II. FEJEZET

A jellemképzés akadályai

    A jellemünk képzésének útjában sok akadály áll, bizony akárhány fiú meg is botlik bennük, s jelleme tönkremegy.

    Egyik akadálya a jellem fejlődésének – mint előbb már olvashattad is – az örökös aggódás, hogy hát jó, nekem ebben a kérdésben ugyan ez a komoly elvem van, de ha azt követem, mit szólnak hozzá az emberek? Aki mindig az emberek tetszését, kegyét hajszolja, s kész azért elveit is megtagadni, abból persze hogy nem lehet szilárd jellem soha. A jellemes ifjú sohasem törődik azzal, hogy mit mondanak tetteihez az emberek, hanem hogy mit szól hozzá a lelkiismerete. Mily siralmas látvány pl. mikor ifjak „a társaság kedvéért” (helyesebben ember-félelemből) oly beszédeket folytatnak, oly cselekedetekbe keverednek, aminőktől becsületes lelkük mindig ijedten fordul el, mikor magukban vannak, s nem állanak az emberfélelem hatása alatt!

    Másik akadálya a jellemnek a saját bensőnkben dúló rendezetlen erők, amelyek dzsungeljében amíg rendet nem teremtünk, addig jellemről szó sem lehet. Minden fiú lelkében van egy-két nagyobb szenvedély, uralkodó hiba: ezt felismerni s erre rávetni magadat, – ez a biztos útja a jellemképzésnek. Ne mindenféle apró hibák kiirtásával bíbelődjél tehát. Szorítsd torkon a legnagyobbat, a többivel már könnyen elbánsz. Egyik fiúban például legnagyobb baj a kényelmesség, mely minden munkától ijedve húzódik, a másikban az örökös nyalakodás, a harmadikban a folytonos fecsegés, a negyedikben a hirtelen harag, vagy a túlzott önérzet, a makacskodás, stb. Ezek mindmegannyi lázadók lelked birodalmában, s bizony rosszul jársz később, ha idejében láncra nem vered azokat.

    A jellemképzésnek tulajdonképpeni legveszedelmesebb akadálya az, hogy lassan halad előre. Az önnevelés munkája hosszú évek s évtizedek türelemjátéka.

    Tanultál-e már valamit a kristályosodás törvényéről? Ha igen, akkor tudod, hogyha egy telített oldatba, amelyben többféle anyag van feloldva, s amelyben a molekulák össze-vissza vegyültek, beleállítunk egy picinyke kristályt, abból valami titokzatos vonzóerő árad szét, s az oldatból lassan-lassan magára húzza mindazokat a molekulákat, amelyek a kristállyal hasonló természetűek. A kristály egyre nagyobbodik, s ha hónapokon át nem zavarja semmi ezt a lassú kristályosodási folyamatot, gyönyörű szép kristály alakul ki a beállított kis darabkából. De csak, ha nyugodtan történt a kristályosodás! Ha zavarjuk a folyamatot, bizony torzkristályok kerülnek elő.

    Éppígy történik a lelkek kristályosodása is. Ha mindig nemes, fönséges, eszményi gondolatokat állítasz öntudatodba, ezek – mintegy szellemi vegyrokonság alapján – folyton hasonló újabb gondolatokat váltanak ki lelked mélyéből, és ha ifjúságod évtizedén át így tart ez az állapot benned, oly tekintélyes kristállyá nőnek benned a jó törekvések, hogy az aztán megakadályoz minden vele nem egyező gondolatot, vagy ezeknek fölénybe jutását.

    Az emberi lélek „telített oldatában” azonban az erkölcsi gonoszság molekulái is bőven kavarognak. Van ifjú, aki fiatal éveiben folytonos erkölcsi bukásokkal zavarja lelke jóságának nyugodt kristályosodását. Az erkölcsi bukások persze a gonosz molekuláit vonzzák, s azért az ilyen fiúkból torzlelkek, elferdült kristályok lesznek.

Forgatag-falevelek

    Nagy akadálya a jellemképzésnek a mai kor sietős élete, őrült rohanása s ezernyi-ezer kavargó benyomása is, amelyek korántsem kedveznek a jellem nyugodt kialakulásának. Boldog az az ifjú, aki ma is minél több időt tud szentelni lelki fejlődése irányításának, aki időt tud szakítani minden nap esti imájából, hogy pár pillanatra leszálljon lelke mélyébe ellenőrizni, nem rakódtak-e ma hívatlan molekulák, a bűn szemcséi (vagy néha éppen kavicsai, sziklái) féltve őrzött kristályos lelkére. Aki csak napról-napra felületesen, gondtalanul, törődés nélkül úszik az árral, soha önmagát ismerni nem fogja. Mily szánandó állapot: akárhány mai diák ismeri Alaska vidékét, és hibátlanul elmondja a Jancsekiang mellékfolyóit, de nem ismeri saját lelkét! Mert ha ismerné, meg kellene borzadnia a hínárok s folyondárok életet elszívó rengetegétől, amelyeknek őserdei bozótjában oly buján tanyáznak fékezetlen szenvedélyeinek vértivó – sőt fiatal életet pusztító – fenevadjai.

