Barlay Ö. Szabolcs atya az elhivatottságról és a cselekvő megújulásról

 


Hit és tartás

Két évvel ezelőtt jártam először Somlyón. Egész úton szakadt az eső, az autónk elmerült a sárban. Amikor megérkeztünk, én az idő­járás miatt keseregtem, erre a testvér csak annyit mondott, holnap sütni fog a nap. Azt gondoltam, bolondok közé kerültem, egészen másnap reggelig. Felébredtem, és száz ágra sütött a napocska. A Szűzanya, a Napbaöltözött, teljes pompájában mutatta meg magát – meséli Barlay Ö. Szabolcs atya, paptanár.

– Nyolcvannyolc éve­sen hihetetlen tettvágy fűti, három éve megta­nult internetezni, saját honlapot indított, hon­nan örökölte ezeket a gé­neket?

– Fél Európa bennem van, édesanyám felvidéki, Kassáról származik, édes­apám délvidéki. Az anyai ág Németországon át Svájcig nyúlik, az apai vonalon pedig sváb és horvát őseim is vannak. Hat náció, hat kultúra ötvözete vagyok. Nagyapám híres szabadkőműves volt, a kassai páholy egyik vezetője. Édesanyám és családja mélyen hívő katolikus, édes­apámék reformátusok voltak. Kassán születtem 1919-ben, de szülőváro­somból kiüldöztek bennünket, mert apám katonatiszt volt. Csonka-Magyarországra telepedtünk át, Pécsre, ahol gyermekéveimet töltöttem.

– Családi indíttatásból, vagy egy katartikus élmény hatására sze­gődött az egyház szolgálatába?

– Soha nem akartam pap lenni, gazdálkodni szerettem volna a 100 holdas birtokunkon, amelyet négy erdő és a Dráva folyó határolt. Az életem akkor változott meg, amikor találkoztam Kű Szaniszlóval. Az ő életvitele, prédikációi, személyisége magával ragadott. 1938-ban léptem be a ciszterci rendbe. A Magyar Katolikus Egyházban ekkor hatalmas változások zajlottak le. A Vatikán ebben az évben vezette be azt, hogy csak akkor taníthattak a tanár-rendek, ha előtte tagjai öt éven át filozófiát és teológiát tanultak. Így kerültem Zircre öt évre, egy rendkívül szigorú iskolába. A viszonyokat két számmal jellemezném: harminchatan jelentkeztünk, és végül tizenkettőnket szenteltek pappá.

– Mitől volt emberpróbáló az iskola?

– Az aszkézistől, a bezártságtól. A betörésünk úgy kezdődött, hogy megtiltották, hogy kettesével menjünk fel a rendház lépcsőjén. Napunk minden perce szigorú előírás szerint telt, reggel negyed hattól, az ébresztőtől, este fél tízig, lámpaoltásig. Naponta két-két és fél órát voltunk a templomban közös zsolozsmán. A filozófiát és a teológiát latin nyelven tanultuk, utána szilencium következett. Ezt a mai kor emberének mondom, azt jelentette, hogy: pofa be, csendben kellett tanulni. Az első két évben nem mehettünk haza egyetlen napra sem.

A tanévben volt egy hét, amikor az iskola vendégül látta a szüleinket. A második év után egyszer utazhattunk haza két hétre. Visszatérve a napirendre, esténként következett a culpa, amikor mindenkinek be kellett vallania a külső regula elleni vétkét, aminek súlya alapján kiszabták a büntetést.

– Mi volt a legsúlyosabb vétke?

– Kinéztem az ablakon, és ez az első évben tilos volt. Mégis meg­szegtem a szabályt, mivel tudtam, hogy a bátyám gépével átrepül a rend­ház felett. A jogprofesszor észrevette, ezért megbüntettek.

– Hogyan bírta ki ezt a fél évtizedet?

– Akkoriban, aki papi pályára lépett, annak erős hivatástudata volt, amely átsegítette a problémákon. Nekem már az említett példaképem segített. Napjaink paphiányának egyik legfőbb okát éppen ebben látom, hogy nincsenek példaképek a fiatalok előtt. Ehhez a hivatáshoz pedig az kell, hogy maga az Isten hívja az embert a szolgálatra, vagy legyen egy példakép, akin keresztül az ember eljut odáig. A zirci öt év embert próbáló volt, így tényleg csak a legelszántabbak kerültek végül a papi pályára. A szigor ellenére a kispapok közössége hallatlanul demokratikus volt. Az én apám tábornok volt, de akadt olyan társam, aki földműves szülők gyermekeként tanult papnak. Amikor a szülők évente egyszer meglátogathattak bennünket az első év végén, az asztalos család éppúgy a királyi lakosztályba volt elszállásolva, mint az én tábornok apám.

– Ma ezek szerint már nincsenek Kű Szaniszlók, vagy Prohászka Ottokárok?

