Bárhol legyünk is, szülőfalunkban vagy külföldön, ünneplők között vagy szertartáson, templom falai közt vagy csak torony iránt az úton – amikor megszólal a harang, bennünk is megrezdül valami. Meghalljuk a déli harangszót, és akárhol is legyünk, máris egy kicsit otthon vagyunk, a harang szava hazavisz ben­nünket. Hazaviszi ez a harang az új hazába elfutottakat éppúgy, mint ahogy hazarepítette egy pillanatra annak idején a frontkatonát is, akinek könny szökött a szemébe a harangzúgás hallatán.

Lehet, hogy idehaza, békeidőben ma már előbb jut eszünkbe a déli kongatásról, hogy vajon mi lesz a hírekben, mint a nándorfehérvári győzelem. De azért mégis jó, hogy nincs olyan iskolásgyerek Magyarországon, aki ne tudná, hogy a harangok zúgása Hunyadi János hadvezéri nagyságát és lelkes törökűző seregét dicséri. III. Calixtus pápa 1456. június 29-én a török előrenyomulás megállítása érdekében elrendelte, hogy minden nap délben háromszor szólaljanak meg a harangok. A pápai ren­delkezésnek és Hunyadiék győzelmének híre közel egy időben érkezett meg Budára és Bécsbe. Így nem véletlen, hogy a déli harangszó mindennapossá váló gyakorlata rövidesen átértelme­ződött, és a köztudatban ma már inkább a győzelem emléke­ként él.

Amikor az oszmán hadak megjelentek Nándorfehérvár alatt, Európa csüggedten kongatta a harangokat. Zúgtak a félrevert harangok, Magyarországért, Európáért s az egész keresztény kultúráért. Mi eközben nem tétlenkedtünk: Európa kapujának védelmére sorakoztunk. Az európai segélyhadak még el sem indultak Magyarország irányába, amikor a török támadásba len­dült. Hunyadi csatarendbe állította seregét. A túlerővel szem­beni győzelem csodával határos volt – de nem a véletlen műve. Ehhez a csodához kellett Hunyadi János és a pápa kül­dötte, Kapisztrán János. A kereszténységet kellett megvédeni, amely jegyében Európa erős, meghatározó államai létrejöttek. Mi, magyarok egyszerre védtük a kultúránkat, a vallásunkat és a nemzetünket.

Volt mitől. Mindössze tizenhat harang maradt fenn Magyaror­szágon, amelyet 1526 előtt öntöttek. Erdélyt nem tudta meg­hódítani a török, ott megmaradt belőlük kettőszázötven. Be­szédes számok ezek. Még a mi búcsúzó XX. századunk során is került elő a föld mélyéből, kiszáradt folyómederből olyan ha­talmas, szép hangú, régi öntvény, amelyet a török időkben ástak el, és amelyet ökrökkel sem lehetett volna kivontatni rej­tekhelyéről.

Nándorfehérvár neve nekünk, magyaroknak a győzelmet je­lenti. Európa bízott bennünk, a magyarok összefogásától remél­te a török támadás elhárítását, mi pedig bebizonyíthattuk, hogy képesek vagyunk megvédeni az országunkat, képesek vagyunk megvédeni Európa kapuját. Nem az első és nem is az utolsó eset volt ez, hogy a veszélyt érző Európa bízott a magyarok rátermettségében és erejében.

A nándorfehérvári ütközet régen volt. A csata bátran küzdő, hős résztvevői egymással immár békélve a földben nyugszanak.

Az akkoriban és később egymással harcban álló két nép, a török és a magyar is kibékült egymással, és a lassan kialakult barátságnak háromszáz éve mindkét fél számtalan tanújelét adta és adja. A múlt intő példa és tanulság, amelynek nevezetes eseményeiből és hősi cselekedeteiből mindnyájan okulhatunk.

A haragszó ünnepre hív és életet búcsúztat. Abból, hogy mikor és hogyan szól, egy falu apraja-nagyja pontosan tudja, mit jelez: ünnepet, veszélyt vagy végső búcsút. Őseink hite sze­rint a harangok elriasztják a rosszat, elűzik a veszélyt. Még ma is vannak falvak, ahol az idősebbek azt mondogatják, a harang­szó a viharfellegeket is elhajtja. Szóljanak hát a harangok, erősítsék hitünket, összetartozásunk tudatát. Űzzék el az összes viharfelhőt Európa fölött. Emlékeztessenek arra, hogy lehet hivatása nem csak egyes embereknek, nem csak nemze­dékeknek, hanem egy egész országnak is.

Orbán Viktor        

550 éve történt a nándorfehérvári diadal – a cikk a Déli ha­rangszó című könyv előszava.