    Ezek az ifjak felnőtt korukban sem lesznek önállókká, hanem alantas anyagi érdekek, emberi szempontok s szenvedélyeik hulláma úgy fogja őket a jellemtelenség szirtjeihez paskolni, mint ahogy a metsző novemberi szél ezrével kavarja az élettelenné sápadt hulló faleveleket. Forgatag-falevelek – falevél-lelkek!

    Ezek az ifjak felnőtt korukban is olyanok lesznek, mint rohanó folyamba dobott fadarabok, amelyeket elragad a víz sodra, anélkül, hogy tudnák, miért s hová. Lesznek, mint birkák, amelyek százával rohannak a vezérürü után, anélkül, hogy rágondolnának, hogy miért s hová. Lesznek, mint szélkakas a torony tetején, forognak ide s oda, s nem is tudják, milyen szelek forgatják őket. Forgatag-falevelek – falevél-lelkek!

A vaskereszt

    Maroknyi német csapatot a világháborúban nagy orosz tömeg kerített körül, és egy kis kunyhóba szorított. A harc kimenetele nem lehetett kétséges. Az oroszok vezére megadásra szólította fel a németeket, – a kunyhóból elkeseredett tüzelés volt a válasz. Erre az oroszok is minden oldalról gyilkos tüzelést kezdtek, és folyt a kunyhó lövetése egész addig, míg a németek fegyverei egyre halkabbá váltak, s egyszer végkép elhallgattak: ellőtték utolsó golyójukat is. Az oroszok megrohanják a düledező viskót. Megdöbbenve állanak a szemük elé táruló látványtól. A földön szanaszét heverő halott németek közt vérében még vonaglik parancsnokuk, Griesheim hadnagy. Az oroszok nem ellenségek többé, hanem résztvevő bajtársak. Vezetőjük részvéttel kérdi a hadnagyot: „Láttátok, mily túlerővel vagyunk. Miért nem adtátok meg magatokat?” A hadnagy nagy erőfeszítéssel felül a földön s rámutatva mellére, így felel: „Akin ez a kitüntetés van, az nálunk nem adja meg magát”. Mellén a vaskereszt lógott...

    Édes fiam, mikor majd akadályokkal küszködsz a jellem útján, gondolj te is arra a keresztre, amelyet keresztelésedkor lelkedre csókolt az Úr, és mondd el gyakran:

Mag schimmern die Welt, mag locken die Lust,
Und schmeicheln und singen und scherzen,
Wir tragen das siegende Kreuz auf der Brust
Und die Gluten des Kreuzes im Herzen.
                                                                (Eichert)

Bogáncs a vetésben

    Nézzétek csak meg májusban a búzaföldet! A frissen zsendülő vetésben itt is, ott is kóró, konkoly, gizgaz üti fel fejét. Most még nem veszedelmes, egész ártatlannak látszó, jelentéktelen hajtás, de minél inkább növekszik, annál tüskésebbé, durvábbá válik.

    Fiam, te is az élet májusában állasz, s a te lelked veteményes kertjében is észreveheted a bogáncs sarjadását. Neveletlenséged, makacskodásod kisgyermek korodban még nem volt oly veszedelmes, de amint növekszel, egyre jobban tüskésedik, durvul benned minden hibád, hacsak föl nem veszed ellene az önnevelés nemes harcát.

    Mi lesz abból a fiúból, aki nem veszi fel ezt a küzdelmet, s nem törődik lelkével? Mi lesz abból, akinek csak lába nyúlik évről-évre, csak tüdeje tágul, csak teste nő, de lelkének fejlődésével mit sem törődik? Hogy mi lesz belőle? Hát a gizgaz, a bogáncs, a kóró, a vacak nagy lendülettel fejlődik benne (hiszen tudod, hogy annak nemcsak hogy ápolás nem kell, hanem különös előszeretettel éppen az elhanyagolt földben tenyészik); ellenben a régi, nemes vetés elsorvad, elfojtja a buján tenyésző szemét. Ez a fiú aztán, ha otthon valamit parancsolnak neki, csúf grimaszokkal válaszol. Kérdeznek tőle valamit, s csak dühösen a vállát rángatja. Nem tetszik neki valami, s ágyúdörgéssel csapja be az ajtót. Elszakad a cipőzsinórja, s nagyot káromkodik. Játék közben valaki véletlenül neki ütődik, s azonnal kiadja a pofont érte. Ha gyöngébbel találkozik, örömmel beléköt... szóval „kiállhatatlan kamasz” lesz belőle. Szegény! Épp annyi erővel válhatott volna jellemes, ideális ifjúvá is, ha ahelyett, hogy magára hagyta volna lelke fejlődését, idejekorán megkezdi a bogáncsirtást lelke fiatal vetésében.

    Vigyázz fiam! A bogáncs minden lélekben ott van. A tiedben is! De az okos fiú nem engedi erőre kapni s megerősödni, hanem folytonos résen állással s küzdelemmel kigyomlálja magából.

