III. FEJEZET

A jellemképzés eszközei

    Akarok! Óriási ereje van e szónak. Lehetővé válik általa a lehetetlen. Aki a havas, gleccseres Alpokat látja, fölkiált: „Ezeken lehetetlen átkelni!” Hannibal, Napóleon így gondolták: Akarok! Kell! Meglesz! – és egész hadseregekkel átkeltek az Alpokon. A lissai csata előtt, 1866-ban Tegethoff osztrák tengernagy ezt a jelszót akarta kiadni a tengernagyi hajóról: „Musz der Sieg von Lissa werden”; ámde a jelző legénység alig adta le az első szót: „Musz...”, már kitört a csata. A jelszó tehát a titokzatos „Musz!” maradt és ennek a szónak ereje fényes győzelemre vitte az osztrákokat az olaszok ellen. Kell! Akarok! – hatalmas szó!

    Egy ízben, mikor reálista diákjaimmal Eger mellett egész napos kirándulást tettem a Bükk-hegységben, nagyon jól éreztük magunkat, és bizony – elnéztük az időt. Addig hancúroztak a fiúk, addig birkóztak, szaladgáltak, játszottak, hogy mikor végre megnéztük az órát, esti félhét volt. Rendes menetben jó kétórai út lett volna hazáig, pedig a fiúk otthon megígérték, hogy nyolcra biztosan otthon lesznek.

    No most mit tegyünk?

    Gyorsan összesípoltam a csapatot! „Fiúk, baj van. Már félhét, s ti nyolcra ígérkeztetek haza, pedig még jó kétórás út áll előttünk. Akartok nyolcra otthon lenni?”

    „Akarunk!” – zúgták a fiúk.

    „Ám jó. Akkor figyeljetek ide. Vigyázz! Közép Bitskey Zoli! Sorakozz! Kettős számlálás! Támpont jobbszárny! Szakaszba! Jobbra át! Csapat indulj!”

    Huszonnyolc fiúnak talpa csapódott vígan a földhöz az „indulj” parancsszóra. Jobb-bal, jobb-bal, senki ne beszéljen, senki ki ne menjen a sorból... jobb-bal, jobb-bal... Döngött az országút.

    Hanem egy félórai menetelés után kezdett a lendület alábbhagyni. Hiába – egész napi szaladgálás és versenymérkőzés volt a fiúk mögött! Hohó, gondoltam, itt segíteni kell. Fiúk! Hogy is szól az a nóta: „Rajta föl, íme már süt a napsugár...!” Bárány Pista, akinek legjobb hangja volt, mindjárt elkapta a hangot és belevágott a jó ütemes énekbe. A többiek utána. Mikor vége lett az első nótának, kezdtük a másodikat: „Fiúk, föl a fejjel a harsona zeng, álljunk csatasorba vidáman...”; aztán a harmadikat: „Vígan fiúk, cserkészfiúk, föl a fejet merészen...”; aztán a tizediket, aztán a huszadikat... Senki sem vonszolta már a lábát, senki sem bukdácsolt ki-be a sorból... A nyolcórai harangszó alig öt perce hangzott el, mikor az egész diákcsapat virágosan, nótásan, porosan rádobbantott a város aszfaltjára. Másfél óra alatt megtettük a kétórás utat. Hogyan volt ez lehetséges? Egyetlen egy kis bűvös erejű szó segítségével. A fiúk azt mondták: akarunk!

    Nagyon szeretném, ha ebből az egy szóból minél több valóság volna benned is, fiam. Látod, mily óriási mozgatóerő az akarat!

Ich will! Das Wort ist mächtig,
Spricht's einer ernst und still.
Die Sterne reiszt vom Himmel
Das eine Wort: Ich will.
                                  (Fr. Halm)

    Tudsz-e te akarni?

    Nos igen, hányszor mondod: ha én akarnám, megtenném ezt vagy azt. Ha akarnám, tudnék tiszta jeles lenni. Ha akarnám, tudnék pontos lenni. Ha akarnám, tudnám a reggeli s esti imádságot mindig elvégezni...

    Quid quisque possit, nisi tentando nesciat – tartja a latin mondás. Hogy mennyit tudsz, csak akkor látod, ha egyszer már meg is próbáltad. Hát igen, „ha akarnád”. De próbáld már meg egyszer, és akard is!

„Megtudnám, ha akarnám”

    Nincs erős akaratunk; legtöbb hibánknak ez a forrása. Ha volna, hej, egy csapásra kiemelkednénk minden hibánkból! A zsarnok Caligula római császár azt mondta: „Szeretném, ha minden rómainak együttvéve egy feje volna, hogy egyszerre leüttethetném”. Nos, ez az egyetlen fej, amelyet neked le kellene ütnöd: akaratod gyöngesége.

    Akárhány fiú örökké ezt hajtogatja: Ojjé, én is meg tudnám tenni ezt meg azt, ha akarnám. Ha akarnám! Örökké ez a „ha akarnám”.

    Állítólag van tehát akarata, de soha ki nem próbálja. Mert bizony a próbánál az derülne ki, hogy csak úgy gondolta, mintha lenne akarata. Olyanok ezek az ifjak, mint a festett katonák, kik mindig lövésre tartják fegyverüket, és ijesztő arccal fenyegetnek, hogy „mindjárt lövök”, de nem fél tőlük senki, mert sohasem lőnek. „Meg tudnám, ha akarnám.” Ha... ha... igen: ha nekem ezerszer ezer pengőm volna, millió pengőm volna, ha a volna ott nem volna.

    Nincs a világon még egy olyan finom művészet, mint saját lelkünk művelése, mert nincs oly nemes márvány vagy drága érc egyetlen szobrász kezében sem, mint amily értékes alakítandó kincs van a mi kezünkben: lelkünk.

    Hallottál arról, hogy az embernek szabad akarata van; sőt attól félek, hogy túlságosan sokszor is hallottad ezt. Az embernek tényleg van szabad akarata, de nincs erős akarata. Tehát neked sincs, míg meg nem szerzed. Az erős akarat nem velünk született ajándék, hanem olyan drága kincs, amelyet mindenkinek önmagának kell komoly küzdelemmel megszereznie. Erős akaratot nem lehet magunknak díjmentesen adományozni, s nem lehet nagy lelkesedéssel sem kikiáltani: Mától kezdve erős akaratú vagyok, – hanem azért bizony keményen meg kell dolgozni.

    Minden fiú akarata annyiban erős, amennyiben ezt az értékes kincset önmaga számára megszerezte, amennyiben az érzékek uralma alól önmagát felszabadította. Mert mi más a lelki szabadság, mint önfegyelmezés, a nemesebb érzések uralma az érzékek s a test anyagi vágyai fölött? Az akarat lelkedben olyan, mint az elvetett mag; ha gondosan ápolod, s fejleszted, hatalmas, vihartálló tölgy lesz belőle; de ha elhanyagolod, a kis hibák hangyái is korhadttá rághatják. Az erkölcsi szabadság csak kitartó, soha nem lankadó apró erőfeszítések, lassú dolgozás, örökös önjavítás jutalma. Azért jár-kel közöttünk ezernyi bűnbilincsbe vert lélek, mert sokan visszariadnak a mindennapi erőkifejtés komoly munkájától.

