I. FEJEZET

Ki a jellemes ifjú?

    Mi a jellem? Mit gondolunk, mikor valakire azt mondjuk: ez jellemes ifjú? Jellem alatt értjük az ember akaratának állhatatosságát a jó irányában, jellemes ifjú pedig az, akinek nemes elvei vannak, s azokból nem enged akkor sem, mikor a hű kitartás áldozatokba kerül is. Viszont ingadozó megbízhatatlan, gyönge jellemű, vagy - erősebb fokban - jellemtelen az, aki elveit, jobb belátása ellenére, a körülmények, a társaság, barátok stb. szerint változtatja, s azonnal hűtlenné válik eszményeihez, mihelyt azokért bármit is el kellene viselnie.

    Ebből már azt is láthatod, miben áll a jellem nevelése. Elsősorban is nemes eszményeket, elveket szerezni; azután pedig állandó gyakorlattal hozzászoktatni magunkat ahhoz, hogy az élet bárminő helyzetében nemes eszményeink szerint cselekedjünk is. Akinek elvei nincsenek, annak egész erkölcsi élete úgy hányódik, mint nádszál a viharban. Ma így cselekszik, holnap úgy. Először tehát szilárd elveket alakítani magunkban, azután pedig erőt szerezni, hogy amit helyesnek ismertünk fel, azt mindig követni is tudjuk.

    Az első feladat tehát, hogy helyes elveket alakíts ki magadban. Mi a helyes elv például a tanulásnál? „Kitartóan, szorgalommal kell tanulnom, mert Isten elvárja, hogy a nekem adott képességeket kiműveljem magamban.” Mi a helyes elv társaimmal szemben? „Amit akarok, hogy nekem cselekedjenek, én is cselekedjem másnak.” És így tovább. Mindenben legyen helyes elved.

    A második – nehezebb – feladat pedig a helyes elveket követni is, vagyis magadat a jellemes életre nevelni.

    A jellemet nem adják ingyen, azért bizony éveken és évtizedeken keresztül folytatott alapos munkával kell megszolgálni. A környezet hatása, örökölt jó vagy rossz tulajdonságok befolyásolhatják ugyan jellemedet, de végső fokon az mégiscsak a te személyes műved, a te önnevelési munkád eredménye. Az ember kétféle nevelést kap: az egyiket szülei s az iskola, a másikat – s ez a fontosabb – saját magunk önnevelési munkája adja.

    Tudod, mi a nevelés? Az ember akaratának oly irányú befolyásolása, hogy minden helyzetben biztosan s örömmel szánja el magát a jó követésére.

    Tudod, mi a jellem? A szilárd alapelvek után induló, mindig következetes cselekvési mód, az akarat állandósága az igaznak felismert eszmény szolgálatában, a nemes életfelfogás szolgálatába szegődött lélek kitartó állhatatossága.

    Nos, láthatod, hogy a jellemnevelésnél nem annyira a helyes életelv kialakítása a nehéz (hiszen ez még csak könnyen menne!), hanem annak követése árkon-bokron át. „Nekem ez elvem, és emellett kitartok – kerül, amibe kerül!” És mert bizony sok áldozatba kerül, azért oly kevés köztünk a jellemes ember.

    Hiszen „mindig hűnek maradni elveinkhez”, „mindig kitartani az igazság mellett”, stb. – Ki ne lelkesednék ilyen gondolatokért? Csak olyan nehéz ne volna tettreváltani ezeket a gondolatokat! Csak a társaság, a barátok, a divat, no meg saját kedves kényelmes „Én”-em ezernyi ellenkező befolyása miatt oly könnyen füstbe ne mennének ezek a tervek!

    Olvasd csak, mint figyelmeztet a költő:

    Sei nicht eine Wind- und Wetterfahne
    Und fang nicht immer Neues an!
    Was du dir wohl hast vorgesetzt,
    Dabei beharre bis zuletzt.
                                                    (Reinick)

    Erre segít téged a helyes önnevelés.