    Ezt az örökös küzdelmet nevezzük az önnevelés harcának.

A lélek harca

    A lélekben tehát örökös küzdelem dúl a jó és rossz között. Bizonyos korban (a fejlődő évek korában) ez a küzdelem különösen erős, később lankad ugyan, de soha nem mondhatjuk el megnyugvással, hogy most már végképp véget ért.

    Ki küszködik bennünk, és ki ellen?

    Alig lettél fiam 5-6 éves, már érezted az ellenség első jelentkezését. Érezted, hogy valami lakik benned, ami a rossz felé vinne. Valami ólomsúly, amely a mélység felé húz – az erkölcsi rossz feneketlen mélye felé. Valami szörnyű örökség, amit hitünk az eredeti bűn következményei közé számít, és így nevez: rosszra való hajlam.

    Ezt – fiam – nagyon hasznos tudni neked. Tudni, hogy természeténél fogva az ember inkább rosszra hajlik, mint a jóra. De hiszen ezt te is tapasztaltad már százszor is. Mennyi akadály tornyosul lelkünk ideális kialakításának útjában! Ismerjük azokat a fönséges eszményeket, amelyeket az Úr Jézus tűzött az emberi élet elé, tehát az én életem elé is; lelkesedünk az ő magasztos tanításai iránt, szeretnénk azok szerint élni... De jaj!... ugyanakkor valami tragikus megosztottságot is veszek észre. A jó tetszenék, de a bűn meg inkább csalogat. Az eszményi élet vonz felfelé, a bűn meg húz lefelé. Szeretnék magasan szárnyalni az ideális élet hótiszta csúcsaira, de a bűnkísértés máris ólomsúllyal nyomaszkodik reám. Mondd, fiam, nem érezted még soha magadban ezt a nagy mérkőzést, birkózást, dúló csatát, amelyet egy kis elemista egyszer a maga naiv nyelvén így fejezett ki: „Miért van az, kérem, hogy rossznak lenni olyan jó, és jónak lenni olyan rossz?”

    És látod, fiam, aki itt győz, az a hős fiú.

    Hát vannak nem hős fiúk is? Jaj – vannak! De még mennyien! Megy az utcán egy diák, és a másik elkezdi csipkedni... ökölbe a kéz, verekedni kezd – ez nem hős; csak aki le tudja fékezni természetét, rossz hajlamát, az a hős. Az a hős, aki mikor az utcán például szemébe ötlik valami piszkos plakát, vagy erkölcstelen kép a kirakatban, hát abban a pillanatban elfordul tőle. Ha valakit megsértettél, tudsz-e rögtön bocsánatot kérni tőle? – ez sokszor hősiesség! Bármint kísért a bűn, tudsz-e kitartani a becsület mellett? – ez hősiesség!

És áldozatok nélkül?

    Hát igaz, mindez szép dolog! Jellemesnek lenni! No, az én is akarok! Ideális életű lenni! – no, erre én is törekszem. De, hát nem lehetne erre könnyebb utat találni? Igazán csak ez az egy útja van a jellemnek? Valahogy olcsóbban, áldozatok nélkül nem lehetne-e azt megszerezni?

    Bizony, itt nem lehet alkudni. „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem”, így szól Krisztus Urunk. Aki az Úrral akar lenni az ő mennyei országában, annak nem szabad Őt elhagynia a köves keresztúton sem. De ugyan mondd csak, fiam, mit adnak ma a világon „ingyen”?! Semmit, de semmit. Nézd csak, mint törik magukat az emberek, mint dolgoznak éjt nappallá téve földi mulandóságokért. Hát akkor éppen nagy kincsedet, jellemedet akarnád „ingyen”, munka nélkül megszerezni?

    „Mily jó is neked!” – sóhajt fel egyik-másik ifjú, mikor barátját a mulatozás örömében látja. Mily jó is könnyelműnek lenni! Mennyi öröme is lehet annak a folyton bálozó, mulatozó fiúnak...

    Pedig, ha tudnád, fiam, mennyire csalódol! Ha beláthatnál egy szívbe, mely örökké csak a földi élvezeteket hajszolja, ugyan mit látnál ott? Te azt hiszed, hogy örömöt, megelégedettséget, – pedig csak ürességet meg erőltetett mosolyt. Igaza van a Szentírásnak: „A gonoszok olyanok, mint a háborgó tenger.” (Iz. 57, 20.) Nyugtalanul hányódik a szenvedélyek viharában, s keserűen borong, ha kissé nyugton hagyta a vihar.

    Olvasd csak, mi a véleménye erről egy nagynevű angol bölcselőnek, John Stuart Mill-nek: „Aki sohasem tagad meg magától megengedett dolgot, attól bizton nem várhatjuk, hogy minden tiltott dologról le tudjon mondani. Nem kételkedünk, hogy eljön az idő, amikor a gyermekeket s fiatalokat rendszeresen aszkézisre, az önmegtagadás gyakorlatára fogják, s miként az ókorban, arra tanítják majd, hogy kívánságaikat megtagadják, a veszedelmekkel dacoljanak, s önként fájdalmat szenvedjenek.”