    „Tudnám, ha akarnám!” Hát akard! Próbáld meg! Aki komoly férfiúvá szeretne lenni, az tudjon komolyan akarni is. Az akarhatnámság és az igazi akarat úgy különböznek, mint az öreg dámák ölebei és a komoly házőrző kutyák. Azok a nyavalyás kis pincsik nem tudnak sem harapni, sem ugatni, sem bármi hasznos munkát végezni, csak esznek, csak nyöszörögnek, és sokba kerülnek. Az igazi házőrző kutya meg nem nyöszörög, hanem alaposakat ugat, és amikor kell, beleharap a hívatlan vendég lábikrájába, és az a fiú is, akinek van akarata, nem nyöszörög, hanem megugatja a lustaság és bűn kísértését, beléjük is harap, hogy elűzze magától, és a célba, amelyet kitűzött magának, addig csimpaszkodik, míg el nem érte.

    Hogyan megy ez? Csak úgy, mint a fent említett gyaloglásnál. Tedd fel magadnak például a kérdést: akarsz-e tiszta jeles lenni? „Akarok!” Nos akkor add ki a parancsot magadnak: „Csapat jobbra át! Illetve: fiatalúr, rögtön kezedbe a holnapi leckét (de rögtön, és nem „majd elkezdem a jövő héten”), és jobb-bal, jobb-bal, neki annak a leckének”. Tanulóasztalod az üllő, amelyen jövő szerencsédet kovácsolod.

    Akarsz pontos lenni az imádságban? „Akarok!” Akkor már ma elvégezed az esti imát. „Jaj, de sok a leckém!” Mindegy! Öt percet csak tudsz szakítani? „És reggel sietni kell, hogy el ne késsem.” Jó, hát öt perccel csak tudsz hamarább felkelni!

Az akaratos ifjú

    Az akaratos ifjú! A mai szóhasználat ugyan más jelentést adott ennek a szónak, s akaratos ifjú alatt a harcos, önfejű, makacs, szót nem fogadó fiút érti.

    Nos hát én visszamegyek a szó eredeti jelentésére. „Akaratos” fiúkat szeretnék, azaz olyanokat, akiknek erős akaratuk van. A makacs önfejűség, a dac, nem erős akarat, hanem akarat-görcs. Aki tud parancsolni nevetőizmainak és szemidegének és gyomrának és fülének – ez a jó értelemben vett akaratos ifjú.

    Nézd csak kissé közelebbről, mily átok az akaratsorvadás, s mily áldás az erős akarat.

    a.) Akinek nincs jól iskolázott, engedelmes akarata, képtelen bármily komoly feladat elvégzésére. Bizonyosan magad is ismersz diákokat, akikre nem lehet ráfogni, hogy tétlenek, s mégsem mennek előre a tanulásban. Föntebb „posz-diákoknak” kereszteltem el őket. Dolgoznak ezek szegények, még többet is, mint mások, mégis eredmény nélkül. Nem tudnak összeszedetten tanulni, mert nincs akaratuk. Örökösen motoszkálnak, de semmihez komolyan hozzá nem fognak. Folyton előttük a tankönyv, de minden negyedórában egy másik könyv (mert „az előbbi olyan rém unalmas!”). Állandóan munkában vannak, de félnek a legkisebb erőfeszítéstől is; e nélkül pedig nincs sikeres munka. E nélkül csak a semmittevést csoportosítják oly ügyesen, hogy az lázas tevékenységnek lássék. Év végén aztán elkeseredve panaszkodnak, hogy mennyit dolgoztak, s mégis rossz a bizonyítvány! És ha felnőnek? Mi lesz belőlük? Olyan férfiú, akit a pillanat behatásai ragadnak, akinek elve nincs, aki kötelességéről könnyen megfeledkezik, aki terv és cél nélkül tengődik át az életen: Szegények! Mi a hibájuk? Gyönge az akaratuk.

    b.) Vagy nézd csak, itt egy másik típus. Akinek nincs fegyelmezett akarata, nem tud jól megfigyelni semmit. Pedig a helyes és gyors megfigyelő képesség az ismeretszerzésnek s előmenetelnek nélkülözhetetlen eszköze. Hogy érzékeidet gyorsan és jól tudjad használni, a fontosat a mellékestől meg tudjad különböztetni, a pillanatnyi adott helyzetet világosan átlátni, s aszerint cselekedni, mindehhez erősen fegyelmezett akaratra van szükséged. De az engedelmes akarat nemcsak ott lesz segítségedre, ahol valamit látnod, hallanod, beszélned, tenned kell, hanem szót fogad majd (és sok bűntől ment meg) akkor is, amikor az erkölcsi törvények tiltólag állanak kíváncsi érzékeid elé, hogy ezt vagy azt ne nézd, ne halljad, ne beszéld, ne tedd.

    c.) Még tovább megyek. Akinek nincs fegyelmezett akarata, nem tud gondolkodni, művelődni sem. Az igazság felismerése és megszerzése komoly munkába kerül. A csélcsap természetű ifjú türelmetlen az olvasásban is. Nyugtalanul forgatja a könyv lapjait. Idegesen rohan, csak minél hamarabb végére érjen. Nincs is haszna belőle. Akinek meg iskolázott az akarata, az lassan s elgondolkodva olvas, mérlegeli a fontosabb mondatokat, nem fogad el vaktában minden állítást, hanem utána gondol, vajon tényleg igaz-e, amit a szerző állít, az érdekesebb dolgokat kijegyzi magának, stb. Csak így tudunk új ismeretekhez jutni. De ehhez megint akaraterő kell.

    d.) De erős akarat kell az emlékezéshez is. Sok ifjú azt hiszi, hogy minden mentve van, ha feleléskor kivágja: „Tanár úr, kérem, tudom a leckét, csak nem jut eszembe”. Vagy ha valamit rábíztak és „elfelejti” megtenni, azt hiszi, hogy az „elfelejtés” mentség. Pedig – a súlyos idegbetegeket leszámítva – a feledékenység jobbára csak a fegyelmezetlen akaratból származik. Ha valamelyik szó, név vagy esemény nem jut hirtelen eszedbe, ne nézd meg rögtön a könyvet (mint a gyönge akaratú diákok teszik), hanem erőlködjél, izzadva próbálj magadtól rájönni, s ezáltal erősíteni akaratodat. És ha valami megbízatást kapsz, ne a zsebkendőre köss csomót, hanem igyekezzél napjában sokszor rágondolni feladatodra; tedd fel magadban, hogy sokszor idézed emlékezetedbe, s meglásd, nem fogsz elfeledkezni róla.