Neveld magadat

    Lelkedben kifaragni azt a fenséges képet, melyet Isten kigondolt rólad, – ezt a magasztos munkát nevezzük önnevelésnek. Ezt a munkát mindenki csak önmaga végezheti el, – senki más helyette. Más csak tanácsokat adhat, a helyes útra rámutathat, de végtére is magadnak kell a vágyat érezned, hogy kidolgozd magadban a remek képet, melyet Isten lelkedbe elrejtett. Magadnak kell vágynod, hogy nemessé légy, erőssé, tisztalelkűvé. Ismerned kell, milyen a lelked, mi káros benne, mi hiányzik belőle. Magadnak kell a léleknevelés munkájához látnod és jól tudnod, hogy a siker bizony sok önmegtagadásba, erőfeszítésbe, önlegyőzésbe kerül. Sokszor kell megtagadnod magadtól olyasmit, ami pedig jól esnék, sokszor tenned olyasmit, ami nincs ínyedre, és kitartani összeszorított ajakkal, dacoló homlokkal akkor is, mikor egy-egy jószándékod ismételten s ismételten meghiúsul.

    Jellemed, egész életed kialakulása ilyen apró munkán fordul meg. „Vess el egy gondolatot s vágyat aratsz nyomán, vess el egy vágyat s tettet aratsz, vesd el a tettet s szokást aratsz, vesd el a szokást s jellemet aratsz, vesd el a jellemet s sorsodat aratod belőle.” Íme, apró gondolatokból s tettekből szövődik életsorsod!

    „Élted minden órájában tisztelettel s szeretettel fordítsd az erény felé tekintetedet, soha ne mulassz el egy alkalmat is, melyben jót tehetsz, s ha e tett némelykor pillanatnyi hasznoddal s kívánságoddal ellenkeznék is, szoktasd akaratodat, hogy rajtok győzedelmeskedjék, ... így fogsz olyan jellemre szert tenni, hogy egykor nagyot is mívelj, korodra s a jövendőre munkálj, és társaid körében tisztelet és szeretet jelenségei közt említtessél meg.” (Kölcsey F.)

    De az embernek bele kell nevelnie akaratát Isten akaratába is. Nincs fönségesebb jellemiskola, mint mikor igazi átérzéssel elmondhatjuk: „Uram, ne az én akaratom legyen, hanem a tied!” Nincs annál értékesebb önnevelés, mint ha tetteink, szavunk, gondolatunk után minél gyakrabban feladjuk magunknak a kérdést: „Uram, ez tényleg a te akaratod is volt, amit tettem, szóltam? Te is így akartad volna?”

    És ezt a jellemnevelést most kezd el, ifjú éveidben. Felnőtt korodban már későn lesz. A jellem nem az élet zűrzavarában fejlődik. Sőt, aki szilárd jellem nélkül kerül a világ forgatagába, még azt a keveset is elveszti ott, amennyije talán volt.

Ein Herz von Erz

    Most már tudod, hogy kire mondjuk: ez jellemes ifjú! Arra, akinek vannak nemes elvei, eszményei, s azok mellett ki is tud tartani. Kitartani még akkor is, ha senki más a világon ezeket a nemes eszményeket nem vallaná is. Akkor is, ha mindenki körülötte gerinctelen, jellemtelen volna is. Kitartani az ezernyi ellenkező, rossz példa ellenére is. Kitartani elveink mellett minden körülmények között! – hej, bizony néha irtóztatóan nehéz.

    Amikor könyörtelen fiúk, mint vérebek bosszantják már félórája valamelyik ügyetlenebb társukat, s az – mint könnyező őzike a kopók előtt – hiába néz körül elkeseredve segítségért, ilyenkor szelíden másra terelni a kínzó társak kedvét, – ez szeretet, bátorság, elvhűség. Ein Herz von Erz!

    Mikor kiforratlan kamasztársaságban gúnnyal s epével öntenek le legszentebb vallási igazságokat, s ócska zugkönyvekből előkotorászott „érvekkel” durva röhej közt cáfolgatják a hittanóra tanítását, ilyenkor sértegetés nélkül, de fölényes bátorsággal, imponáló tudással, az álokoskodások s tévedések feltárásával szót emelni a kigúnyolt vallási igazság mellett, – ehhez hősies jellem, heroizmus kell.

