FŐPAPJAINK  ADVENTI  JAJKIÁLTÁSA !



A tegnapi postával érkezett legfőbb elöljáróm hivatalából egy levél, melyet a Katolikus Püspöki Konferencia főpapjai közös felhívásként intéztek hozzám, és minden valószínűség szerint megkapja minden plébánia. Íme a levél teljes szövege:

„Imaév meghirdetése a nemzet lelki megújulásáért

Kedves Testvérek!

A 2006. esztendő különleges évfordulók ideje nemzetünk történelmében. Október 23-án, Kapisztrán Szent János ünnepén az 1956-os forradalom és szabadságharc ötven éves évfordulójára emlékezünk. De emlékezünk a nándorfehérvári diadal 550 éves évfordulójára is, arra a győzelemre, amelyet II. Mohamed szultán támadó hadseregével szemben Hunyadi János és Kapisztrán Szent János buzdítására a hazája védelmében összefogó keresztény nép aratott. Sok más évforduló mellett főleg ez a két nagy esemény indít minket arra, hogy a 2006. évre imaévet hirdessünk a nemzet lelki megújulásáért.

Nemzetünk nagyon nagy bajban van, csak Isten irgalma menthet meg minket. Ránk telepszik az elmúlt évszázadok és évtizedek tragédiáinak és kudarcainak sorozata. Vérengzések és megaláztatások. Bizalmatlanság nemzetünkön belül, az összetartás drámai hiánya: olyan seb, amely Mohácsot hozott ránk, olyan seb, amely máig nem gyógyult be. Súlyosan nehezedik ránk a reménytelenség bűne és a csüggedés kísértése is. A térség országainál jóval korábban kezdődött nálunk a gyermekellenes magatartás. A hatalom bár jólétet nem tudott biztosítani, de megengedte az abortuszt, amelyet keresztények is tömegesen elkövettek. Így mintegy hatmillió magyar nem születhetett meg.

Az 1956-os forradalom bukása után sokan a hétköznapi önzésbe menekültek, a dicstelennek és reménytelennek érzett jövő elől. Kezdődött a négy fal közötti kényelmes élet, amelynek nincsen távlata. Kezdődött a nagy közös dolgokban való tehetetlenség érzése, amely elől a puszta magánéletbe menekül az ember. Sok hívő ember is kételkedik abban, hogy lehet ma keresztényként élni. És kezdődtek vagy folytatódtak XX. századi történelmünk tragédiái után a nagy elhallgatások is. Egyre több volt az olyan dolog, amiről nem volt szabad hangosan beszélni. És gyűlt társadalmunkban a bizalmatlanság, a keserűség, a sérelmek emléke és a félelem. A hétköznapi élet látszólagos nyugalma mindezeknek az elhallgatásán épült. Az utóbbi másfél évtizedben megéreztük a szabadság ízét, de ez az időszak is hozott sok csalódást, felvetette, de nem válaszolta meg az igazságosság kérdését, a teljes igazságosságét, amely a gyengét védi. Ma is hordozzuk népünk életének lelki sebeit. Sokunk életét a szétszórtság, a reménytelenség, a pillanatnyi előnyöket kereső anyagiasság és karrierizmus, a jövőtlenség érzése és a depresszió jellemzi. Nehezen jutunk átfogó, derűs életszemléletre. Alig érezzük a jövő vonzását és ígéretét. Nem csupán anyagi nehézségek, a családok életét megnehezítő külső körülmények, hanem gyakran ez a jövőtlen gondolkodás is okozza, hogy nemzetünk lélekszáma rohamosan csökken, hogy népesedési összeomlásnak nézünk elébe.

Jézus azonban nem csüggedésre, hanem reménységre hívott meg minket. Isten színe előtt minden ember élete és az egyes nemzetek élete is igazi érték. A Teremtő terve szerint jöttek létre a nemzetek. Történelmi tapasztalataik, az élet nehézségeit megoldani képes sajátos zsenialitásuk, kultúrájuk egyéni és megismételhetetlen gazdagsága értéket jelent az egész emberiség számára, és kedves a teremtő Isten előtt. A mai nemzedékre is nagy felelősség hárul, amikor ezt az örökséget hordozza. Ez az Isten színe előtti önbecsülés egyben a többi népek iránti tiszteletünk alapja is. Felülemelkedve minden elmúlt szörnyűségen, bűnön és szenvedésen, tudjunk Isten előtt bűnbánatot tartani és őszinte szívvel, emelkedett nagylelkűséggel másoknak megbocsátani. Így léphetünk valódi közösségbe az irgalmas Istennel, hiszen ahogyan Isten szolgája II. János Pál pápa tanítja, az Isteni Irgalmasság ad reményt, hogy a bűn és a gonoszság mégsem okozza vesztét az egész emberiségnek.