    Aki ezt állandóan gyakorolja, könnyen kigyógyul a feledékenység betegségéből. Hiszen az ember annyira úrrá lehet akarata fölött, hogy egyesek még álmukban sem vesztik el fölötte hatalmukat, és hosszú gyakorlat után képesek pontosan abban az órában maguktól felébredni, amelyet lefekvéskor elhatároztak. Viszont ha az ifjú nem küzd feledékenysége ellen, és így nő fel, az életben sehol használni nem tudják, és rengeteg kellemetlensége lesz; ha vasúti őr lesz belőle, elfelejti a gyorsvonat előtt beállítani a váltót, s a vonat kisiklik; ha tanár lesz, elfelejt bemenni az órára; ha ügyvéd, elfelejt elmenni a tárgyalásra; sőt megesik vele, hogy elfelejt elmenni a saját – esküvőjére is.

Demosthenesek

    Demosthenes hétéves korában elvesztette atyját; ravasz gyámja meg kiforgatta egész vagyonából. Egy ízben egy törvényszéki tárgyaláson volt jelen, ahol végighallgatta a védő remek beszédét, s mikor a nép nagy diadallal kísérte haza a szónokot, felvillant agyában a terv, hogy ő is szónokká képezi ki magát.

    Ettől kezdve aztán ez az egyetlen cél lebegett éjjel-nappal szeme előtt! De munkája korántsem volt könnyű. Első beszédét a tömeg annyira agyonlármázta és kinevette, hogy még a befejezés előtt abba kellett hagynia. Leverten csatangolt napokon át a városban, míg egy öregember lelket öntött belé, hogy azért csak képezze magát tovább. Most aztán még nagyobb makacssággal fogott kitűzött célja eléréséhez. Ellenfelei rengeteget gúnyolták; – nem törődött velük. Időnkint hónapokra elvonult az emberek elől, s földalatti barlangokban folyton csak szónokolt. Beszédében kissé dadogott; hát kis kavicsot rejtett a nyelve alá, hogy jobban forogjon; kiment a tenger partjára, s nagyokat kiáltott. Tüdeje gyönge volt; hát nagy sétákat tett, s a szabadban fennhangon szavalt beszédet, verseket... Valahányszor komoly vitatkozást végighallgatott, rögtön szobájába ment, mindkét fél érveit újra megfontolta, s eldönteni igyekezett, melyiknek volt igaza. És íme, ezzel a szakadatlan, soha nem lankadó önneveléssel lassankint egyre több hibát vetett le, s olyan ellenállhatatlan szónokká vált, hogy Demosthenes beszédeit ma is, 2300 év multán, mindenki tanulmányozni kénytelen, aki a szónoklat terén sikert akar elérni. Pedig gyermekkorában dadogó kis árva fiú volt! Íme, mily csodálatos erők szunnyadnak az emberben!

    Néha csak a testi szenvedés legsúlyosabb perceiben nyilvánul meg, mit bír ki az ember.

    A világháború első hónapjaiban a szerb harctéren szolgáltam. Egy nap huszárt hoztak hozzánk; portyázó katonák egy mocsárban akadtak rá. A szerbek elfogták csapatát, sorba állították valamennyit, és sortűzzel kivégezték. Neki valamiképp sikerült a közeli mocsárba rejtőznie. Csak az orrát dughatta ki a vízből, mert a fák tetején még napokig szerb őrök leskelődtek. Végre mikor a szerbek eltávoztak arról a tájról, katonáink ráakadtak a végleg elgyöngült szegény huszárra, s hozzánk hozták. Ekkor már hetedik napra volt, hogy a mocsár füvén kívül mást nem evett! Csak most láttam, mit bír ki az ember!

    Talán te is hallottál haldoklókról, akiknek összeroppant testében csak az erős akarat tartotta még órákig, sőt napokig a lelket, mert még egyszer látni akarták a messze távolból sietve hazatérő, útban lévő gyermeküket vagy feleségüket. Erős akarat gyógyítólag hathat még a beteg testre is; neked sem szabad tehát letörve szomorkodnod, még ha beteges, gyönge szervezetet kaptál volna is az isteni gondviseléstől.

    Nemrégiben halt meg egy magyar főúr, gróf Zichy Géza, aki egyik karját fiatal korában vadászaton elveszítette, de fél kezével is a legkiválóbb zongoraművészek egyikének képezte ki magát... Elgondolom, mily letörten omlott volna össze akárhány ifjú, ha ez a csapás éri. Fiatalon elveszíteni izmos karját! És íme! Mire képes az erős akarat még a bénult szervezetben is!

    Mennyivel hálásabb lélekkel fogadnád Istentől akár legkisebb tehetségedet is, ha megfontolnád, hogy az emberiség legnagyobbjainak is néha sok apró hibával, nehézséggel, sőt akárhányszor örökölt betegséggel kellett megküzdeniök! Wallenstein, a nagy hadvezér, oly idegbeteg volt, hogy nem tudta elviselni, ha a kakas kukorékolt. Richelieu, a híres államférfiú, odavolt ijedtében, ha mókust látott. Bayle nem bírta a vízcsöpögést hallgatni. Rotterdami Erasmus lázt kapott, ha halat szagolt meg. Scaliger egész testében reszketni kezdett a tej láttára. Goethe szörnyen szenvedett, ha dohányfüstöt érzett.

    De voltak még komolyabb dolgok is! A történelem több olyan neves férfiúnak emlékét őrizte meg, akik gyönge, beteges testben is nagy szellemet hordoztak. Helmholzról, a kiváló fizikusról azt tudjuk, hogy vízfejű volt. Spinoza, a bölcselő, Schiller, a német klasszikus költő tüdővészben sínylődtek. Descartes, Kant, Milton mind törékeny egészségű, részben hibás testű emberek voltak, és ugye, mily világraszóló nevet vívtak ki munkálkodásukkal! Íme, mire képes az erős akarat! A lélek uralkodni tud részben a testi gyöngeség felett is. Sok beteges fiú bánkódva nézi, mily erőtől duzzad egyik-másik társa. Ne szomorkodjál! Hogy valaki gyönge egészséget s vézna testet örökölt szüleitől, arról nem tehet. De még a gyönge testtel is lehet ügyességet, életrevalóságot, gyakorlatot eltanulni.

A nagy tornaóra

    Az akaraterősítés legfőbb szabálya így szól: Gyakorold magadat minden nap bármily kis önlegyőzésben, s így majd évek gyakorlása után erős akaratot szerzesz. Az erős akarathoz tömérdek apró gyakorlat kell; nem lehet hősi elhatározással erős akaratot ajándékozni magadnak. Az akkumulátorba kis villamos szikrákat gyűjtenek, s a sok apró szikra erős árammá egyesül benne. Aki ügyes mutatványokat akar csinálni nyújtón vagy korláton, az előzőleg éveken át gyakorolja a legelemibb kar- és lábmozdulatokat, húzódást stb. Aki jól akar zongorázni, annak bizony évekig kell vernie a legunalmasabb skálákat. Beethovent nem lehet elsőre eljátszani; oda kitartó ujjgyakorlatok kellenek.

