Prohászka  Ottokár:  Dicsőség – békesség !

( Részlet )


Egy özvegy anya karácsonykor kimegy a temetőbe, s visz magával kis karácsonyfát. A sírok közt elbotorkál, jól ismeri az utat sötétben is, mely boldogult férje s két gyermeke sírjához vezet. Ott meggyújtja karácsonyfáját, s letérdel melléje. Ez az első karácsony, hogy egészen magára maradt. Tavaly volt még egy gyermeke, s kis otthonukban égett a fa; de az idén ő jött ki a fával, mert otthon minden üres. Letérdel az égő fa mellé, és sír csendesen, s mellette áll az éjszaka s a nagy Isten-végzések kerubinja. Azok is csendesek, mert tisztelik az özvegy s az édesanya keserű fájdalmát. Szent éj, csendes éj, neki szomorú, szent éj!

De hát minek is gyújtani itt gyertyát a holtak országában? Minek égnek, s mit világítanak meg? Így gondolná az ember; de volna-e valaki, ki a gyertyákat kifújni merné?!

Az özvegy anya sem fújja ki azokat; dehogy is fújja, sőt révedező, könnyes szemmel néz világosságukba. Hiszen neki éppen világosság, biztatás és vigasz kell. Neki van e világosságra szüksége, neki elsősorban. Ah, ezek a biztató fények, az Úr Jézus fényei; ezek a világosságok, melyek Istenszeretetet, megváltást, üdvösséget s békességet hirdetnek.

Ebben a világosságban nemcsak lekonyult, sápadó gyermekarcokat lát, letört hervadt virágokat, melyek itt lent száradnak, hanem kedves angyalfejeket, tiszta lelkeket, kik már az üdvözítőnél vannak, s kik bájos arccal a révedezően szenvedő mamának szemébe néznek, s azt mondják jó ismerő hangon: „Mamácska, mi élünk, mi szeretjük magát, s magáért imádkozunk! Mi az Úrnál vagyunk, édesapánk is ott van, és eljövünk magáért is, amikor az Úr úgy akarja. Édes mama, ne sírjon! Karácsony van, az édes békesség ünnepe! Hajtsuk egymáshoz fejünket, és énekeljünk glóriát annak, aki minket szeretetben egyesített, aztán elszakított, hogy megint egyesítsen, – s azt majd végleg és örökre. Amen! Amen!”

Van-e ember, kinek ne lenne karácsonya, ha hisz, szeret, remél? Az édesanya is megenyhül, s most már kifújja a gyertyát, miután felsőbb, szivárványosabb fényeket vett föl lelkébe. A karácsonyfácskát elviszi; meggyújtja azt majd még otthon máskor is, mikor arra a vigasztaló békességre s annak átérzésére megint szüksége lesz.

Megy haza; a kivilágított ablakok alatt szemébe özönlenek ezek a fények is; hallja a gyermekek boldog, csengő örömét: a karácsonyi vígság szavát. De lehet-e ezt mind összehasonlítani azzal a fölényes s fölséges békével, azzal a diadalmas érzéssel, melyet Isten szeretete, s az ő szent akaratán való megnyugvás ad, s melyet ő hord magában?

Azok a gyermekkarácsony örömei, ezek pedig a tisztult lélekemelő érzései, valósággal a lélek ünnepe, a glória és a pax, a dicsőség s a békesség egybefolyva.


Prohászka Ottokár     

(1924)