Kell-e imádkozni?


KELL-E IMÁDKOZNI AZ EMBERNEK?

A kérdésre másik kérdéssel válaszolok. Az pedig így hangzik: kell-e levegőt venni az embernek?
Erre bizonyára azt az egyértelmű választ kapnánk: Igen! Minden embernek. Tehát nemcsak úgy általában, - hanem egyenként és egyetemlegesen. Vagyis a levegővétel annyira, oly szorosan hozzátartozik létezésünkhöz, hogy nélküle megszűnnénk létezni.

Ha a fenti szillogizmus abszolút igaz, akkor viszont jogos a következő észrevétel: nagyon sokan nem imádkoznak, mégis élnek. Tehát a végső következtetés egyértelmű: imádkozás nélkül is lehet élni.

*

Ezután az elég gyatrának tűnő szellemi torna után nézzünk a dolgok mélyére, és kiséreljük megközelíteni a témát más oldalról, az imádkozó emberek oldaláról. Nem azért, mintha visszavonnám a fenti tétel igazságát, hanem azért mert abban a kijelentésben némi csúsztatás rejtőzik. A levegő oxigén tartalma ugyanis - bármennyire szemmel nem látható, mert "légies" - egy másik kategóriába sorolandó. A levegő és annak beszívása a fizikai világ kategóriájához tartozik, az imádság azonban a metafizikai, a fizikán túli világ lételeme. Éppen ezért mi most ez utóbbival kivánunk behatóan foglalkozni, kitartván ama alapigazság mellett, hogy imádkozás nélkül nem lehet emberhez méltó életet élni.

*

Sík Sándor: Ember vagyok, tehát imádkozom.

Vagyok, de nem magamtól lettem. Tudom, hogy mindenestül függök attól az elképzelhetetlen ERŐTŐL, amely alkotott. Övé vagyok, elismerem ezt a függést, leborulok előtte: imádkozom.
Magamba nézek, a kisvilágba, és nézem a nagyvilágot, a világmindenséget. Látom, hogy kimeríthetetlenül gazdag mind a kettő, és tehetetlen mind a kettő. Látom a rendet, a célszerűséget, a titokzatos szépséget és értelmet. Megértem, hogy aki mindezt létrehozta, felfoghatatlanul nagy és hatalma, bölcs és jó, szép és kivánatos. E tökéletességhez képest annyinak érzem magam, mint a semmi. Elismerem, megvallom, megmondom neki mindezt, vagyis imádkozom.
Tudom, hogy életem, halálom, sorsom és halálutáni létem: mindez nem tőlem függ. Annak kezében vagyok, aki megalkotott. Jó kézben vagyok: szeret! Ha nem szeretne, nem alkotott volna. Semmit sem alkotott volna, ha nem volna vele célja. Célja van velem is. Az Akarat, amely mindent intéz, akar valamit velem, általam, számomra. Meghajlok az Akarat előtt. Nemcsak meghajlok, szeretem is!. Örülök neki és magaménak érzem. Tudom, hogy jó: tőle csak jó jöhet. Jó önmagában, és jó az embereknek; jó nekem. Akarom az Akaratot, szeretem az Akaratot, és megmondom ezt Neki: imádkozom

Ez az imádás "Dicsőség a magasságban Istennek". Tudom, hogy nem szorul rá imádásomra: elég önmagának. Tudom, hogy nem szorul rá szavaimra: szívemben olvas. Mégis: érzem, hogy imádkoznom kell. Nekem kell, nem Neki. Ember vagyok: természetem, hogy ami eltölti lelkemet, ki akar törni, ki akar fejeződni, formát akar ölteni. Istenről való gondolatom és érzésem természetes formába öltözése az imádság. Az imádság lelkem anyanyelve.
Milyen jó, hogy az Isten érti ezt az anyanyelvet! Érti és felel is rá ugyanezen a nyelven. Megfoghatatlan, megbecsülhetetlen titok: Isten embermódra érintkezik az emberrel. Isten emberré lett. A történelem ténye, az Egyház édes bizonysága, lelkem belső tapasztalása tanít rá: Az Ige testté lett és mi köztünk lakozik. Ember lett, embermódra élt, tanított, cselekedett, embermódra szenvedett és meghalt értem. De Isten módjára feltámadt, megörökítette magát, élő Egyházban és élő Oltáriszentségben. Hogyne imádnám ezt az isteni életet, ezt a fölséges tanítást, ezt a megrendítő Passiót. Hogyne imádnám Őt a szentségház sátorában! Hogyne egyesülnék vele a szentmisében, a szentáldozásban, az Anyaszentegyház eleven életében. Imádom, szeretem, követem Krisztust: imádkozom.

És milyen jó, hogy még imámban is segít nekem! Elküldötte nekem Szeretetét, a Szentlelket: "A Lélek segítségére van erőtlenségünknek... maga a Lélek jár közbe értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal" (Róm. 8, 26). Imádom ezt az édes Vigasztalót, és általa és vele imádkozom.