    De éppígy nem lehet erős akarathoz jutni következetes, kitartó, apró akaratgyakorlatok nélkül. Mert nincs oly nehéz nyújtógyakorlat vagy zongoralecke a világon, mint amily nehéz saját rosszrahajló természetünk legyőzése. Hogyan nyerje az meg a sakkjátszmát, aki még a figurák lépését sem ismeri? S hogy legyen annak erős akarata a döntő küzdelmekben, aki még a kicsinységekben sem tud magának parancsolni?

    Bizony az ilyen torna alól, az akaratedzés nagy tornaórája alól nem szabad magát senkinek sem felmentenie. Sőt minél gyengébb az akarata, annál inkább rászorul erre.

    Mindenkiben szunnyadnak jó és rossz tulajdonságok csirái, és mindenki felelős azért, hogy magában a jót vagy a rosszat engedi-e uralomra jutni. A kocsinak eleinte mindegy, hogy merre húzzák; de ha már kijárt az útja, arra már könnyebben jár. Te se panaszkodjál, hogy ilyen meg olyan rossz a természeted; mert a természetet – ha nem is kiirtani – de lehet legalább féken tartani és szoktatni.

    Azt mondod például, hogy igen hirtelen haragú vagy, nem tehetsz róla. Csak reád ölti társad a nyelvét, vagy kicsúszik hónod alól a könyvcsomó, és már elönt a méreg. „Hiába, erről nem tehetek!” – mondod. Hát, hiszen, részben csakugyan nem tehetsz. Hogy rákvörösre pirul az arcod, arról nem tehetsz. Hogy a szíved elkezd lüktetni, arról sem. De figyelj csak. Ugye, a kezed is ökölbe szorul? Arról már tehetsz, hogy szépen kinyissad. Ugye, arcod is eltorzul? Arról tehetsz, hogy elkezdj mosolyogni (most, mérgedben!). Ugye, a szájadon is tolakodnak kifelé kevésbé udvarias szavak? Arról már tehetsz, hogy összeharapjad ajkadat, és ne szólj semmit (most! mérgedben!). Íme, próbáld ezt meg.

    Ha a latin vagy német szavakat nem találod rögtön a szótárban, tudsz-e nyugodtan maradni, s tovább keresni? Ha egy mondatot rögtön meg nem értesz, nem csapkodni a könyvet, hanem tudod-e harmadszor s negyedszer nyugodtan elolvasni?

    A haraghoz ökölbeszorított kéz is kell, eltorzult tekintet is kell, szitkozódó beszéd is kell; és ha te mindezt elvonod tőle (pedig ezt megteheted!), hirtelen lobbanó természeted, nem találván tápanyagot, egyre szerényebb, csendesebb lesz. Természetedet, íme, nem változtathatod ugyan át, de legalább féken tarthatod. Ebben is, meg minden más téren.

Kezdj buzgón s már sokra mennél; halad, aki megindult,
Míg porban fetreng a henye, gyáva erő.
Láttad-e folytában özönét a szőke Dunának:
Kis forrásból jő s végre hajókat emel.
                                                                      (Vörösmarty)

    Csekélység az ártatlanul szállingózó sok hópehely; de ha összeáll, fákat-házakat elsöprő lavina lehet belőle.

Az indiánfiú a vad előtt

    Kisgyermekes felfogás tehát, ha valakinek imponál a minden szóra azonnal vörösbe boruló arc, ökölbe szoruló kéz, vagy a szitkozódás s verekedés. A türelmetlenség, az összeszólalkozás mindig gyenge akarat jele.

    De miért oly gyakori jelenség ez? Csak azért, mert ez könnyebb, s nem kerül semmi erőfeszítésbe. A türelmetlen összekapásoknál mindent úgy lehet hagyni, ahogy éppen magától megy: hegyről lefelé. Az önuralom ellenben erőfeszítésbe kerül: az ösztönök hínárjából a diadalmas akarat hegyére fölfelé. Íme, az igazi önuralom nem birkatürelem, nem anyámasszonykodás, hanem erő, bátorság, kitartás. Szomorú csalódás ért? Unatkozol? Felmérgesítettek? Csüggedt vagy? Mindegy; ne lássék meg szavadon, viselkedéseden. Ez önuralom! Már egy negyedórája bosszant valaki, úgy a földhöz tudnád lapítani, hogy csak úgy nyekkenne, de csak szelíden lefogod karját: „Te, vigyázz, mert megbírnék veled”. Ez önuralom!

    A türelmetlenség ellenben akaratgyöngeség jele. Azok az ösztönök, melyek a hirtelenkedésben megnyilatkoznak, az állatokban is megvannak; de az emberhez az illenék, hogy megfontolás és elhatározás, tehát az ész és akarat ellenőrzése alá helyezze azokat. Minél kisebb a gyermek – figyeld csak meg –, annál türelmetlenebb: makacskodik, toporzékol, visít; persze eszét s akaratát még nem tudja használni, s csak az állati ösztönök dolgoznak benne. De annál visszataszítóbb aztán, mikor még az ifjú is, vagy a felnőtt ember is ösztöneinek rabszolgaságában áll, és erről eltorzult, rákvörös arccal, szitkozódással, toporzékolással tesz nem valami épületes tanúságot.

    Te, fiam, nem akarsz ösztöneid szolgája lenni. De akkor minél többször figyeld meg magadat; mi hoz ki legkönnyebben sodrodból, mi tud felizgatni, – és vedd fel a küzdelmet a hirtelenkedés, meggondolatlanság ellen. Sok helytelen ítéletnek, hirtelen szónak, elhamarkodott tettnek veszed így elejét.

    Egyes indián törzseknél az a szokás, hogy mikor a fiú a serdülőkor végére ért, és nagy ünnepséggel férfiúvá akarják avatni, előzőleg két hétre kiküldik olyan vidékre, mely telve van vaddal. Íjat s nyilat is adnak neki, meg egy érdekes parancsot: nem szabad egyetlen vadhoz sem nyúlnia! Ott szaladgálnak előtte a vadak, ott szökell szeme előtt a szarvas, ott fut a nyúl... Az ifjúnak minden idegszála reszket az izgalomtól. De hiába! Nem szabad lőnie! Hát mit csinál két hétig az erdőben? Böjtölnie kell! Ha meg tudja tartani, férfiúvá avatják. Íme, ezeknél a vad törzseknél erősebben él az az igazság, mint köztünk, elpuhult európaiak közt, hogy az önuralom a legjobb előkészület az élet harcára, s legszebb jele a férfiasságnak.

    Az önuralomról és akarásról azonban nem olvasni és tudni kell sokat, hanem abban gyakorolni magadat. A tudás csak elméleti cselekvés, de a cselekvés gyakorlati tudás! Az akaratot már fiatalkorodban minden kínálkozó eszközzel erősíteni, nemesíteni, amint a vadrózsát is fiatalkorában oltjuk be, hogy nemes virágot teremjen. Öreg vadóccal már nem lehet mit kezdeni.