    Ezért írja elő a katolikus vallás az önmegtagadást, az akarat gyakorlását, az aszkézist.

    Aszkézis? „Brr!” – gondolod erre, mert telebeszélték a fejedet azzal, hogy az aszkézis önsanyargatást, az emberi élet örömeinek kiirtását jelenti.

    Hát nézd csak! E szónak „άσκησις” eredeti jelentése „finom kidolgozás”; a görögök azt a készülődést, tréninget s önmegtagadó életet értették alatta, amellyel a versenyzők a mérkőzésekre készültek, hogy a testben lappangó erőket lehetőleg teljes mértékben tudják értékesíteni.

    A jellem szintén küzdés, mérkőzés, verseny eredménye. Önmagunk finom kidolgozása nem sikerül gyakorlat nélkül, és szent vallásunk is éppen azért írja elő az önmegtagadási gyakorlatokat, hogy általuk jellemünk nevelésére segítsen minket.

    Áldozatok s önmegtagadás nélkül nincs nagy földi siker sem; és te a kényelem párnáin akarnál eljutni a legnagyobb sikerhez: a nemes jellemhez?!

    Ugye tudod, hogy mikor valaki versenyre készül, a tréningje kétirányú. Egyrészt napról-napra gyakorolja magát, hogy csak úgy ropog minden csontja. Mondjuk: evezős versenyben fog indulni. Fölkel korán hajnalban. Kigyalogol az evezősegylet hajóházához. Beül a skif-be, és evez és izzad naponkint. Feketére sülve, csuromvizesen a verítéktől, kifáradva száll ki három óra múlva, hogy aztán másnap újra kezdje, és harmadnap újra, heteken keresztül. Másrészt rendkívül mértékletesen él, és megtartóztatja magát minden élvezettől. Tésztát alig mer enni, nehogy meghízzék. Dohányoznia nem szabad. Szeszes italt innia még kevésbé. Minden este pontosan korán lefeküdni, stb. És mindez az önmegtagadás miért? Egy kis ezüstéremért s az elsőség dicsőségéért. És te sokallanád a küzdést a jellem elnyeréséért !?

    És nézd csak, van itt még egy érdekes gondolat. Az életben mindenki hoz áldozatot; csak az a különbség, hogy ki miért hozza. Láttál már például fösvény embert? Hogy nyomorog, hogy kuporog! Alig eszik valamit, rongyos ruhában jár, nem mer sétára menni, hogy ne kopjék a cipője. Lefokozza minden kívánságát; öröm s barátok nélkül él. S mindezt miért? Hogy összekaparja vagyonát. A fösvény feláldozza egyéniségét, örömét, becsületét a pénzért, – no, ez már csak áldozat! Hát akkor magasztosabb, százszor fönségesebb célokért nem érdemes áldozatot hozni?!

    Nézd a kapzsit! Mennyit lót-fut, napestig töri magát, nincs percnyi nyugta. Miért? A pénzért. Nézd a hiút! Mily vakmerően kockáztatja életét is, csak neve legyen. Mennyit virraszt, ugrál, izzad a bálozó! Tudná-e csak félannyira is törni magát, hogy felebarátján segítsen?

    „Minden emberben egy szent meg egy gonosztevő rejlik” – mondta egy francia szónok, Lacordaire. A gonosztevő magától is erőre kap benned, s nő, ha nem is gondozod; de hogy a szent legyen úrrá bensődben, ahhoz bizony kitartó, kemény munkára, önmagad nevelésére van szükség.

    Igen, harc nélkül nem megy a dolog. Aki szobrot készít, sokat kell lefaragnia a durva márványtömbről, s aki saját lelkét alakítja remekbe, annak folyton kell önmagán faragnia. Szép szobor sem készül rövid idő alatt, de még kevésbé lehet a jellemmel egykönnyen készen lenni. Oda kitartó s tervszerű munka kell! V. Károly jelszava legyen a tiéd is: Plus! Ultra! Még többet! Még tovább!

    Zeuxist megkérdezték, miért dolgozza ki képeit oly nagy szorgalommal? „Mert az örökkévalóságnak dolgozom!” – felelte. Fiam, te dolgozol igazán az örökkévalóságnak, mikor lelkeden dolgozol. Hát sokallhatnád-e érte a munkát?

Az állatszelidítő szerzetes

    Sok fiú szívesen megölné a sárkányt az erdőben, mint Siegfried, de saját lelkében lakozó gonosz hajlamok sárkányával nincs türelme küzdeni. Pedig mily áldott fáradság ez a munka!