Imádkozzunk hát ebben az évben egyénileg és közösségileg is a magyarság lelki megújulásáért. Kérjük a Magyarok Nagyasszonyának közbenjárását családjainkért, hogy nagylelkű szeretettel fogadják a gyermekeket, és mindnyájan áldozatkész segítői legyünk azoknak, akik bármilyen körülmények között elfogadják a születendő emberi életet. A Boldogságos Szűz járjon közben értünk, hogy figyelmes szeretettel forduljunk az idősek és a betegek felé, hogy senkinek ne kelljen egy végigdolgozott élet után vagy betegsége terhét hordozva magányt és szükséget szenvednie. Aki az időseket megbecsüli, saját méltóságát és jövőjét becsüli meg. Szűz Mária, mint a Betegek Gyógyítója járjon közben betegeinkért és mindazokért, akik gyógyításukért és ápolásukért fáradoznak. Szűz Mária, mint a Bölcsesség Széke pártfogója az iskoláknak és az oktatásnak is. Kérjük támogatását, hogy hazai oktatásunk és nevelésünk minél több fiatalt elvezessen az igazság megismerésére és az igaz emberségre. Ezért vállal Egyházunk minden áldozatot, hogy katolikus szellemű iskolákat tartson fenn. Mindnyájunk kötelessége, hogy Krisztus hitében az evangéliumi erkölcs szerint teljes emberségre neveljük a fiatalokat.

Az ember ugyanis nem puszta termelő vagy fogyasztó, nem egyik tétele csupán a társadalom működésének, hanem egyetlen igazi célja. Ezért kell minden közös igyekezetnek és tervezésnek az ember igazi és teljes boldogulására irányulnia. Ennek a nagy ügynek az előmozdításában vegyük ki a részünket imádságunkkal, de egyéni és közösségi tevékenységünkkel is.

Vegyünk részt személyesen vagy imádságban a jövő év nagy lelki eseményeiben, január 15-én a Szent Margit tiszteletére rendezett közös engesztelő szentmisén, Szent István király ünnepén a Szent Jobb körmeneten, október 17-20-ig a fatimai nemzeti zarándoklaton, és más közös zarándoklatainkon hazánk és a szomszédos országok kegyhelyein. Egyházmegyéink programját az imaévre külön körlevelek fogják közölni. Plébániáinkon ajánljuk fel a közös litániákat, rózsafüzér imádságokat és más könyörgéseket erre a szándékra. Havonta egyszer tartsunk minden plébánián engesztelő szentségimádást a családok megújulásáért és a születendő gyermekekért. Kérjük Isten irgalmát hazánkra és népünkre. Kérjük, hogy szabadítson meg minket azoktól az új veszedelmektől, amelyek a jelenben és a jövőben hitünket és életünket fenyegetik. Kérjük a Magyarok Nagyasszonya és a magyar szentek közbenjárását nemzetünk lelki megújulásáért, hogy a magyarság Európa népei számára a megbékélés, bizakodás és a keresztény hitben elfogadott valódi emberi értékek közvetítője legyen.

Irgalmas Istenünk!

Legmélyebb alázattal, érdemtelenségünk és méltatlanságunk tudatában borulunk le szent színed előtt, hogy súlyos vétkeinkért engeszteljünk. Felajánljuk és egyesítjük imáinkat Szent Fiadnak, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak értünk vállalt tökéletes engesztelő áldozatával. Édesanyánk, a mi Nagyasszonyunk, által terjesztjük eléd kérésünket az Ő közbenjárását kérve. Egyesítjük engesztelő imáinkat az összes szentek, különösen a magyar szentek és boldogok, köztük az engesztelésben példaképeink: Árpád-házi Szent Margit és Esztergomi Boldog Özséb könyörgéseivel, akik hisszük, hogy állandóan közbenjárnak értünk Nálad. De egyesítjük minden élő testvérünk imáival is, hogy a sok kicsi engesztelő láng egy nagy elégtétel tüzévé legyen, és ezzel hozzájárulhassunk adósságunk törlesztéséhez. Istenünk! Irgalmas szeretetedre kérünk, hogy amint megbocsátottál Péternek, a tékozló fiúnak, a házasságtörő asszonynak, a jobb latornak bűnbánatuk miatt, úgy töröld el tartozásunkat és mentsd meg nemzetünket a pusztulástól. Könyörülj meg Szűz Mária országán, hiszen az ateizmus miatt sokan nem tudják, mit cselekszenek. Add meg nekik a megtérés kegyelmét, hogy felismerjék bűneiket és többé ne vétkezzenek.