    Pedig mily szánalmas látvány egy akaratnélküli ifjú! Bármire kellene magát elszánnia, óriási erőfeszítésébe kerül, míg csak az „igen”-t vagy, „nem”-et ki tudja nyögni. Hát még belefogni abba, amire nagy nehezen elszánta magát! Elve, önálló gondolkodása még felsősdiák korában sincs. Sőt felnőtt korában sem! Mindig a másikat lesi, hogy mit tesz, s ő is úgy cselekszik. Az ilyen ifjú mozgóbáb akarat nélkül, pólyás baba hosszú nadrágban: „Ein leicht befrackter, weich verpackter, nicht ganz intakter Charakter”.

„Hiába! Nincs akaratom!”

    Vajon kiben csenevészedik el ily siralmasan az akarat? Abban az ifjúban, akinek mindent nagyon könnyűvé tesznek, akinek minden akarata s kívánsága teljesedik, akinek soha semmit sem kell önmagától megtagadnia, akinek nem parancsolnak, – az ilyenből alakul ki ez a kocsonyás, limonádés, elgerinctelenedett, csökevényes torzakarat.

    De hiszen ezek a fiúk is kitörnek néha – gondolod! És mennyire tudnak hősködni! És mily zsarnokai szüleiknek! Igaz; de ez mind nem akaratmegnyilvánulás, hanem egy kis vadállat ki nem elégített ösztöneinek toporzékolása.

    Az akaraterő kérdése bizony rendkívül bonyolult, titokzatos kérdés. Nézz csak néhány példát.

    Volt egy másodikos fiú, kinek mindig a nyalakodással volt baja. Nem lehetett semmit sem előtte hagyni, mert mindjárt eltüntette a gyomrába. Otthon folyton szidták, ő maga is restellte hibáját, százszor megígérte, hogy megváltozik, mindhiába: a legelső kínálkozó alkalommal megint lekváros volt a szája széle. Édesanyjának sírva panaszolta: „Hiába ígérem, anyám; nincs akaratom!”

    És – csodálatos – ugyanez a fiú naponkint órákig trenírozott a legkülönfélébb sportágakban: futott, hogy csak úgy lihegett belé; ugrott, mint egy hiúz; súlyt dobott, úszott, no és – futballozott. Mindez rengeteg önmegtagadásba került, sok erőfeszítésbe, kitartásba. Íme tudott ő akarni, ha – akart!

    Egy másik fiú meg hihetetlenül lusta volt. Álmos, érdeklődés nélküli, lomha, – mintha nem is vér keringett volna ereiben, hanem cukrosvíz. Tanulni nem szeretett; játszani nem szokott; a tornától meg egyenesen fázott. Csak ült, ült íróasztala mellett. És mégis, ennek is volt akarata! De csak egy irányban! Minden akaraterejét arra fordította, hogy ebből a lustaságból semmi ki ne zökkentse. Szidhatta az édesanyja, büntethette papája, gúnyolták társai, – mindegy. Nem mozdult ki tétlenségéből. Valóságos csökönyös akaraterőt fejtett ki, hogy fel ne kelljen adnia törökös kényelmét. Ennek is volt akarata, de a lustaságra.

    Ezekből az esetekből kitűnik, hogy nem lehet minden ifjúnak az akaratát ugyanegy módon nevelni. Az ifjak természetét ebből a szempontból három csoportba oszthatjuk. Vannak tüzes, eleven, virgonc fiúk, akik azonban nyugodtan gondolkozni, higgadtan cselekedni nem tudnak; ezeknél az önfékezés, az önmegtagadás, a lemondás a legjobb akaratiskola. Mások vidámak, gyorsan belekapnak valamibe, de nincs türelmük, kitartásuk; ezeknek a megkezdett munkához való ragaszkodásban, türelemben, a kitartásban kell akaratukat edzeniök. Ismét mások álmodozók, túlságosan csendesek; ezeknél a cselekvés az akarat iskolája. E három típus szerint az akaratedzésnek is három fő módját különböztetjük meg, amelyeket e három szóban foglalunk össze: Abstine! Sustine! Aggredere! Tudj lemondani! Tudj kitartani! Tudj cselekedni!

Abstine

    A hosszú évek alatt, melyeket a fiúk lelkének nevelésében töltöttem, sokszor ért egy keserves csalódás. Sok fiatal diákom volt a középiskola alsó osztályaiban, akiknek tüzes szeme s eleven esze reményteljes aratást ígért a férfiúi évekre, és mégis a hozzájuk fűzött reményeket már a felső osztályokban tönkretették az ifjúság ravasz ellenségei: a szenvedély, a könnyelműség, a tapasztalatlanság s a csábítás. Sokszor kellett megdöbbent szívvel látnom, hogy e négy ellenség munkája nyomán, mint satnyul évről-évre halványabbra annak a nemes idealizmusnak s lelkes jóakaratnak palántája, amely alsós korában a legtöbb fiúban kivétel nélkül megvan.

    De a négy közül is a legerősebb ellenséget az elsőben fedezhettem fel: abban a lágyságban, elpuhultságban, amellyel a mai fiúk szinte ellenállás kifejtése nélkül rohannak szenvedélyeik, az állati természet ösztönei után.

    Ma mindenki csak „élni”, „élvezni”, „szórakozni” akar. Ezért említem az akaratgyakorlás első módjául éppen az önmegtagadást, a lemondást.

    Érzékeink megfékezése, önmagunk megszabályozása, a lemondás, a kívánságok korlátozása nem öncél és nem önmagáért van, hanem csak eszköz, a lélek felszabadításának eszköze. Ha tehát nyomatékosan ajánlom, fiam, hogy sokszor végezz önmegtagadást apró kis dolgokban (pl. tedd meg örömmel kötelességedet, ha nem is esik jól; mondj le néha egy-egy szórakozásról, élvezetről, ételről, bármily jól esnék is stb.), igen komoly okból teszem. A lemondással fönséges célt akarunk elérni: szárnyat adni a léleknek, a szellemet juttatni bennünk uralomra a test fölött.

    Magam is jól tudom, hogy ezek az akaratgyakorlatok csak iskolái az erős akaratnak; de oly iskolák, amelyekből komoly erkölcsi élet fakad. Mély bölcsesség rejlik abban, hogy a rómaiak „virtus”-nak nevezték az erényt is, az erőt is; a magyarban is ugyanazon tőből fakad a két szó, s ez is jelenti, hogy nincs erény erőfeszítés és önmagunkon aratott győzelem nélkül.

    Elmélet s gyakorlat napról-napra erősítik az örök Igazságnak, Krisztus Urunknak szavait: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” (Máté 16, 24). Ügyetlen az a kertész, aki sajnálja a rózsafát, s vad hajtásait nem ollózza le kérlelhetetlenül! Amint nem lesz rózsa azon a tövön, amelyet az olló megkímélt, éppen úgy nem lesz erős akarata annak az ifjúnak, aki magától semmit meg nem tagadott.

    Mi mozgatja az órát? A felhúzott rúgóban összeszorított erő. Nos, az önmegtagadás oly erő, mint a rúgó felhúzása. Nehogy azt gondold tehát, hogy a tökéletes önuralom s vágyaid fékentartása, amit tőled követelek, az erős, teljes, szép élet megakadályozója lesz benned. Ellenkezőleg! Ez ment meg az akaratsorvadástól s ezernyi lelki betegségtől.