    Egy régi kolostor apátja megkérdezte este az egyik szerzetest: „Mi mindent dolgoztál ma?” „Ó, – felelte a barát – annyi dolgom volt ma és minden nap, hogy saját erőm elég sem lett volna, ha Isten kegyelme nem segít. Minden nap két sólymot kell szelídítenem, két szarvast visszatartanom, két karvalyt kényszerítenem, egy férget legyőznöm, egy medvét megfékeznem s egy beteget ápolnom.” „De miket beszélsz? – nevetett az apát. Hiszen ilyen munka nincs az egész kolostorban!” „Pedig mégis így van – felelte a szerzetes. A két sólyom a két szemem, amelyekre mindig vigyáznom kell, hogy bűnös dolgot ne nézzek. A két szarvas a két lábam: őriznem kell azokat, hogy bűnbe ne vigyenek. A két karvaly a két kezem: munkára kell kényszerítenem s jótettre. A féreg a nyelvem: féken kell tartanom, hogy hiába és bűnösen ne fecsegjen. A medve a szívem: önszeretet s hiúság ellen folyton harcolnom kell. És beteg az egész testem, melyet óvnom kell, hogy az érzékiség le ne győzze.”

    A rendezetlen ösztönök ellen folytatott küzdelmünk ilyen szelídítő munka, és neked is, fiam, és mindenkinek, aki jellemessé akar fejlődni, napról-napra el kell végeznie ezt a feladatot.

    A jellemével törődő ifjú soha nem fogja hibáit azzal menteni, hogy „hiába, már énnekem ilyen a természetem, én már így születtem”, hanem szakadatlanul dolgozni fog lelkének tökéletesítésén. Mondd hát el gyakran magadnak: Ha vadállatok vannak is bennem, meg fogom azokat szelídíteni! Nem olyan leszek, amilyennek születtem, hanem amilyen én akarok! Wir sind hier, um zu werden, nicht um zu sein. (Sailer)

    Szent Kolumbánról, a bajorok hittérítőjéről nagyon érdekes legendát beszélnek. Nem volt neki semmije, csak egy jámbor szamara. Apostoli útjain ez ballagott a szent mögött, hátán a kis poggyásszal. Amint egyszer egy sűrű erdő mellett haladtak, a rengetegből hirtelen kiront egy medve, és széttépi a szamarat. S mit csinált a szent? Nyugodtan odament a medvéhez, s rárakta hátára a holmit. „Hja, testvér, széttépted a szamaramat, most már neked kell hordoznod a csomagomat.” És íme, a vértől csepegő fenevad szépen meghajtotta hátát, s ettől kezdve kezes bárányként szolgált új urának.

    Soha ne panaszkodjál tehát, hogy ilyen meg olyan szenvedélyes, hirtelenül tüzes, dicsőségvágyó, eleven stb. vagy. Szelídítsd meg szépen, fogjad be saját kocsid elé a vérengző medvéket. A szenvedély magában véve nem csapás, csak a fékezetlen szenvedély az. Nagy szenvedélyek nélkül nem lehet nagy dolgokat végbevinni, tehát azok nélkül nincsenek nagy emberek, szentek sem. A szenvedély a tengeren fúvó szél. Ha nincs szél, petyhüdt vitorlákkal tétlenkednek a hajók. De ha jön is a szél, még az nem elég. Minden attól függ, tudjuk-e a szelet kitűzött célunk vitorláiba ügyesen befogni; mert ha nem, hát bizony felborítja csónakunkat. A katholikus jellemképzés nem azt követeli, hogy törd le szenvedélyeidet, hanem, hogy tedd azokat okosan fegyvertársaiddá, szövetségeseiddé. Tehát ne hallgass tanácsukra, de vedd igénybe erejüket, mert a szenvedély rossz tanácsadó ugyan, de jó segítő.

    Az akaratnak határozottságot éppen a jól kihasznált szenvedély ad. Csak az győz minden akadályon, aki „szenvedélyesen” követi kitűzött nemes célját. A szenvedélyek tüzes paripák életed kocsija előtt; ha szabadjukra hagyod, árokba borítanak; ha erősen fogod a gyeplőt, pompásan röpítenek előre célod felé. Minden szenvedély olyan, mint a tűz: áldás is lehet, de átok is – mint Schiller írja a Lied von der Glocke-ban :

    Bármily heves vérmérsékleted volna is, bármennyi rossz hajlamot örököltél volna is (amelyekről nem is tehetsz), ne csüggedj, ne panaszkodjál. Tégy meg mindent lelked nemesítésére, s aztán jusson eszedbe a nagy vigasztaló igazság: Facienti quod est in se Deus non denegat gratiam, „attól, aki mindent megtesz, ami csak telik tőle, Isten nem tagadja meg kegyelmét”.

Wohltätig ist des Feuers Macht,
Wenn sie der Mensch bezähmt, bewacht.

Aki ballábbal kelt fel

    A lélekben is vannak időjárások. Néha csodás verőfény, jókedv ömlik el benned; máskor – magad sem tudod miért – olyan rossz, nedves köd üli meg lelkedet. Egyszer oly könnyen megy a munka, jó hangulatban vagy. Máskor meg esős idő, kellemetlenségek, kis rosszullét stb. elrontják minden kedvedet. „Ballábbal kelt fel” – mondják reád az emberek ilyenkor; „rossz hangulatban vagyok!” – mondod magad is.

