm, hogy megtanította igazán imádkozni a Miatyánkot... és próbálom magamban feldolgozni a „MI” fogalmát. (január közepe)

– Köszönöm, hogy felvezetett a „létra” felső fokára, „imádkozzunk ÍGY”. S mikor sokszor álom-alváshiányos éjjeleken fekve párnámon mint az alvó csecsemő kitárt karral imádkozva várom a pihentető álmot, – az el is jön hamar, mert meghallgattatott a kérés: „Álom takarja mi szemünk, de Nálad virraszt a szívünk...”

– Köszönöm a „szemüveg akciót”, mert rádöbbentett arra, hogy milyen természetes gondtalansággal kapkodom elő táskámból a közellátó, távollátó, eozinos és ilyen-olyan szemüvegeimet, melyek nélkül létezni sem bírok. A világ másik részében pedig milliók síny­lődnek vaksin ezen a nálunk filléresnek számítható eszköz hiányá­ban.

– Köszönöm, hogy nekünk áldozta az egyik decemberi hajnalt (bizonyosan többet is), mert így szólt: „hajnalban eszembe jutott... és akkor felkelve elkezdtem kutatni, hogy elmondhassam (nekünk hívőknek)...

– Köszönöm a hétvégi zsoltáros hálaadások számomra rendkívüli bensőségességét és a gyertyás Salve Regina közös éneklését, még ha egy kicsit most sem sikerül mindig a legszebben.

– Köszönöm, hogy mindig hiányérzetem van, ha nem vehetek részt valami okból kifolyólag más szertartáson, csak a vasárnapi szent­misén.

– Köszönöm azt, hogy bár nagyon hosszú idő óta próbálom, de mostanában sikerült először nem mérgelődnöm a szentbeszédig is elkéső, a padok között csellengő hívek engem rendkívül zavaró mászkálásaiért. Mert ugye „ÉN” figyelni akarok, és „ÉN” soha nem szoktam sehonnan elkésni, és ez ugye „Engem” idegesít és így tovább... Tehát látja Atya, mennyi baj van még most is ezzel a „MI”-vel!

– Köszönöm, hogy akkor sem távoztam üres lélekkel, amikor a templomban csak plusz 3 fok volt a hőmérséklet. Mert 15 mondat­tal, de gazdagabb lettem azon a héten is. (január eleje).

– Köszönöm, hogy akkor nem lett beteg értünk.

– Köszönöm, hogy Édesanyja annak idején, ahogy Ön mondotta, némi aggodalommal megkérdezte: Boldog vagy édes fiam? (a papi cölibátusról szóló szentbeszéd). Bárcsak módjában lenne a szala­gokról meghallgatni mindezeket! Talán nem kizárt dolog, hogy ez a boldogság megadassék neki.

– Köszönöm, hogy egészséges vagyok, és ha csak ilyen vázlatosan is, de nagyon mélyen tudok emlékezni. Elmondhatatlanul szívesen meghallgatnám valamennyi szentbeszédet még egyszer, ismétlés­ben. Ezt kevés volt egyszer hallani. Most várom a szenvedéstör­ténetet, és az öröm a családban feldolgozását. Már előre is Köszö­nök minden szót!

Végezetül: be kell vallanom, három és fél évtizedes, gyerekekkel és felnőttekkel való iskolai foglalkozás kissé kikezdte önfegyelmező ké­pességemet. Sokszor, és azt görcsös igyekezettel a többiek előtt eltit­kolni akarván, de bőven peregtek könnyeim... utána azonban vala­hogy még inkább könnyebb volt a világ... ezért KÖSZÖNÖM A SÍRÁS ÖRÖMÉT!

Kérem az Urat, óvja egészségét, adjon erőt Önnek fáradhatatlan­ságot nem ismerő lelkipásztori feladatai további végzéséhez:

Budapest, Terézváros. 1985. február 10.

név                    
Akácfa u. 30. III.”