Egy meghökkentő élmény

Közhely számba megy, ha szóba hozzuk korunk érdektelenségét, elfásultságát, érzéketlenségét vagy individualizmusát. De ami a mindennapi beszélgetés során csak közhely, ugyanaz már nehéz feladattá, olykor keserű kenyérré, vagy rossz szájízt hagyó élménnyé válik, amikor mások jobbításával összefüggő feladatok nehezednek ránk. Gyakran kerülnek ilyen helyzetbe cseperedő gyermekeik nevelése során a szülők, más relációban a lelkipásztorok, a nevelők és a tanárok, a társadalmi élet szereplői, de még a jóbarátok is. Vajon esetenként miért nem fogadják el a jószándékba csomagolt igaz beszédet az emberek? Amennyire illogikus ez a magatartásuk, annyira nehéz értelmes választ adni a "miértek-re". Úgy látszik, hogy az oda-vissza történő kérdések és válaszok szintjén egyelőre nem lehet megoldást remélni.
A fenti probléma boncolgatásával bíbelődve ráakadtam egy okos megfigyelésre, amely az egész kérdéskört egy más dimenzióba helyezi át. VI. Pál pápa 1975-ben ezt a megállapítást tette: "A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgatnak a tanítókra, azért teszik, mert ők egyben tanúk is." (Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás 41. pont) - Tehát, ezek szerint, a megoldás kulcsa a tanúk kezében lenne? De vajon ez csak nagy események kiváltságos tanúira áll, vagy a mindennapok kis embereire és apró eseményeire is? Korunk passzivitását érzékelve semmit sem veszíthetünk, ha átgondoljuk, és esetleg ki is próbáljuk a pápa megállapításának valóságtartalmát.
De hogyan kezdjünk hozzá? Én, személy szerint miről tanúskodhatok? Munkámmal, tapasztalataimmal, teljesítményeimmel, esetleg véleményemmel előhozakodhatok-e? Ezek valójában senkit sem érdekelnének!  - s ha mégis elhangzanának, akkor az öndicséretnek, hencegésnek vagy kérkedésnek tűnne mások szemében, de semmi esetre sem hiteles tanúskodásnak. Persze egy dologról azért hitelesnek tűnne önvallomásom, ha a népek apostolához hasonlóan, saját gyengeségemről beszélnék. Ez jól hangzana, és senki sem kételkedn e bennük, de azon túl más értelme nem is lenne neki.
Szóval keresem a tanúskodás módját, s lám-lám máris tévúton jártam, mert azokat a fölösleges lefetyeléseket vettem sorra, amelyekben - teljesen értelmetlenül - zajlik a mindennapi életünk. Mert hát ki is lehet tanú? Tanúvá az az ember válik, aki többnyire kívül áll a konkrét eseményen, de véletlenül, vagy készakarva mégis jelen van egy bizonyos történésen, és hitelesen el tudja mondani, hogy ott mi is történt. Nem magáról beszél, hanem másokról, minden érdek és befolyásoltság nélkül. Ezáltal akarva, akaratlanul hiteles tanúvá válik.
Most egy kis szünetet kell tartanom. Csendes magányomban engedem, hogy megelevenedjenek élményeim. Olyanok, amelykehez semmi érdemem sem fűződik, csak egy szerencsés pillanatban ott voltam, elleshettem, megláthattam vagy meghallhatom azokat. Döbbenetes élmények és csodálatos titkok részese vagyok, amint ezek az események előbújnak emlékezetem mélyebb rétegeiből.
Például szembe jön velem az a férfi, aki negyven éven keresztül várta vissza hűtlen feleségét. Végül visszakapta.: megöregedve, betegen és eltaszítva. Ő, az igazi férj ezzel mit sem törődve megható figyelmességgel ápolta, gondozta, szeretetének megannyi figyelmességével ellátta életében, és sírját látogatva halálában is. Miért? Mert igaz férfi volt, esküjének megtartásánál csak a szeretete volt nagyobb. Mindannyian, akik ismertük őt, eltörpültünk mellette. A jók azért érezték kicsinek magukat hozzá hasonlítva, mert őket ilyen heroikus helytállásra nem próbálta meg az élet, s maguk sem voltak biztosak abban, hogy megállták volna helyüket, a gyengék pedig pontosan gyarlóságuk okán.
Tanúskodom azokról a hadifoglyokról, akikről 70-80 éves korukban tudtam meg egy-egy bizalmas beszélgetés során, hogy min mentek keresztül, amiről még szűkebb környezetük sem tudott, csak azt látta, hogy dolgos, áldozatos és példamutató életet élnek. Akikről most tanúskodom, azok nem katonák voltak, és még csak nem is férfiak, hanem gyenge nők, akiket kis-koruk ellenére ellenséges kato nák az utcán szedtek össze, és elhurcoltak évekig tartó kényszermunkára. Micsoda hitről, tisztességről és életerőről tettek tanúbizonyságot! Gyűlöletmentes lelkierőben élték korlátozott szabadságban egész életüket.
Tanúskodom egy állami gondozott kislányról, akit egy hétvégi hazalátogatása alkalmával eszeveszett módon megvert részeg apja; s mikor azt kérdeztem tőle, hogy "most már nem is mész haza?" Szelíden csak annyit válaszolt: "De igen. Hát mégis az apám."
Tanúskodom arról az alföldi tanyasi bácsiról, aki advent idején éjszaka három órakor fölkelt. Megmosakodott a már este előkészített lavórból, beöltözött ünnepi téli gúnyájába, s elindult gyalog a csillagfényes sziporkázóan hideg téli rónán a mintegy tíz kilométerre lévő templom hajnali szentmiséjére. Igyekezett, mert már egy hete számadásra készült lelkében Ura és Istene színe előtt, és most a feloldozást is meg akarta kapni. Fiatal káplán ült a nyitott gyóntatószékben, de ez a körülmény most őt nem zavarta. Számára Jézus szava volt fontos: "Én feloldozlak téged bűneidtől." - Tanúsítom, hogy azon a téli hajnalon valami fenséges találkozás élményével lett gazdagabb a tanú lelke is.
Tanúskodom egy (és még százezer) édesanyáról, aki kivárva azt a pillanatot, amikor egyedül lehetett a templomban, ahol pólyás babáját az oltár elé helyezve bizalomteljes imádság keretében felajánlotta magzatát a Jóistennek.
Most veszem észre, hogy míg egyik-másik élményemről tanúskodom, addig garmadával bújnak elő, szinte megszámlálhatatlan sorban a többi élményeim is. Ezek annyira igazak és szépek, hogy már-már éterieknek tűnnek, pedig itt történtek és ma is történnek köztünk, a mi elfásult és érzéketlen korunkban. - Úgy látszik, hogy még nincs minden veszve! Az igazi értékek ma is ott élnek az emberi szívek mélyén. Ezek szelídségük ellenére hatalmas erővel bírnak; túlélnek minden akadályt, mert személyes örök értékek.
Dr. Balázs Pál