    Mikor játszótársak gondtalan kacaja hangzik ablakod alatt, s csalogat ki a játéktérre a keserves algebrapélda mellől, ilyenkor kemény elhatározással hűnek maradni a kötelességhez, – ide jellem kell! Ein Herz von Erz!

    Az első keresztény századok véres üldöztetésében egy egyszerű földmívest elfogtak, s Jupiter szobra elé állították... „Szórj tömjént a tűzbe, s áldozzál istenünknek!” „Nem teszem!” – feleli nyugodtan Barlaam. Kínozni kezdik, – mindhiába. Most erővel kinyújtják karját, úgy hogy tenyere éppen a láng fölé essék, s tömjént tesznek tenyerére. „Ejtsd le a tömjént, s elengedünk!” „Nem teszem!” – mondja ismét Barlaam. És ott áll rendületlenül kinyújtott karral... Lobog a láng, már a tenyerét nyaldossa, már füstölög a tömjén ... de áll a férfi! És átégette tenyerét, s úgy égett el a tömjén, de Barlaam vértanú acél szíve nem tagadta meg Istenét. Ein Herz von Erz!

    Édes fiam, hej de kevés ma köztünk az ilyen vértanújellem! Az a jellem, akinek már a pogány költő is csodálattal adózott, mikor írta:

    Justum ac tenacem propositi virum
    Si fractus illabatur orbis,
    Inpavidum ferient ruinae.

    Az a pompeji katona, aki ott állott őrhelyén, mikor kitört a Vezúv, s forró, tüzes lávája hamuvá perzselt körülötte mindent; minden omlott, minden pusztult, minden ingott körülötte, de ő nem mozdult, nem, egy tapodtat sem arról a helyről, ahová a kötelesség állította.

    Látod, fiam, ezt a gerincet, ezt az elvhűséget, ezt a fölemelt homlokot, – ezt nevezzük jellemnek.

    Hej pedig ha most szétnézek a fiúk közt, de más típusokat látok! De másokat! Látok parfümös diákokat, amint végiglejtenek a korzón. Látok örökösen mozizókat. Látok folyton zsúrozókat. Látok monoklis cigarettázókat. Sport-hírlapbújókat. Mister Herkules-falókat. Naplopókat. És rengeteg nem tanuló „tanulókat”.

Epiktetos szavai

    Arra a nagy igazságra már a becsületes pogány gondolkodás is rájött, hogy lehet valaki híres tudós vagy nagy művész, lehet világhírű sportsman vagy dúsgazdag ember, – ha jelleme nincs, semmit sem ér. Olvasd csak az alábbi gondolatokat egy pogány rabszolgának, Epiktetosnak műveiből!

    Ne arra legyen gondod, hogy a gyomrod szükségletét kielégítsd, hanem a lelkedét. (Gnomologium Epicteteum 20. ed. Schenkl – Teubner. Leipzig, 1898-1899.) Inkább halj meg, mintsem erkölcsileg rosszul élj. (Fragm. 32, 422.) A test lekötöttsége a sorstól függ, a lélek megkötöttsége a rosszaság. Aki testileg szabad, de lelkében kötve van, az rabszolga; aki lelkében ment a rossztól, szabad, ha testileg kötve van is. (Gnom. 32, 470.) Többet ér az államnak, ha kis házakban nagy lelkek laknak, mintha nagy házakban rabszolgalelkű emberek. (Gnom. 60, 476.) Lelked az istenség kisugárzása, az ő fia vagy, hát becsüld meg ezt. Nem tudod, hogy te istent táplálsz, istent hordozol magadban? (II. 8, 12, 125.) A mi célunk az isteneknek engedelmeskedni, hogy így istenhez hasonlóvá lehessünk. (I. 13.) A lélek olyan, mint egy ostromlott város, amelynek erős falai mögött a védők virrasztanak. Ha erősek az alapok, bevehetetlen lesz a város. (IV. 5, 25.) Ha jóvá akarsz lenni, hidd előbb, hogy rossz vagy. (Gnom. 13, 488.) Tartóztasd magad vissza a rossztól, és tagadd meg rossz hajlamaidat: ’Ανέχου καί άπέχου (Fragm. 10, 411.). A tiszta lélek, akinek kellő elvei vannak, cselekedeteiben is fenséges és rendíthetetlen lesz. (IV. 11, 8, 389.) Minden dolgodban, nagyban és kicsinyben, tekints istenre. (II. 19, 31, 174.) Tanítsd meg az embereket, hogy a boldogság nem ott van, ahol ők vakságukban s nyomorúságukban keresik. Nem az erőben van a boldogság, mert Myro és Ofellius nem voltak boldogok; nem a hatalomban, mert a konzulok nem voltak boldogok; sem ezek összességében, mert Nero, Sardanapal és Agamemnon nyögtek, sírtak, hajukat tépték, ők a körülmények rabszolgái voltak, a látszat bolondjai. Benned rejlik a boldogság, az igazi szabadságban, minden nemtelen félelem hiányában vagy elnyomásában, a tökéletes önuralomban, a megelégedettség s béke hatalmában...

