"Meg kell osztanunk reményünket"



Meg kell osztanunk reményünket

Erdő Péter-interjú a Zenitben


Budapest, az új evangelizáció világítótornya címmel a Zenit nemzetközi katolikus hírügynökség olasz nyelvű interjút közölt Erdő Péter bíborossal a budapesti városmisszió tanulságairól. Ezt a beszélgetést bocsátjuk most közre magyar fordításban.

Milyen eredményt hozott Budapesten ez a hitvalló, missziós hét?

- Különböző elnevezése volt ennek a hétnek. A központi rendezvényt az Újraevangelizálás Nemzetközi Kongresszusa jelentette. Emellett párhuzamos rendezvények zajlottak a városmiszsziós sorozatban részt vevő korábbi városok, Bécs, Párizs, Lisszabon és Brüsszel képviselőinek a jelenléte mellett. Budapest 120 helyszínen 1500 magával ragadó programot kínált.

A hit teljességét tapasztalhattuk meg az emberi kommunikáció minden lehetséges színterén: a színjátszás, a muzsika, a tömegtájékoztatás területén, koncerteken és kiállításokon. Példának okáért 14 közgyűjtemény rendezett egyidejűleg szakrális művészeti kiállítást. Sor került tudományos konferenciákra, például a kortárs egyházi építészet művelőinek találkozójára. Lehetőség nyílt a szegény sorsúak helyzetének megismerésére, és más személyes tanúságtételek meghallgatására.

Egy teljes napot szenteltünk a vértanúk és hitvallók emlékére. Ezen az esztergomi eseményen több ezren vettek részt. A város főtemplomában XVI. Benedek pápa különleges követe, Camillo Ruini bíboros mutatta be a szentmisét, és közvetítette a Szentatya üzenetét. Rövidfilmeket tekintettünk meg, és olyan szemtanúk beszámolóit hallgattuk, akik tíz-tizenöt-húsz évet töltöttek a Gulagon. Az volt a benyomásom, hogy vendégeink meghatározó élményekkel gazdagodva térhettek haza.

Az Európában lezajlott városmissziós sorozat keretén belül milyen sajátos szerepe volt a budapesti missziónak?

- Az öt város, az öt nemzet közül egyedül mi éltük át közvetlenül a szocializmus rendszerét. Egy másik fontos sajátossága a mi városmissziónknak az ökumenikus irányultság. Fél napot töltöttek ki az ökumenikus rendezvények. Külön érdekesség volt az ortodox jelenlét.
Budapesten ugyanis - annak ellenére, hogy nincs túl sok ortodox hívő - közösségeik mégis öt különböző patriarchátus kereteibe illeszkednek. Ez tehát a különböző keresztény gyülekezetek valódi kulturális, vallási és ökumenikus találkozója volt.

A budapesti városmisszió mottója: "Reményt és jövőt adok nektek. " Mit gondol, hogyan terjeszthető ki ez az üzenet Kelet-Európa valamennyi országára?

- A társadalom minden rétegében észrevehető a remény megfogyatkozása. A rendszerváltozás pillanatában sokan közülünk azt hitték, hogy a kapitalizmus egyet jelent a földi paradicsom megvalósulásával. Akik így gondolkodtak, csalódni kényszerültek. Néhány országban - köztük Magyarországon is - az életszínvonal egyértelműen rosszabb lett, mint amilyen a kommunizmus utolsó éveiben volt. Új feszültségek keletkeztek a gazdagok és a szegények között, széles társadalmi rétegek elszegényedtek, teljes gazdasági ágazatok jutottak válságba vagy sorvadtak el. Korábban, példának okáért, ezekben az országokban a tudományos kutatásra nagy súlyt fektettek, mivel a KGST-országok számára mi biztosítottuk a kutatói hátteret. Amikor azonban a különböző intézeteket és gyárakat privatizálták, vagyis mind egy szálig eladták nyugati befektetőknek, ezek az új tulajdonosok véget vetettek a kutatómunkának, mondván, hogy nyugaton már van elég kutatóintézet. Bizonyos országok ezért elvesztették kezdeményező erejüket a munka világában.

Néhány volt kommunista országban az államosított földek nem kerültek vissza kistermelői tulajdonba. Nem volt általános követelmény a termelői javak teljes visszaszolgáltatása. Ezeket inkább privatizálták, azaz eladták külföldi befektetőknek. Nincs többé nemzeti vagyon, de a polgárok sem kapták vissza azt, amivel korábban rendelkeztek. Manapság egy olyan folyamat indul el, amely nyugaton sem ismeretlen, csak ott nem ennyire húsbavágó: hangoztatják, hogy az egyénnek nagyobb önállóságra kell szert tennie, és többet kell áldoznia az egészségügyi ellátásra, gyermekei oktatására stb. Pedig ezekre a kommunista időkben alkotmányos jogosultsága volt mindenkinek. Ami azt jelenti, hogy néhány generáció nagyon alacsony fizetésért dolgozott, és nemcsak a propaganda állította, hanem jogszabályok is rögzítették, hogy ennek fejében joguk van ezekre az ingyenes szolgáltatásokra. Most viszont egyes országokban hivatalos szinten hangoztatják, hogy ez nem eléggé korszerű, és nem felel meg a nyugati világ, a szabad világ elvárásainak.