Von der Gewalt, die alle Wesen bindet,
Befreit der Mensch sich, der sich überwindet.
                                                              (Goethe)

    Benső szabadságra csak önuralom vezet, önuralmat pedig önmegtagadással tanulsz. Mély tapasztalattal írja Kempis Tamás a „Krisztus követésében”: „Annyira fogsz a jóban előrehaladni, amennyire akaratodon erőt tudsz venni”.

A remete szőlőfürtje

    Egy napon kopognak Makárius remete pusztai celláján. „Atyám – szólt be hozzá egy földmíves –, gyönyörű szőlőfürtöt hozok neked. Fogadd el, s üdítsd fel általa kissé magadat.” Makárius köszönettel átveszi az ajándékot, s megáldja az embert; de mikor rámosolyog a gyönyörű fürt, így szólal meg: „Nem jobban rászorul-e az a tisztes öreg remete, aki mellettem lakik?” Átviszi a fürtöt a szomszédos aggastyánhoz. Ez nagy örömmel s hálával fogadja, majd komolyan gondolkodni kezd: „Ó, mily jól esnék ez a gyümölcs a beteg Nazárius testvérnek!” – és már viszi is hozzá. De Nazárius hallani sem akar róla: „Hogyan ehetném én ezt meg? Az én Megváltómat keserű epével itatták a kereszten! Én az ő tanítványa akarok lenni!” Így vándorol a fürt napestig, egyik cellából a másikba, míg estére valaki ismét Makáriusnak ajánlotta föl. Az öregnek örömkönnyek fakadtak szeméből, mikor újra hozzákerült: örült, hogy ily önmegtartóztató társak élnek körülötte.

    Látod, fiam, ez akaraterő volt! Ezek tudtak lemondani! Tudtak önmegtagadást gyakorolni! Próbáld meg, tudsz-e te is ilyesmit néhanapján. Nulla dies sine linea! – volt sok tudós jelszava; egy nap sem múljék el, legalább néhány sorírás nélkül. Te így mondd: egy-egy komoly önmegtagadási gyakorlat nélkül. Mindennap végezz egy kis önlegyőzést, egy kis lemondást, önmegtagadást! Olyasvalamit, ami nincs ínyedre!

    Mert igaza van Eötvös J. br.-nak: „Csak azt bírjuk, miről, ha kell, le tudunk mondani. Oly kincsnek, melyet nélkülözhetetlennek tartunk, nem urai, hanem szolgái vagyunk. ... Aki az embereket oktatni, vagy felettük uralkodni akar, az elébb győzze le önmagát, és uralkodjék saját szenvedélyei fölött... A keresztény vallás, midőn tőlünk önmegtagadást kíván, más szavakban csak ugyanazon elvet hirdeti, mely az életfilozófia alapja”.

Diem perdidi!

    Tituszról, a nemes római császárról mondják, hogy erősen feltette magában, hogy mindennap fog valami jótettet végbevinni. S ha, valamelyik este úgy találta, hogy aznap nem gyakorolta magát a jóban, ily szavakkal tett magának szemrehányást: Diem perdidi, „ez a nap elveszett”.

    Te is gyakorold mindennap akaratodat. De nem ám csakúgy vaktában, néha-néha, amikor eszedbe jut; hanem tervszerűen, óráról-órára, mindennap gyakorold magad az önlegyőzésben. Nem is kell nagyon keresned az alkalmat; ezer meg ezer adódik magától mindennap a diákéletben is. Nézz csak néhány szemelvényt a mindennapi élet kínálkozó alkalmaiból. Ha ki nem kerülhetsz valami bajt, fájdalmat, megpróbáltatást, nem fogat vicsorgatni, hanem türelemmel elviselni. „Jaj, de szomjas vagyok!” „Jaj, de fáj a fejem!” „Jaj, de szorít a cipő!” – nem így nyöszörögni, hanem igyekezzél enyhíteni fájdalmadon, s ha mégsem sikerül, ránézni a keresztrefeszített Úr Krisztusra, és tűrni, tűrni szótlanul. Amit elhatároztál, keresztülvinni! Törik-szakad, – mindegy! Amibe belekezdesz, félbe nem hagyni! (Némelyik ifjú mindegyik negyedórában új tervbe kezd, de be nem fejez egyet sem.) Pontos hűséggel betölteni napi kötelességedet. A legkisebbeket is! Mert, amit egyáltalában érdemes megtenni, azt érdemes egészen jól tenni. Itt van aztán a kora reggeli harc a párnával (amelyben oly sok ifjú marad legyőzött!); ha eljön az idő, azonnal fölkelni az ágyból. Uralkodni nemcsak a rosszkedven, hanem a jón is. Mértéket tartani a jó kedvben, lelkesedésben is. Beszédben és hallgatásban is.

    Az akaratedzésnek különösképpen is kitűnő eszköze érzékeink fékentartása. Szemedet ne csatangoltasd folyton. Ne nézz meg mindent, ami kíváncsiságodat izgatná. Nagy csődület van az utcán, és a kíváncsiság majdnem kifúrja oldaladat. Mindegy! Egy kis önlegyőzést akarok gyakorolni! Azért sem megyek oda!

    És uralkodni a nyelveden is. Bizony ez hihetetlenül nehéz. A reád bízott titkot el nem árulni. Mások hibáit kárörvendően tovább nem adni. Nem pletykázni. Nem csipkedni szeretetlen gúnnyal a jelenlevőket, s meg nem szólni a távollevőket. Nem ittasodni meg saját hangodtól, hogy aztán mást szóhoz sem engedsz jutni a társaságban. Nem fecsegni össze-vissza. És nem dicsekedni saját tetteiddel. Nos aztán: folyton kitartani az igazság mellett, még ha abból károd származnék is. És soha nem hazudni, – kis dolgokban sem! – még ha egy kis hazugsággal nagyelőnyhöz jutnál is.

    Nemcsak az íróasztal, hanem az ebédlői asztal is kitűnő alkalom az önmegtagadás gyakorlására. Ne válogass az ételekben, ne keresd folyton a nyalánkságokat, és ne tömjed gyomrodat dobkeményre. Nagyon sok ember az étkezőasztalnál veszti el uralmát az akarata fölött.

    Íme, nézd, mennyi alkalom az akarat gyakorlására! De gyakorold is ám ezeket, és ne csak olvass róluk! Úszni soha nem tanulsz meg, bármennyire olvasol is a tempókról, meg kell próbálni azokat. És a korláton sohasem fogod tudni a saslengést, bármint magyarázzák is előtted, hacsak mindennap nem gyakorlod is azt.