    Íme, mily fönséges gondolatok egy pogány rabszolga ajkáról!

A nagy cél hatalma

    Fel kell tennie magában minden ifjúnak, hogy valami nagy célt akar elérni életében, és nem marad tucatember. Tűzz ki te is magad elé egy magasztos célt, aztán soha ne feledkezzél meg erről, s ennek elérésére fordítsad minden erődet. Nem állítom, hogy néhány hónap alatt, vagy akár néhány év alatt is tényleg eléred a célodat. Sőt az is lehet, hogy sohasem éred el. De nem baj! Gondolatunknak és tervezgetésünknek összpontosítása által feltétlenül közelebb jutunk ahhoz a célhoz is, amely eleinte szinte megközelíthetetlen magasságban tornyosult előttünk. Aki egész energiájával ráadja magát egy magasztos cél elérésére, napról-napra új erőket fedez fel önmagában, amelyekről azelőtt soha nem is tudott.

    Hogy milyen elképzelhetetlen sokat kibír az emberi test, azt a háború lövészárkainak hihetetlen nélkülözései mutatták meg, éppígy ha minden erőddel nekifekszel egy kitűzött célnak, csak akkor jössz rá, hogy mi mindenre képes erős akarattal az ember lelke.

    Így lehetne például kitűznöd, hogy legfőbb hibádról, – amelyet magadban fölismertél – törik-szakad, de le fogsz szokni. Vagy: tavaly az év végi bizonyítványban négy kettesed és egy elégségesed volt; jövőre tiszta jeles leszel, akármily munkába kerül is. Vagy: magánszorgalomból meg fogsz tanulni angolul, s erre mindennap egy félórát szánsz; de aztán mindennap kivétel nélkül! És így tovább.

    Ezeknél a közelebbi céloknál még egy távolabbi célt is szeretnék kitűzetni veled. Az angol iskoláskönyvek telve vannak ilyen mondatokkal: „Ahol a milliók abbahagyták, te ott kezd el a munkát.” „A csúcson még sok hely van a derék munkások részére”. „A világon a legjobb helyek még nincsenek betöltve.” „Észből és jellemből még mindig nagy a kereslet: az élet börzéjén nagy hossz van ezekből.”, stb. Én is szeretném, ha minden fiú bebeszélné magának, hogy belőle nagy embernek kell lennie. Tudósnak, műveltnek, jellemesnek, millióknál jobbnak. Nem mondom, hogy tényleg azzá is lesz. De ha törekvései, gondolatai, mint a sas, mindig e magas cél felé röpködnek, bizonyára könnyebben megközelítheti e célt, mintha fecske módjára mindig csak a földet súrolná.

    „De hiszen akkor minden fiú fennhéjázó és hencegő lesz!” – mondod. Nem félek tőle! Sőt egészen biztos, hogy akinek lelkét ily magasztos eszmények hevítik, az könnyebben győztes marad az alantas gondolatok s érzéki vágyak kísértéseivel szemben is. Sok ifjú éppen azért megy tönkre lassan erkölcsileg is, mert nem tűzött ki élete elé ily fölemelő törekvést, magasztos eszményt.