    Bizony a hangulat nem függ tőlünk, ezért tehát felelősek nem vagyunk. Az azonban már tőlünk függ, hogy igyekszünk-e úrrá lenni a rossz hangulat fölött, s kötelességeink teljesítésében nem dobáltatni magunkat kényre-kedvre a jó vagy rossz hangulatok által. Igen, amikor jó hangulatod van, csak használd ki; ilyenkor sokkal könnyebben megy a munka! De aki csak akkor tanul, ha jó hangulatban van, alapos munkát sohasem fog végezni. És főleg mi lesz vele később, mikor hivatása kötelességeit mulasztja el oly címen, hogy nem volt hozzá hangulata?! Akinek tehát nincs valamihez hangulata, hát csináljon! Kényszerítse magát a munkára. Akár ízlik, akár nem! Mindegy! Ez kötelességem, tehát megteszem.

    „De mit ér az ilyen munka?” – kérded. Mit? Meglesz az az óriási értéke, hogy hozzászoktat a kötelesség teljesítéséhez. Hozzászoktat, hogy ne a hangulat parancsoljon neked, hanem te annak.

    És aztán nemcsak a munkánál maradni úrnak a hangulat fölött, hanem a társas érintkezésben és viselkedésben is! Ha rossz hangulatban vagy is, ne lássák hozzátartozóid, s ne éreztesd velük durcáskodással, savanyú ábrázattal, elégedetlenséggel. Mily sokszor kellett szégyenkezniök már az embereknek oly sértő szavak és elhamarkodott tettek miatt, melyeket a rossz hangulat hatása alatt meggondolatlanul követtek el! Hányszor szaladnak ki ajkunkon hirtelen mondatok, amelyekről csak később látjuk, hogy másokat sértettek. „De Istenem! Hiszen nem akartam! Nem is gondoltam, hogy ez lesz belőle!” Ugye, már késő ez a bánat!

    Az emberek igazi lelki nagysága a csapások közt, a veszedelemben, a balsorsban dől el. Szerencsétlenségben bizakodónak maradni, dacos homlokkal nekifeszülni a bajnak, össze nem törni, ez csak a tölgyek, a sziklák és a nagy lelkek erénye! De ugyanez áll a rossz hangulat legyőzéséről is.

    A tenger nagy, sötét mélységeiben, ahová a napsugár még hírmondónak sem téved, ahol nincs többé színe a természetnek, ahol a hőmérséklet örökké a nulla körül mozog, ahol a víz levegőtartalma megritkul, ahová a rengeteg víztömeg óriási nyomása nehezedik, az óceánok e kietlen temetőjének sötét környezetében – érdekes! – világító halak élnek. A nap sugárzó energiájából, a fény forrásából nem jut ide ugyan semmi; dermesztő, lehangoló sötétség borul itt mindenre, és íme, a teremtő Isten bölcsessége nagyszerűen gondoskodott erről a sötét helyről is: vannak halak, amelyek önmagukból gyújtanak mécsest. Némelyek oldalán világító mirigyek csillognak, mint gyöngyszemek; másoknak feje búbján valóságos gyűjtőlencse szedi össze a mirigyek fényét és sokszorozva, mint reflektor szórja szét a sötétbe.

    Íme, a legsötétebb tengeri mélység közepette is lüktet fényárban úszó, tündöklő élet! Ha rendben van a lelked, te se légy soha kedvetlen, sötét, levert. Ne kelj fel soha „ballábbal”. Legyen csicsergő madárral elbeszélgető jókedved, s ezzel győzd le rossz hangulatodat. És légy főképpen életet, örömet, derűt, fényt árasztó forrás olyankor, amikor otthon levertség, anyagi gondok és az élet ezernyi baja veti ki fekete fátyolát talán szüleid lelkére is!

    „Post tenebras spero lucem”. (Jób 17, 12) A sötétség után majd megjön a világosság is; a rossz időjárás után mégis csak kisüt a nap.

„Nincs szerencsém!”

    Sok fiú elkeseredve kiált fel egy-egy szekunda után: „Hiába, nincs szerencsém!” Ha pedig valamelyik társa előrehalad, mindjárt kész az ítélete: „Persze! Mindig szerencséje van ennek az alaknak!”

    Pedig a siker nemcsak a szerencse dolga, s aki a szerencsétől várja az eredményt, az bizony tátott szájjal várja a sült galambot. Aki az életben boldogulni akar, ne tegyen szemrehányásokat a szerencsének, hanem ragadja üstökén a szerencsét és tartsa jó erősen magánál.

    Hát nincs neked egész munkáscsapatod, amely te érted dolgozik? Ott van két izmos karod, tíz ügyes ujjad, fáradhatatlan lábad, tisztán látó szemed, figyelő füled – ezek mind-mind készek érted dolgozni! És aztán ott van kiművelt, világosan gondolkodó koponyád, ez a bámulatos telefonnal és telegráfhálózattal berendezett központi iroda, ahol percenkint öt érzékednek száz meg száz sürgönyét veszik fel, s intézik el. Hát mit vársz te még idegen segítségre? Hogy majd a Náci kisúg a történelmi referáláson! Vagy hogy a keresztmamád nagybácsija majd besegít ebbe, meg abba a zsíros állásba. Aki így számítgat fiatal korában, annak bizony nem sok hasznát látja a nemzet s a társadalom.