    Megrendítő igazságra mutat rá Szent Pál, mikor így ír: „Lélek szerint járjatok, és nem fogjátok véghez vinni a test kívánságait. Mert a test a lélek ellen vágyakozik, a lélek pedig a test ellen”. (Gal. 5, 16-17) És egy másik helyen: „Belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom az Isten törvényében, de más törvényt látok tagjaimban, ez küzd értelmem törvénye ellen, s a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van”. (Róm. 7, 22-23)

    Ugyan melyiktek nem érezte még magában e tragikus megosztottságot, ezt a szomorú, kétarcú természetet, a jónak és a rossznak a harcát, a régi mondás igazságát: Video meliora proboque, deteriora sequor.

    Ha tehát férfias, szabad lélekre akarsz szert tenni, ne riadj vissza a kíméletlen harctól saját kényelmességed s elpuhultságod ellen. Mindennap tégy valami jót, s mindennap tagadd meg magad valamiben.

    Az ószövetségi Dávid király hősiességéről bizonyára hallottál. Tudod, hogy mikor ifjú korában atyja nyáját őrizte, s medve vagy oroszlán elrabolta bárányait, utánuk ment, leütötte azokat, s kitépte állkapcsukat. No, ez hős fiú volt! – mondja egy másodikos. Parittyájával földre terítette az óriási Góliátot. Ez hőstett volt! – mondja egy negyedikes. Mikor a filiszteusokkal harcolt, rengeteget legyőzött. Hős volt! – mondja egy ötödikes...

    És mégis, – nekem mindez nem imponál oly nagyon. Hanem tudjátok, mi tetszik nekem Dávidban? Mikor Dávid seregei Jeruzsálem és Betlehem közt szemben állottak a filiszteusokkal, és a tikkasztó forróságban kiszáradt minden patak és forrás, a király felsóhajtott: „Ó, ha adna nekem valaki egy ital vizet abból a vízveremből, mely Betlehem kapujánál vagyon!” Meghallja ezt Dávid három legvitézebb embere, áttör a filiszteusok vonalán, s örökös halálveszedelem között meghozza a vizet. És ekkor Dávid, a szomjúságtól epedő Dávid, kiönti a földre a várva-várt vizet „áldozatul az Úrnak” e szavakkal: „Vajon megigyam-e azoknak az embereknek a vérét, akik éltük kockáztatásával mentek el érte?!” (Kir. II. 23, 14-17.)

    Látod, ez tetszik nekem legjobban benne! Mit áldozott fel Dávid? Csak egy korty vizet. Mit vesztett általa? Egy percnyi élvezetet. De mit nyert? Katonáinak rajongó tiszteletét, akaratának erősbödését és Isten kegyelmét is, mert hiszen a vizet „áldozatul” hozta az Úrnak.

    Íme: egy korty vízzel is lehet hőstettet végezni! Lehet áldozatot bemutatni az Úrnak!

    A régi görög pithagoreusok pompás ételekkel rakatták tele asztalukat, s éhes gyomorral odaültek a válogatott fogások elé, s miután hosszú időn át nézték azokat, tovább mentek, anélkül, hogy hozzányúltak volna valamihez.

    „Jaj, de hólyagok voltak!” – kiált fel erre egy kis másodikos. De ha te komolyabb eszeddel elgondolkozol ezen, bizonyára azt a megilletődött elismerést fogod érezni, amit a hőstett látása mindenkiből kivált. Mert ezek a pogányok tisztában voltak az önlegyőzés, önmegtagadás, az akaratedzés döntő fontosságával.

    Végezz csak, fiam, te is önmegtagadási gyakorlatokat, s látni fogod, hogy vannak nagyszerű örömforrások, amelyek sok ifjú lelkében észrevétlenül maradnak, mert semmi mással meg nem nyithatók, csupán az önmegtagadás ásójával. Ezek azok a szent, mély, elveszíthetetlen örömök, amelyek érzete felfakad lelkedben, s jóleső mosollyal árasztja azt el mindannyiszor, ahányszor erőt tudtál venni egy-egy vágyadon, hajlamodon, ahányszor áldozatot tudtál hozni, csakhogy teljesítsed kötelességedet, ahányszor nemeslelkű voltál másokhoz stb.

A japán festő kakasa

    Egy japán monda szerint egy gazdag kereskedő érdekes megrendelést tett az egyik festőnél. Csak egy kakast kellett a festménynek ábrázolnia, de azt aztán a lehető legtökéletesebben.

    A rendelés után éveken át várt a kereskedő, anélkül, hogy csak valamit is hallott volna a festőről. Végre is elunta a várakozást, s elment megnézni, mi van a képpel. A képből még nem volt meg semmi. Hanem most a festő leültette a kereskedőt, nekiült a munkának, s negyedóra alatt elkészült a kép. Kifogástalan mestermű! A kereskedő lelkendezett az örömtől. Mikor azonban fizetésre jött a sor, elámult a rengeteg összeg hallatára, amelyet a festő ezért „a negyedórai munkáért” mert követelni, s mérgesen kifakadt. A festő azonban rámutatott a szobában embernyi magasságban álló papírhalmazra, amelyek mindegyikén kakasképek voltak, és így szólt: „Ezeket a képeket három évig festettem, és csak ezzel a hosszú gyakorlattal szereztem olyan készséget, hogy ilyen tárgyú képet ily rövid idő alatt ily tökéletesen tudok megfesteni. Most tehát meg kell kapnom a hosszú előkészületi időm díját is”. A kereskedő belátta, hogy a festőnek igaza van, és fizetett.

    Teljesen így vagyunk az akaratedzéssel is. Ha azt akarjuk, hogy akaratunk egykor majd mindenben tökéletesen engedelmeskedjék, és az eszünkkel kitervezett jót könnyen és mindig tökéletesen végrehajtsa, bizony ahhoz évtizedeken át folytatott állandó gyakorlásra van szükségünk. Ugyanazzal a türelemmel, amellyel a festő ráhordja a vászonra a lelkében elgondolt kép vonásait, ugyanazzal a türelemmel kell dolgoznunk saját jellemünk ideális kialakításán is.

    De nem kell megijedned a feladattól. A festőnek minden újabb kép előállítása könnyebb volt, mint a megelőzőé, az utolsó képet már egy negyedóra alatt könnyen el tudta készíteni. Éppígy az önuralom s önnevelés terén is a kezdet a legnehezebb. Minél többször gyakorolod a jót, annál könnyebbé válik az. Emlékszem, diákkoromban mily nehezen tudtam megtanulni a nyújtón a gerinchúzódást. Hónapokon át nem ment tovább, mint félig. Egyszer végre, minden erőmet összeszedve sikerült feljutnom. És azóta? Könnyen és ügyesen ment mindig. És így vagy a lelki életben is: első ízben nagyon nehéz valamit megtanulnod, nagy önmegtagadásba, harcba kerül; mikor tizedszer teszed, már alig érzed a nehézségét. Minden nap gyakorold tehát akaratodat, s akkor majd lesz erős akaratod. Tudj néha lemondani még a megengedett apróságokról is. Reggel gyorsan ugorjál ki az ágyból, s mondd magadban: „Egy kis önlegyőzés!” Ha fáj a fogad, szorítsd össze ajkadat, ne panaszkodjál, hanem mondd magadban: „Egy kis önlegyőzés!” Nagyon érdekes egy könyv? A legizgalmasabb résznél becsukod: „Egy kis önlegyőzés!” Éhes vagy, mint a farkas? Pár percig nem nyúlsz az ételhez: „Egy kis önlegyőzés!”