    Teljesen elfogadom azt a jelszót, amelyet Amerika egyik leggazdagabb, de egyszersmind rendkívül munkás embere, Carnegie ajánl az ifjaknak: My place is at the top, „az én helyem az élen van”. Csak ne protekcióval, ne rokonság révén, hanem kemény munkával, odaadó kötelességteljesítéssel igyekezzél az élre jutni.

    Persze van, aki nem tanul s nem tör előre, mert ő „alázatos”, „megelégedett”, „szerény”. Hohó, barátom! A gyávaság nem erény, s a lustaság nem alázatosság! Az igazi alázatosság azt mondja az emberrel: „Semmi sem vagyok, magamtól semmit sem érek”, mindjárt utána azonban hozzáteszi: „De nincs a világon semmi, amit meg nem tehetnék Isten segítségével.”

    Ismételgesd sokszor az egyik szentnek gyönyörű mondását, gyönyörűen kedves fohászát: Deus meus, Deus meus! Nihil sum, sed tuus sum. „Istenem, én Istenem! Semmi sem vagyok, de, ami vagyok, egészen a tied vagyok!” Imádkozd el sokszor, és meglátod, mily lelkierő fakad belőle.

A tetterő

    Alig imponál valami jobban az ifjaknak, mint a bátor tetterő. És joggal! Mert hiszen ez egyik legszebb vonása a férfias akaratnak. De mit is nevezünk tetterőnek?

    Hát először is nem az ábrándozást. Némelyik fiú nagyszerű hőstetteket visz végbe – gondolataiban. Oly vakmerő dolgokat mesél barátjának, hogy így meg úgy miket tett ő tegnap álmában, hogy a másiknak lúdbőrös lesz a háta. Ez még nem tetterő! Nehéz számtanfeladatot megoldani, Livius méteres mondatait jó magyarsággal lefordítani, hibáim ellen küzdeni, – szóval tenni s nem ábrándozni, ez a tetterő!

    Éppígy nem tetterő a meggondolatlan hirtelenkedés sem, ami pedig szintén sok fiúnak átka. Beleugrani a veszedelem közepébe („majd megsegít az Isten”), gondolkodás nélkül azonnal felelni minden problémára, a bűnre vivő alkalmakat, társaságot, könyvet, mozit semmibe venni, vakmerően felkeresni – ez mind nem tetterő! Mindenbe belefogni s másnap abbahagyni, ez nem tetterő. Ma elkezd franciául tanulni, de egy hét múlva visszariad a nehézségtől, s a sarokba csapja a francia nyelvtant. Bélyeget gyűjt helyette, de csak három napig, akkor már nem érdekli a dolog; abbahagyja. Elkezd sportolni. Két hétig nyakló nélkül treníroz, minden sportot űz reggeltől estig. A harmadik héten beleunt, abbahagyja. Ez mind nem tetterő!

    A német kitűnően mondja: Erst wägen, dann wagen. Azaz előbb szemébe nézni a kérdésnek, a feladatnak. Megfontolni a körülményeket. Mikor azonban látod, hogy ezt meg kell tenned, vagy érdemes megtenned, akkor azután nem riadni vissza, bármily lemondásba, bármily kitartásba, bármily önmegtagadásba kerül, mindegy, meg kell tennem, kötelességem, tehát megteszem, – ez már tetterő, ez az igazi férfijellem.

Szabadság

    Nincs szó, melynek varázsa annyira megbűvölné a fiatalságot, mint a „szabadság” szava. Szabadon nőni! Szabadon fejlődni! Szabadon élni! Szabadon, mint a madár. Ösztönös vágy hajtja az ifjúságot a szabadság felé. De ha ösztönös, hát akkor a Teremtő adta; s ha Ő adta, bizonyára magasabb célokat tűzött ez ösztön elé. Az ifjak szabadságvágyának nem lehet az a célja, hogy a tízpercek alatt mint csapjanak minél nagyobb lármát, s hogy bújjanak ki a fegyelmi szabályok alól. A szabadságvágy célja csak az lehet, hogy küzdeni tudjanak minden ellen, ami ideális kifejlődésüknek útjában áll.