Fogadd el engesztelésünket elsősorban népünk, de minden ember vétkeiért is.

Azokért és azok helyett:

akik közömbösek, rosszakaratúak, akik nem ismernek és nem is akarnak ismerni Téged

         – Kérünk Téged hallgass meg minket

akik megtagadnak, nyíltan, durván ellened támadnak, és trágár módon káromolnak –

akiknek a test, a pénz, az alkohol, és a kábítószer az istenük –

akik házasságtörésben élnek –

akik nem fogadják el a gyermekeket, akikkel megajándékozod a házasságukat –

akik magzatgyilkosságot követnek el –

akik a kicsi gyermekeket megbotránkoztatják és megrontják –

akik nem akarnak dolgozni csak élősködnek –

akik másokat megrágalmaznak, meglopnak, megcsalnak, kihasználnak, üldöznek –

akik mások életére törnek –

akik önkezükkel vetnek véget életüknek –

akik Egyházadat megvetik és akik a sátánt szolgálják.

Fogadd el könyörgésünket a neked szentelt lelkek bűneiért és mulasztásaiért! Mindazokért, akik szentségeidben, különösen az Oltáriszentségben megbántanak. Urunk, kérünk irgalmazz nekünk!

Istenünk, kegyelmezz és könyörülj rajtunk!

Urunk, mentsd meg országunkat Szent Fiad, Jézus Krisztus, Szeplőtelen Nagyasszonyunk és a magyar szentek érdemeiért!

Miatyánk,... Üdvözlég,... Dicsőség

Budapest, 2006. január 1.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia”  


REFLEXIÓM A FELHÍVÁSRA

Aki rendszeresen olvassa az inditlak.hu című honlapomat, rögtön észre fogja venni, hogy ezt az adventet mérföldkőnek tekintem az eddig csak hirdetett, de el sem kezdett egyházi-nemzeti reform ügyében. Mivel minden bizonnyal már a közeljövőben a sajtó és a katolikus rádió többször is ismételni fogja a Püspöki Konferencia, vagyis a katolikus főpapok levelét, én most csupán arra vállalkozom, hogy néhány mondatban reflektáljak és rávilágítsak a tényekre, melyekről köztudott, hogy makacsak és letagadhatatlanok.

1.) A szociológusok hivatalosan – tehát szakmájuk becsületébe vágó módon – már két évtizede közlik, írják, rögzítik, hogy a magyar egyház „külseje” a teljes megsemmisülés felé halad. Statisztikák százait közölték papok, világiak, hogy az utolsó ötven évben zömmel az alsópapság és a hívek minden erejüket összeszedve helyt álltak, de közben megöregedve, kifáradva elvéreztek. Utánpótlás nincs (az okokat is feltártuk!!), – a „kisebbség” kategóriájába összezsugorodott hívek egyetlen ereje a kis és nagyvárosi közösségekben alakult sejtekben van, melyek „is” - „is” arányban egy-egy jól vezetett plébániához, vagy egy-egy meghatározó papi, vagy világi apostol személyiségéhez kötődve jöttek létre és élnek ma is.

2.) „Egyház a mában” című könyvemben rögzítettem sok ezer pap és szerzetes szomorú tapasztalatát arról, hogy az ún. Ostpolitik (vagyis a Casaroli bíboros által képviselt jóhiszemű, de mára bebizonyítottan téves) „kislépések” taktikája miatt hívek milliós tábora kiábrándult a diktatúrával kiegyezni akaró hierarchia legtöbb tagjából. Honlapom oldalain is olvasható az a másik szomorú, tragikus tény, hogy e magatartás miatti botrányért mind a mai napig a hierarchia egésze nem kért nyilvánosan, vagyis az egész magyar népet megkövetve, bocsánatot. Ezt csak néhány főpap tette meg. Pedig ehhez az erőt, indíttatást maga a pápa nyújtotta, aki a bocsánatkérést drámai módon kifejező aktussal kötötte össze. De példát adott a cseh bíboros is, aki a cseh nép előtt kért nyilvánosan bocsánatot.

