Isten ölében


ISTEN  ÖLÉBEN

Felgyorsult, sőt eszeveszett tempóra váltott a ma emberének élete. A károsodás minden területen érezhető, lemérhető. Ezt tudják a világot mozgató politikai, gazdasági hatalmak, ezt hasz­nálják ki a reklám, a kommunikáció sátáni erői. Lényegében en­nek az ördögi körnek vagyunk áldozatai, illetve leszünk, ha nem védekezünk. Az önvédelem adott, mert e hatalmak felett is ural­kodik Valaki. A keresztény ember a nap minden órájában magára öltheti a kegyelem „golyóálló” védőingét, melyen nem tud átha­tolni a sátán golyózápora.

Azt is tudom, hogy ez nem egy könnyű feladat. Azt viszont tapasztalom, hogy azért egy kis jóakarattal és jó időbeosztással mindannyian meg tudjuk tenni, hogy legalább vasárnap egy órára kiszakítsuk magunkat az ördögi körforgásból, és az Isten házába betérve, átéljük azt, amiről most szólni szeretnék.

Bizonyára mindannyian átéltük azt a boldogító, eget nyitogató órát, amikor vagy mint édesanyák, édesapák, nagy szülők, vagy mint keresztszülők, keresztelő papok az ölünkbe teszik a család legkisebb gyermekét. Ó, azok a felejthetetlen szent pillanatok, azok az ártatlan „tengerszemek”. Úgy érezzük, hogy egy pillanatra kinyílik felettünk az ég, angyalok glóriát énekelnek, a szentek a Szentlélek hárfáján muzsikálnak.... Ő néz engem... Én nézem őt... és közben tudom, hogy magának az életnek misztériuma nyugszik az ölemben....

Nem véletlenül hozom szóba ezt a csodához hasonlítható élményt. Éppen azért jutott eszembe az ölünkben tartott rügyfakadás, mert ugyanezt teszi velünk Édesanyánk, az egyház minden vasárnap: az Isten atyai ölébe teszi életünket, sorsunkat, hogy 168 órából legalább egy óráig nézhessünk az Úr Jézus arcába, Ő pedig minket néz, és beszél hozzánk.

Természetesen ki-ki a maga módján teszi, teheti ezt. Legtöbben süketnémaként fekszünk az ölében: nem halljuk, nem értjük őt, és értelmetlenül, értetlenül viselkedünk, mégis tudjuk, hogy e találko­zás nélkül eléviselhetetlen lenne az életünk.

Hogy miért? Azt Túrmezei Erzsébet fogalmazta meg utolérhetet­len finomsággal megírt versében, melyet most nem költői formában, hanem prózában írok le:

Most nem sietek, nem rohanok, most nem tervezek,
      most nem akarok, nem teszek semmit sem,
      csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugszom, most elpihenek békén szabadon,
      mint gyenge gyerek, és nem teszek semmit sem,
      csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény, és ölel a csend és árad belém
      és újjáteremt, míg nem teszek semmit sem,
      csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Új gyümölcs terem, másoknak terem,
      érik csendesen erő, győzelem... ha nem teszek semmit,
      csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Ha ezzel az Isten után vágyakozó lelkülettel és tiszta szándékkal lépek be vasárnaponként a templomba, megváltozik bennem és körülöttem az élet. Látni és tapasztalni fogom, hogy valóban ölelő karjaiba vett az Isten.