    Szabadságvágyad lelki fejlődésed lehetőségét hivatott biztosítani. Tehát nem szabad minden szabály és megkötöttség ellen küzdened (ez szabadosság, féktelenség lenne), hanem csak az olyan szenvedélyek, hajlamok, akadályok ellen, melyek jellemed fejlődésének útjában állanak. Ami fejlődésedet segíti, még ha nehéz is az, az ellen nem szabad küzdened; amint nem dobhatja el a szőlőtő a karót, mely azért áll mellette, hogy a szőlővesszők magasba fussanak rajta.

    Minden ösztön magára hagyatva vak. Vak a szabadság ösztöne is, és ha kicsúszik a józan ész vezetése alól, romlásba, bukásba ragadja az embert. Ezért látjuk nap-nap után a szomorú tényt, hogy igen sok ifjú megy tönkre a rosszul értelmezett szabadság miatt. Az ész ellenőrzése alól kiesett ösztönök vakon ragadják őket olyan dolgok után, melyek csak látszólag jók, igazában azonban károsak, és elrettentik őket olyanoktól, melyek nehezeknek látszanak ugyan, de harmonikus lelki fejlődésükhöz szükségesek lennének. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki egy diák, aki ezt írta egyik barátjának: „Mióta apám megengedte a cigarettázást, azóta egészen abbahagytam, – nem ízlik többé”. Íme a szabadságvágy eltorzítása, mely minden parancsot s tilalmat jogtalan beavatkozásnak tart!

    Ebben a korban, melyben te vagy, minden ifjú törekvésének netovábbja: szabaddá, függetlenné lenni. Dehát ugyanezt akarják nevelőitek, szüleitek is! Tehát meg kell értened őket, s együtt munkálkodnod velük. Sajnos, bizony sokan nem így tesznek. Mert már függetlenek akarnak lenni, mikor előbb azokká kellene magukat kinevelniök. Függetlenség alatt a rendetlenséget, a parancs alól való mentességet értik, s nem azt a benső függetlenséget, mely erőt, szabadságot, uralmat ad a benső kedvetlenséggel, szeszéllyel, lustasággal s az ösztönös élet egyéb kinövéseivel szemben.

    Hogyan dolgozhatsz hát okosan lelki függetlenségedért? Ha szüleid parancsaiban, az iskola szabályaiban, mindennapi kötelességedben nem szabadságod korlátozását, nem a bosszantó előírásokat látod, amelyeket csak addig kell teljesíteni, míg mások látják s ellenőrzik; hanem ellenkezőleg, mások parancsainak teljesítését eszközül használod fel kényelmességed, rossz hangulatod, szeszélyeid, felületességed, megbízhatatlanságod, stb. leküzdésére. Aki így nézi a parancsokat, s ezért tartja a szabályokat, az dolgozik igazán lelke szabadságán. Deo servire regnare est – tartja a latin közmondás; „Istennek szolgálni annyi, mint uralkodni”.

    A katolikus nevelés ideálja a testileg-lelkileg egyaránt harmonikusan fejlődő ifjú. Előttünk a test éppúgy szent, mint a lélek. Hiszen valljuk, hogy a Teremtőtől azért kaptuk, hogy segítségünkre legyen örök célunk elérésében. Valljuk, hogy az emberi testet maga az Isten Fia szentelte meg, mikor emberi testet vett magára. S hisszük, hogy egykor a test is részesévé válik örök életünknek.

    Íme, a kereszténység nem „ördögit”, nem „bűnöst” lát a testben. És nem célja a test tönkretevése, vagy gyöngítése. Törekvése a testet engedelmes munkássá tenni az örök célok szolgálatára. A vallás parancsai szigorúan kötnek ugyan, de mégsem akadályai szabadságodnak, hanem lelked magasbatörésének biztosítékai, elősegítői. Karóhoz kötjük a szőlővesszőt is, de nem azért, hogy szabadságában akadályozzuk, hanem hogy egyenes növését biztosítsuk.