3.) Az ún. rendszerváltás nemcsak a polgári életben, de az egyház életében sem hozott döntő fordulatot. Elmulasztotta a hierarchia által vezetett magyar egyház azt a történelmi pillanatot, amikor döntenie lehetett és kellett volna, hogy melyik utat választja. E honlap legolvasottabb fejezete évek óta épp ennek történetét taglalja. A „földalatti” egyház készen állt a hierarchia szolgálatában folytatni és kibontakoztatni azt a modellt, mely az ősegyház életéhez, stílusához kanyarodott vissza az üldözések évtizedeiben. Sem szavunk, sem tekintélyünk nem volt ennek elfogadtatásához. Így lényegét tekintve maradt minden a régiben, vagyis sok egyházmegyében a kommunizmus éveiben kinevezett főpapi és vezetői garnitúra maradt a helyén (még ma is van egyházmegye, melyben a püspöki helynök valamikor a kommunista parlament tagja volt!).

4.) Az eddig elmondottak érthetővé teszik, hogy az e fajta egyházképért nem lelkesedik a fiatalság, és azon se csodálkozzunk, hogy ez a modell a 40-50 évesek számára valósággal taszítóan hat. Csalódtak a magyar egyházban. Ezért döbbenetes arányban fogy a templomba járók száma, ezért van egyre kevesebb egyházi házasság és még kevesebb keresztelés. Ma papjaink legfőbb foglalkozása a temetés. „Az egy főre jutó” temetési „kvóta” azért ilyen magas, mert most már egyre gyakrabban fordul elő, hogy az ún. „oldallagos plébániákra” eső teher mind egyetlen személy, a „központi” plébános vállán nyugszik. Így alakul ki szemünk láttára az összezsugorodott, gépiessé vált kiszolgáltató egyház siralmas képe. „Nemzetünk nagyon nagy bajban van, csak Isten irgalma menthet meg minket”, írja a ma érkezett főpapi levél.

5.) A hívő ember valóban tudja és tapasztalja, hogy Isten irgalma nélkül semmire sem megy. De épp az egyház tanítja – az evangéliumban lefektetett igazságok miatt nem is tehet mást –, hogy ugyanakkor a mi maximális erőfeszítésünket is megköveteli a Mennyei Atya. A ránk bízott talentumokról és a ránk bízott nyáj mindenegyes tagjáról számot kell adnunk, még akkor is, ha csupán béresként tevékenykedünk. Mindannyian, de elsősorban a hierarchia felelős a magyar falvak sorsáért! Évtizedek óta egyre fokozottabb mértékben maradnak magukra hagyatva a falusi családok. Eleinte „csak” iskoláiktól, majd postájuktól, aztán a rendszeres egészségügyi ellátásuktól fosztották meg őket, végül plébániáik is üresek maradtak. Néhányat az egyházi hatóság bérbe adott, vagy az ingatlant eladta. Egyre több faluban nem kondulnak meg a harangok, és a havonta, vagy hetente misét tartó pap csak átutazóban van, mert sem ideje, sem energiája nincs, hogy azzal a néhány hívővel is szót válthasson. Ezekért az üres plébániákért, üres gyóntatószékekért, elmaradt hittanórákért valakik felelősek. Tizenöt év állt rendelkezésünkre, hogy a megígért isteni segítségbe kapaszkodva („Nem hagylak árván titeket”... „Én veletek vagyok a világ végéig” ...) kiépítsük a teológiát végzett világi testvéreink bevetésével (számuk hatezer felett van!!) azt az ősegyházi struktúrát, mely nálunk is működött Mohács után! Ismerjük a legfelsőbb helyekről érkező választ: „Üresek a szemináriumok! Mi nem tehetünk arról, hogy nem tudunk papot küldeni a megüresedett plébániákra!” ... ... Legyen szabad hivatkoznom az Apostoli Szentszék magyarországi nunciusának, Karl-Josef Rauber érsek úrnak figyelmeztető előadásaira (2001), melyek valósággal inspirálhatták volna a hazai hierarchiát, hogy végre a magyar egyház is lépjen rá arra az útra, melyen a Vatikáni Zsinat óta a legtöbb helyi egyház jár. Dél-Amerikától Németországig az ige liturgiát zömével hívő világiak („viri probati”) végzik. (Kérem a kedves olvasót, kattintson rá az Indítlak Honlap EGYHÁZ A MÁBAN fejezetére, minderről pontos információt kap.) – És ismerjük a következő választ is: „Nincs pénz a világiak alkalmazására”. Az ősegyház modellje szerint élők nevében felelősségem teljes tudatában merem kijelenteni Isten, a Mater Ecclesia és a hazai hierarchia színe előtt, hogy az ehhez szükséges pénzt a hívek maguk biztosítanák, ha erre a valóban szent főpapok országos szinten felkérnék. Biztosítok mindenkit, hogy a magukra maradt falvak hívei és támogatói bőségesen ellátnák az őket, gyermekeiket hitben megtartó „világi lelkészeiket”, sőt egész családjukat.