    Ezer meg ezer ilyen aprósággal gyakorolhatod akaratodat. S minél többször teszed a kicsinységekben, annál könnyebben tudsz úr maradni majd fontos dolgokban is.

    Vegyünk csak egy esetet. Szüleid elmentek hazulról, s te megígérted, hogy házőrzőnek otthon maradsz, úgyis sok a leckéd is. Öt perc múlva bekopogtat Jancsi: „Te, Ferkó, itt vannak a fiúk, jöjj focizni!” Kint gyönyörű, napos délután, bent az unalmas algebrapélda. Most azután kitör a nagy harc: igent mondj-e vagy nemet? Megígértem, hogy itthon maradok. Az ám! De a fiúk kicsúfolnak, hogy játékrontó vagyok. Olyan jó volna kimenni, de szüleim összeszidnak. Hátha előbb visszajövök, mint ők, s meg sem tudják? Igen, de mi lesz a számtanpéldával? Majd „otthonfelejtem” holnap a füzetemet. De ez nem becsület... Így kavarognak érveid. A fiúk meg már türelmetlenek. Végre is nagy küzdelem után kivágod: Engedjétek meg, ma nem mehetek... A fiúk elmennek, te otthon maradsz, talán az első pillanatban szomorúan is nézel utánuk. De azután eltölti lelkedet a becsülettel megállott kötelességteljesítés tudata. Másodszor, harmadszor már könnyebb lesz döntened, s végül már egész természetesnek tartod, hogy azonnal a kötelességteljesítés mellett mondd majd ki az igent. A japán festő is oly könnyen festette később már a kakasokat!

    Arra kell törekedned, hogy állandó, szinte már nem is gondolkodó, soha nem habozó készséget szerezz a jó gyakorlására. Mikor aztán többé már nem kell minden cselekvésed előtt folyton mérlegelned, hogy melyik utat válasszad, hanem a jót már szokásszerűen, hosszú gyakorlat által szerzett hajlamaid alapján teszed, s viszont a rossztól ösztönszerűen már az első pillanatban elfordulsz, ekkor fizet hosszú előkészületedért az élet; nem pénzzel fizet, hanem azzal a készséggel, hogy mindig örömmel s könnyen tudsz nemes elveidnek megfelelően cselekedni, azaz elmondhatod magadról, hogy „jellemes ifjú” vagy.

Sustine!

    Az akaratgyakorlás másik módja a kitartás, állhatatosság, tűrés. Az egyik leghíresebb amerikai psychologus, James, azt ajánlja az ifjaknak, hogy mindennap tegyenek valamit, ami nincs ínyükre, csak azért, hogy kemények tudjanak maradni önmagukkal szemben. Az egyik németországi internátusban – mikor ezt elmondták a fiúknak – tudod mit tettek azok? Kimentek a kertbe, és eleven cserebogarakat rágtak össze, mert ez „igazán nem volt ínyükre”. Brr... Gyermekes túlzás volt, de mégis csak imponáló áldozatkészség az erős akarat megszerzéséért.

    Nem kell a fenti német példát követned, vagy nem kell Mucius Scaevolanak lenned, s karodat elégetned a tűzön. A mindennapi diákélet is tele van apróságokkal, melyekben hősi türelmedet gyakorolhatod. Tűrni a szenvedést, a fájdalmat. Türelmesen tanulni, s nem izgulni, mérgeskedni. Türelmesen beszélni otthon, és sohasem feleselni; nem vágni arcokat, nem rosszkedvűnek lenni. Bármi izgat, bánt, bosszant, nem kipattanni, kifakadni, hanem várni egyet, s azalatt észbeli érvekkel megnyugtatni magadat. Semmi olyant nem tenni, amiről őt perc múlva már meg kell bánnod, hogy tetted. (Mily fontos szabály ez a hirtelenkedő fiúknak!)

    És nemcsak a passzív türelmet értem, a szónélküli tűrést, hanem még inkább az aktív türelmet, a kitartást is.

    Az Úr Jézusnak van egy komoly figyelmeztetése: „Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül”. (Máté 10, 22.) Igaz ez a mondás nemcsak az örök élet, hanem a földi sikerek szempontjából is. A kitartás hiánya miatt sokszor az utolsó pillanatban omlik össze hosszú fáradozásunk eredménye. Csak még egy napi, csak egy órai kitartás kellett volna, de ez hiányzott. Chavez híres pilóta első volt, aki átrepült a Simplon fölött, de – összetört tagokkal kötött ki. Jéghideg viharral, rettenetes légörvényekkel győztesen megküzdött. Már szeme előtt a cél. Látja az óriási üdvözlő, integető tömeget. De ekkor elhagyja kitartása, nem tudott még öt percet várni, és nem lassan ereszkedett le, hanem hirtelen eséssel – akart. A gép azonban lezuhant, s Chavez meghalt... Csak öt percnyi kitartás hiányzott!

    Okosan teszed, ha mindig többre készülsz, mint amennyi feladat vár reád. Ha három órát akarsz gyalogolni, készülj neki négyórás útnak, s ha két órát akarsz tanulni, szedd össze akaratodat két és félórai tanulásra; így mindig marad egy kis tartalékerőd.

    Kitartás! Kitartás!

    Gyönyörű júliusi hajnalban két fiatal diák vágott neki a Lomnici csúcsnak. Mindketten alföldiek voltak, soha ilyen fönséges hegyóriásokat nem láttak még. Vidám énekszó mellett fürgén szedték lábukat, s mosolyogva hagyták el azt az öregembert, aki úgy látszik, szintén a csúcsra igyekezett, de oly higgadt, csendes léptekkel rótta az utat, hogy „még a csiga is gyorsabban mászik”, vélte róla az egyik ifjú. Mikor tíz perc múlva visszatekintettek az öregre, már csak apró kis hangyának látták mélyen maguk alatt. Hanem a fiúk tüdeje is egyre jobban kezdett zihálni; előbb csak félóránkint tartottak öt-ötperces pihenőt, később már minden negyedórában le-ledőltek „egy kis félórára”. Mikor aztán délfelé már teljesen kimerülten vágódtak le egy kis vízesés szélén, íme, egyszer csak megjelenik az úton a csiga-ember, és éppoly higgadt, csendes léptekkel, mint reggel tette, elmegy mellettük, és megy... megy... egyre föllebb megy az öreg... már megint csak hangyának látszik... A két fiatal, pedig tehetetlen fáradtsággal nyújtózik a sziklákon. Mert, hogy magasba juss és egy kitűzött nagy célt elérhess, ahhoz nem elég a fiatalos nekiszaladás és szalmaláng-lelkesedés, hanem nyugodt, folyton egyenletes, állhatatos kitartás kell hozzá.