    Freiheit ist der Zweck des Zwanges,
    Wie man eine Rebe bindet,
    Dass sie, stadt im Staub zu kriechen,
    Froh sich in die Lüfte windet.
                        (Weber: Dreizehnlinden)

    Márcsak nem adhatjuk mi sem alább annál, amennyit a nemes római felfogás megkövetelt! Pedig olvasd csak, mily célokat ír elő Juvenalis:

    Orandum est, ut sit mens sana in corpore sano;
    Fortem posce animum, mortis terrore carentem,
    Qui spatium vitae extremum inter munera ponat
    Naturae, qui ferre queat quoscunque labores,
    Nesciat irasci, cupiat nihil, et potiores
    Herculis aerumnas credat saevosque labores
    Et venere et coenis et plumis Sardanapali.
                                            (Juvenalis: Satyr. X.)

    Íme: egészséges test, erős lélek, mely képes elviselni a nehéz fáradalmakat is, önfegyelem, igénytelenség, mértékletesség!

    Erre azonban csak a nagy lelkek képesek.

Nagylelkű ifjak

    Nagy lelkek hallatára ne gondoljatok ám valami világrengető tettek hőseire, akiknek nevétől visszhangzik a világ, s akikkel telve vannak az újságok. A legtöbb embernek egész életében egyetlen egyszer sem nyílik alkalma hőstettek elvégzésére. Éppen ezért, ha a fiúk még oly tüzesen tudnak is lelkesedni, hogy ők ilyen meg olyan délsarki expedícióban ezt meg azt tennék; vagy megtudnának halni a vallásukért; hogy ők szeretnék a vadak közt életüket adni az Úr Krisztusért; hogy ők a hazáért bármikor készek vérüket ontani stb., mondom, bármily szép is ez a lelkesedés – ha ez csak ilyen bizonytalan tárgyú ábrándozás marad – a közönséges, mindennapi életben bizony alig ér valamit. Mert ilyen áldozatra alig is lesz az ifjaknak valaha alkalmuk.

    A tüzes lelkesedésnek ezt a belső erejét tehát ügyesen be kell fogni a mindennapi élet apró kötelességeinek vitorlái elé – s akkor már óriási energiát tudunk belőle meríteni. Aki villamoson akar utazni, hiába van nála százpengős bankjegy, ha aprópénze nincs, a kalauz bizony leszállítja, mert ilyen nagy pénzt nem lehet a villamoson használni. De ugyanígy kell a vértanúi lelkesedés és a hazaszeretet nagy eszméit aprópénzre fölváltani, hogy vallásunk parancsait s a hazaszeretettel járó kötelességeinket – mindet, a legkisebbet is! – állhatatos kitartással tudjuk teljesíteni. Vértanúhalál ma már nem vár rád hitedért, s a hazádért talán hősi halált sem kell halnod. Hanem igenis, vallásod s nemzeted egyaránt elvárja tőled a hősi életet. És ez a nehezebb! A szerencsétlen öngyilkosok példája is mutatja, hogy sokszor több bátorság kell az élethez, mint a halálhoz.

    A háborúban egyszer kolera ellen oltották be katonáinkat. Tudod-e, mit láttam nagy csodálkozva a tábori kórházban, amelyben a harctéren szolgáltam? Hatalmas, izmos legények, akik fel sem vették a legnagyobb golyózáport, most a vékonyka oltótű előtt reszketni kezdtek. Látod, a hősi nagy lelkesedéssel mire sem tudsz menni a mindennapi életben.

    Vannak emberek, akikben a bátorság inkább könnyelműség, s inkább hiúság, mint erény. Talán a haláltól sem félnek, de roppantul félnek az életben reájuk váró szenvedésektől, s ez a félelem árulókká, bűnösökké teszi őket. Reszketve nézi a közönség a cirkuszban az akrobaták igazán halálveszedelmes ugrásait; de azt hiszed, hogy aki oly könnyelműen játszik az életével, le tudja győzni például a hazugságot, ha valami apró semmiségből kimentheti magát ezzel? Sokkal kevesebb bátorság kell zajló Dunában megfürödni január közepén, mint amennyi kell ahhoz, hogy könnyelmű felfogású társaságban rendületlenül kitarts tiszta erkölcsi elveid mellett. Bátorság mindig igazat mondani! Bátorság becsületesnek lenni! Bátorság elveink mellett híven kitartani! – ez teszi a nagylelkű ifjút.