Bizonyos reményvesztettség tapasztalható tehát. Ezért amikor mi a reményről beszélünk, nagy meggyőző erővel kell rendelkeznünk. Hiszen meggyőződésünk, hogy van remény - de ez nem gazdasági mutatók függvénye. Erősebb és mélyrehatóbb okunk van a reményre, és szeretnénk megosztani ezt a reménységünket másokkal, akik velünk együtt, ugyanabban a társadalomban élnek. Remény és jövő - nagyon időszerű gondolatok a világnak ezen a tájékán, és a társadalom vágyik is ezekre. A városmisszió mottója egyébként egy Jeremiás próféta könyvéből vett idézet, tehát nem mi, hanem egyházán keresztül Isten adja a reményt. Nem a saját "termékünket", hanem Isten ajándékát közvetítjük az embereknek. Erre épül a mi missziónk.

A pápa gyakran hangsúlyozza az újraevangelizálás fontosságát. Milyen reményei lehetnek Európának?

- Az újraevangelizációt II. János Pál pápa hirdette meg. XVI. Benedek is gyakran beszél a misszióról, mert olyan társadalomban élünk - nálunk, Budapesten vagy a földrész más városaiban -, amelynek számos tagja, de talán azt is mondhatnánk, többsége, még soha nem hallotta hitelesen Jézus Krisztus örömhírét. Tehát nem lanyha, vallását kevésbé gyakorló katolikusokról, nem is az egyház emberi arca miatt csalódott emberekről van szó, hanem olyan nagyszámú emberről ebben a városban, aki soha nem ismerhette meg Jézus Krisztus örömhírét. Ezért ezt a missziós hetet egy Bécsben látott programmal kezdtük: a nyitott templomok éjszakájával. Nyitva tartottuk az ajtókat, zenei előadásokra, idegenvezetésekre, de imádságra, adorációra is, amelyre mindenkit meghívtunk. Sokan voltak olyanok, akik korábban soha nem tették be a lábukat egy katolikus templomba. Együtt élünk, ugyanabban a városban, nyissuk meg tehát templomaink ajtaját.

Önnek személyesen mi volt a legfontosabb, legmeghatóbb élménye?

- Sok ilyen volt. Például egy ferences pap, a Romániában élő magyar származású Böjte Csaba atya tanúságtétele, aki hajléktalan, utcára tett gyermekekkel foglalkozik, akiknek a száma ugrásszerűen megnőtt a Ceausescu-diktatúra bukása után. Ő összegyűjtötte ezeket a gyermekeket, és foglalkozni kezdett velük: tanította őket, iskolát szervezett a számukra. És mozgalom született a kezdeményezéséből. Most Budapest közelében Csaba atya egy hatalmas házat kapott ajándékba, amely magukra maradt, krízisbe jutott várandós asszonyok otthona lesz.

Sokszor és sokat emlegetjük elítélően a művi terhességmegszakítást, de ez nem hiteles és nem meggyőző akkor, ha nem adunk meg minden segítséget a megszületésre váró sok-sok gyermek számára. Ez a magyarországi kezdeményezés egyéves előkészület után ebben a hónapban jutott el a megvalósulásig. Böjte Csaba úgy nyilatkozott, hogy évente száz gyermek életét tudják így megmenteni, ami csodálatos. Mintapélda lehetne sokak számára.

Másik kedves élményem az öt városmissziós főpásztor és egy nem hívő, nem katolikus, de hivatását magas szinten teljesítő újságíró kerekasztal-beszélgetése volt. Ez a kitűnő újságíró barátságos hangon, nagy érzékenységgel tette fel a sokszor kényes kérdéseket. Nem az volt a célja, hogy rossz színben tüntesse fel az egyházat és annak hitét, hanem hogy megkönnyítse számunkra a teljesebb válaszadást. Magával ragadó válaszokat hallhattunk. Arra a kérdésre, például, hogy Európában miért hagyják el sokan az egyházat, André Vingt-Trois párizsi érsek így válaszolt: igaz, ez egy szomorú jelenség, és immár kétezer éve tapasztaljuk, hiszen már Jézus Krisztus keresztje alatt is csak ketten-hárman maradtak. Hol volt akkor a többi apostol? - kérdezte. Tényleg szép élmény volt ez a beszélgetés...

Szívesen emlékezem a város papjaival és a kispapokkal lezajlott találkozóra is, amelyet megtisztelt jelenlétével Camillo Ruini bíboros, valamint a többi főpap is. Szívesen gondolok a Gellért-hegyi szentmisére és az oda vezető fáklyás menetre. A háttérben a kivilágított főváros, a 30-40 000 hívő részvétele, a modern magyar szerzők énekei, ismert dalok, melyeket az egész tömeg énekelhetett - felejthetetlen este volt. Szent Máté ünnepét ültük. Az evangéliumi rész Máté, a vámos elhívását idézte, mely a homília tárgyaként könnyen alkalmazható volt napjaink emberi viszonyaira.

(Fordította: Kovács Gergely)

(Forrás: Új Ember 2007.11.04)