    A mohamedánoknak van egy érdekes közmondásuk: „Az egész világ Istené; de a bátraknak kiadja bérbe.” Azt akarja ez más szóval jelenteni, hogy nem a szerencse tétlen várása, protekció hajhászása illik az ifjúhoz, hanem jövendő sorsának kemény munkával való kikovácsolása, a Horatius-féle „multa tulit fecitque puer, sudavit at alsit”. Győzni az életküzdelmekben csak az fog, aki makacsul elszánta magát a győzelemre, és az esetleges sikertelenségek után (ezeket senki sem kerülheti el) fokozott kedvvel, újra meg újra munkához lát.

„Csapás el nem csüggeszt, siker el nem kábít;
Erőnket feszítve, gondunk sokszorozva
Végezzük a múltak elkésett munkáit,
Remélve a jóban, de készen a rosszra.”
                                                                  (Jókai)

    Tehát nem a szerencse a fő, sőt nem is a ragyogó tehetség, hanem a lelkiismeretes, makacsul kitartó munkakedv! Az élet tengerének partja telve van ragyogó tehetségű szomorú hajótöröttekkel, akikből az akaraterő, bátorság és kitartás hiányzott; míg mások kevesebb tehetséggel, de rendíthetetlen kitartó akarattal, duzzadó vitorlákkal siklanak a cél felé.

„Próbáltam, nem sikerült!”

    Onnan ered sok elcsüggedés és levertség, hogy sokan összetévesztik a komoly akarást a kívánsággal. Sok fiú panaszkodik: „Hányszor próbáltam már leszokni erről vagy arról a hibámról! Hányszor akartam már megjavulni! Hányszor akartam ezt meg azt! – hiába, nem sikerül!”

    Pedig sem nem akarta, sem nem próbálta, csak szépen elgondolta, hogy így meg úgy lesz ezután, hogy „szeretnék megváltozni”, tenni azonban a célért nem tett semmit. A „szeretnék” és „akarok” közt óriási a különbség! Az első festett katona, nem ijed meg tőle senki (legkevésbé hibáid); a másik világgyőző nagyhatalom, mely leteperheti benned minden hibádat.

    Szép májusi délután a nyitott ablaknál tanult egy diák, és – hogy-hogy nem – egyszer csak berepült asztalára egy cserebogár. Szegény bogár éppen a hátára esett. A fiú figyelni kezdte, mi lesz most. Forgott, rúgott, kapált, kapkodott, motollázott – talpra állni nem tudott. (Ez a „szeretnék.”) Hja, ha így maradok fekve, éhen veszek, vagy eltipornak, eltaposnak! – gondolja erre a bogár. Most aztán nagy nehezen szétfeszíti a kemény szárnyfedőket, amelyeken feküdt, kitolja vörös-barnás puha szárnyait, zümmög, zúg, vergődik... Már féloldalt dől... no, még tovább... kell, kell, különben elpusztulok... végre lábán áll... s abban a pillanatban el is repül, győzelmesen neki a magasnak, új céljának. (Ez az „akarok!”) A cserebogár elrepült, de megtanulhatod tőle, mi a különbség a sopánkodó „szeretnék” és a győzelmes „akarok” közt.

    „Próbáltam, nem sikerült!” Kérlek, ne haragudj meg, ha őszintén kiírom: Nem igaz, nem próbáltad. Csak gondoltad, hogy talán jó volna megpróbálni. Egyike vagy azoknak a félembereknek (van belőlük bőven a világon!), akik nem mernek szenvedélyeik közé acélos ököllel és kérlelhetetlen keménységgel nyúlni, ami nélkül pedig senki sem emelkedhetik ki ösztönös vágyai szűk ketrecéből.

    „Próbáltam”. De akkor miért tekintgettél vissza folyton az elhagyni akart tiltott gyümölcs felé? Tudod, szomorú tapasztalatból tudod, mily keserű volt e gyümölcsök utóíze – és mégis visszasajnálod azokat! A nemes lelkesedéssel fogalmazott jó elhatározásaidból miért engedtél napról-napra egy keveset?

    Vajon fölfedezi-e valaha Kolumbusz Amerikát, ha első sikertelenségei elkedvetlenítették volna? Hogy járt koldulva országról-országra, csak hogy megszerezze útjához az anyagi támogatást! Mindenütt kinevették, kalandornak, rajongónak tartották, de ő fanatikusan kitartott célja mellett. Elég oka volt hinnie, hogy az ismert világrészen túl nem lehet minden csak tenger, ott még földnek kell lennie; s ő belevágott a nagy útba, bár kortársai azt hitték róla, hogy soha többé nem fogják láthatni.

    Nil tam difficile, quod non solertia vincit, „nincs olyan akadály, melyet az ügyesség le nem győzne”.