+

Tudom nagyon jól, és ismerem annyira az életet, hogy a végveszélybe került embert nem érdekli, hogy milyen okok vezettek sorstragédiájához. Nekünk azonban, felelős lelkivezetőknek, ezeket az okokat ismernünk kell, és nem elegendő a diagnózis írásba foglalása. Ettől ugyanis lényegét tekintve nem változik meg semmi. A következtetéseket le kell vonniuk azoknak, akik a „ház” felépítését tervezték, a kivitelezést végigasszisztálták. A tíz emeletes égő ház utolsó emeletén hiába próbálnánk úgy viselkedni, mintha nem gyulladna ki nemsokára a háztömbnek ez az utolsó, épnek tűnő része is. Többször átolvasva, sőt térdenállva végigelmélkedve a főpapok levelét, különösen azt a drámai szavakkal megfogalmazott mondatot, hogy „nemzetünk nagyon nagy bajban van”, azt kell mondanom, hogy nem érződik e sorokban az a nélkülözhetetlen felismerés, hogy ennek az „igen nagy bajnak” ők is, mi is előidézői vagyunk.

Mint Isten szolgája és Egyházam papja, természetesen nélkülözhetetlennek tartom mindazt, amit a levél végén a papok és hívek figyelmébe ajánl a Püspöki Konferencia: vegyünk részt az engesztelő imákban, körmenetekben, zarándoklatokban, és minden plébánián legyen havonta engesztelő szentségimádás...!

Váci Mihállyal mondom, kiáltom: MÉG NEM ELÉG! Népünknek szent emberekre, szent édesanyákra-apákra, nevelőkre van szüksége. HÍVEINKNEK SZENT PÜSPÖKÖKRE, SZENT PAPOKRA, PÉLDAKÉPEKRE, SZENT JELLEMEKRE VAN SZÜKSÉGE!!

A JÓ NEM ELÉG! A JOBB SEM ELÉG! A JÓ–JOBB után a SZENT következzék! EZ A LEGJOBB!

+

Mindenképpen úgy érzem és értékelem, hogy ez a levél fordulópontot jelent a Magyar Egyház életében. Ilyen hangú írás még nem érkezett népünkhöz az utóbbi években. És ha arra is figyelünk, hogy a Parlament előtt tüntető 20 000 szülő és diák soraiban főpapok is voltak, akkor még nagyobb reménnyel nézek a jövőbe. Ez a helyzetfelismerés eszembe juttatja azt a kiáltványt, amelyet Schopper György rozsnyói püspök írt 1892. január elsején, az akkori választások előtt, és amelyhez elsőként Prohászka Ottokár esztergomi spirituális és nagyszámú tábora csatlakozott. Ez volt az első bátor hang az egyházat és a magyar népet tönkretevő neoliberális parlament és kormány rafinált keresztényüldözésével szemben. Idézem ennek a vészkiáltásnak leglényegesebb pontját, mely mindmáig érvényes és példaadó: „Olyan pártra, mely az országot szerencsétlenségbe viszi, egy valódi keresztény ember sohasem szavazhat”. (Rozsnyó,1892. január 1.)

Szeretném befejezni a levélben többször ismételt alázatos kéréssel: „URUNK, KÉRÜNK, IRGALMAZZ NEKÜNK!”

Magyarország missziós terület
Székesfehérvár, 2005. december 21.

Barlay Ö. Szabolcs                          
a fasiszta-kommunista-kapitalista diktatúra áldozatainak
szószolója, tartalékos tábori lelkész, gyémántmisés pap,
magyar misszionárius