So raffe dich denn eilig auf,
Du bist ein junges Blut;
In deinen Jahren hat man Kraft
Und zum Erwerben Mut.
                                    (Goethe)

    A te jelszavad is az legyen, ami Hollandia egyik provinciájának, Seelandnak címerén áll. Ez a földrész nagyobbára mélyebben fekszik a tenger színénél. Küszködik is folyton a tengerrel. El is öntötte már többször a víz, s címerében mégis diadalmasan mondja e szavakat: „Luctor et emergo! – Küszködöm, de fennmaradok!”

Valde velle!

    Valde velle! „Nagyon akarni!” Kitűnő két latin szó! Nagyszerűen fejezi ki a jellem útját. A jellem nem anyámasszonyos sóhajtozásokból, nem limonádés akarhatnámkodásból, nem eredménytelen neki-nekibuzdulásokból fakad, hanem tervszerű, kitartó, önnevelő munkából, és minden lelki energiánknak felhasználásából. Ahogyan Szalézi Szent Ferenc felkiáltott, mikor Xavéri Szent Ferencet szentté avatták: „Ez már a harmadik Ferenc, aki szent. Én leszek a negyedik!” És szavát állotta is! De, ugye, ehhez nem lett volna elég a pillanatnyi felbuzdulás! Sok fiú nagyon sokat „szeretne”, „akarna” és „de jó volna, ha így meg úgy volna”, tenni azonban nem tesz semmit. Jól átgondolni, bátran neki fogni s állhatatosan kitartani – ez a jellem útja.

    Van-e szebb dicséret, mint Dominik őrnagy sírfelirata Kribiben (Kamerun):

Nicht rechts geschaut! Nicht links geschaut!
Vorwärts! Gerade aus! Auf Gott vertraut!
Und durch!

    Hihetetlen, mi mindenre képes az ember, ha megtanult elhatározottan és kitartóan akarni.

    Bennünk nagy erők szunnyadnak. Sokkal nagyobbak, mintsem gondolnók – de láncra verve. Hinned kell, hogy nagy erők rejlenek benned, s azonnal felszabadulnak láncukról. Tehát minden munkádba ezzel a gondolattal kezdj: Ezt a célt egész biztosan elérem! Aki nem hisz a győzelemben rendületlenül, annál az akarás csak gyenge (és persze eredménytelen) akarhatnám marad. Amire csak az ember kötelezve van, mindazt meg is teheti.

„El az Alpesekkel!”

    Hogy a rendíthetetlen férfiakarat mily hihetetlen nehézségeket képes legyőzni, arra Napóleon életében kitűnő példát látunk. Mikor egymásután hódította meg az országokat, s igázta le a népeket, felemlítették előtte, hogy az Alpesek útjában állnak seregének. „Akkor el az Alpesekkel!” – mondotta nyugodtan. És oly vidéken, hol addig alig lehetett járni, megépítette a híres Simplon-utat. Óriási akaraterő! És ha ez az acélos akarat megfelelő lélekjósággal is párosul, és mérhetetlen önzését legyőzte volna, bizonyára nem jutott volna ez a nagy szellem szomorú tragédiájához. Erősen akarni azonban tanulhatsz tőle. Egy középkori vár kapuján ez az egyetlen szó áll: Decrevi! „Elhatároztam!” Micsoda vasakaratú férfiú lakhatott abban a várban, aki ezt a nagyszerű jelszót választotta magáénak! „Elhatároztam, – s nincs tovább! Lesz, ami lesz, de meg fogom tenni!” Te is előbb világosan lássad célodat. De ha egyszer kitűztél valamit magadnak, hát: halál vagy győzelem!

    Földönmászó féreg akarsz-e lenni vagy sas? Örökké az akarhatnámság porában csúszni, vergődni tehetetlenül, vagy mint a sas cselekvéssel nekilendülni a tiszta magasoknak? Az élet csak a hősöket koronázza meg; az álmodozóknak, gyáváknak bohócsapkát nyom a fejébe. Ad augusta per angusta; a magasságba keskeny, szűk utak visznek.

    Mikor Petőfi 1848 március 14-én megírta híres költeményét, az a kéziratban eredetileg nem úgy kezdődött, hogy: „Talpra magyar, hí a haza!”, hanem: „Rajta magyar, hí a haza!” Egyik barátja azonban így szólt Petőfihez: „Így nem jó lesz. Előbb talpra kell állítani a magyart, s csak aztán lehet biztatni, hogy rajta, dolgozz a hazáért”. S Petőfi nyomban kijavította remek költeményét.

    Te is állj előbb talpra a sok „akarnám”, „szeretném” kényelmes kívánságai közül; utána aztán rajta! Tedd is! Akard is! Dolgozzál is!

    Csak nem folyton azon rágódni, hogy jaj, úgyis gyönge vagyok, úgysem fog sikerülni!

Feiger Gedanken
Bängliches Schwanken,
Weibisches Zagen,
Ängstliches Klagen
Wendet kein Elend,
Macht dich nicht frei.

Allen Gewalten
Zum Trotz sich erhalten,
Nimmer sich beugen,
Kräftig si ch zeigen:
Rufet die Arme
Der Götter herbei!
                        (Goethe)