– Minden ateista diktatúra, így a magyarországi kommunisták első cselekedete is a szerzetesrendek felrobbantása volt, mert tudták, az az egyház lelke. Itt különösen nagy pusztítást végeztek, mert Európában egyedül hazánkban volt jellemző, hogy az iskolák hatvan százaléka egyházi tulajdonban volt. Öt fővárosi gimnáziumban akkoriban 180 pap-tanár működött, ma mindössze egy van. Az iskolák nagy elismerésnek örvendtek, háromszor annyi diák jelentkezett mindig, mint amennyi hely volt. Ez a pap-tanárok miatt volt, akik nemcsak a hitélet területén, hanem a tudomány meghatározott szegletében is nagyon felkészültek voltak. Erkölcsi és szellemi nevelését is irányították a fiataloknak.

A szerzetesrendek szétverésével ezek az egyéniségek tűntek el az egyházból, az ifjúság életéből.

– Hogyan került Rómába?

– A második év végén döntötték el, ki milyen szakra kerül. Engem magyar irodalom-olasz-művészettörténet szakokra jelöltek. Akkoriban minden idegen nyelvet az adott országban tanultunk meg. Ennek meg­felelően Rómába és Peruggiába kerültem, dolgoztam a vatikáni könyv­tárban is. A Mohács utáni magyarországi reneszánsz kultúrát kutattam, ebből doktoráltam. Ezután megkaptam az engedélyt, hogy az egyetemen tanítsak, sőt a rendünk érdekei azt kívánták, hogy a Feneketlen-tó melletti ciszterci gimnáziumban osztályfőnök legyek. Így a két iskola között rohangáltam, nem sokáig tartott ez a szép szakasza életemnek. 1947-48-ban a kommunista hatalomátvétel fenyegető árnyékot vetett az egyházunkra. Egyszer, amikor mentem be az egyetemre, a portás megállított a bejáratnál, és holtsápadtan azt mondta: – Nem engedhetem be, Tanár Úr, az épületbe! Kitiltottak az egyetemről, de nem a dékántól, hanem a belügyminisztertől jött a parancs. Megdöbbentett a hír, mert 1945-46-ban biztosra vettük, hogy itt demokratikus rendszerváltás lesz. Utólag visszagondolva, voltak figyelmeztető jelek.

– Például?

– Amikor Rómában voltam, és rendkívüli kihallgatáson vettem részt XII. Pius pápánál, ő már tudta, hogy Jaltában a nagyhatalmak meg­osztoztak Európán. Az egyházfő azt javasolta néhányunknak, hogy menjünk Amerikába, és ott erősítsük meg a katolikus közösségeket. Társaim közül ketten kimentek, én nem tudtam itt hagyni Magyar­országot. – Nem félsz hazamenni Magyarországra? – kérdezte. – Nem, nem félek – mondtam. Mindszenty bíboros is velem volt ekkor, neki azt súgta oda a pápa, hogy te leszel az első vértanú. Csak évekkel később értettük meg, miről beszélt a pápa.

– Mindszentyvel milyen kapcsolatban volt?

– Megkért, hogy vigyem el Gyulafehérvárra a levelét Márton Áron püspöknek. Gondosan megszervezték, hogy a kommunisták ne fogjanak gyanút, elintézték, hogy ösztöndíjat kapjak a gyulafehérvári levéltárba, kutatásokra. Így egy hétig voltam Márton Áron vendége. Amikor találkoztunk, az első mondata az volt: – Szabolcs atya, ugye milyen rettenetes dolog, hogy a kocsis Kovács János, aki az állomásról idehozta, nem tud magával beszélni, mert nem érti a magyar nyelvet? Másfél órát beszélt a püspök arról, hogy Erdélyben menthetetlen a helyzet. Különösen azt fájlalta, hogy Gyulafehérváron ekkor már alig voltak magyar emberek. Ennek ellenére ő vállalta a magyarság szolgálatát, ezért a szememben mindig is szent ember marad. Átéreztem a helyzetét, mivel jómagam Kassáról, vagy ahogy születésem után nem sokkal mondták, Kosicéról származom. Amikor látogatóban jártam a nagynénémnél, az egykor színmagyarnak számító Losoncon a tömbház kapuján kivétel nélkül tótosítva voltak kiírva már a magyar nevek. Márton Áron szavai a magyarság pusztulásáról egy életen át elkísértek, egy igazi magyar volt ebben a helyzetben is, szőlőbirtokán például csak magyarokat alkalmazott. Így próbálta megmenteni őket a beolvadástól. Mindszenty letartóztatása után három évig voltam káplán. Ez volt az életem veszte, mert az ifjúság nevelését tőle kaptam feladatul.

– Az államvédelem látókörébe került? Valószínűleg tábornok édes­apja is szálka lehetett a hatalom szemében.

– Sokáig azt gondoltam, hogy sikeresen megtéveszthetem a kommu­nistákat. A XI. kerületben szolgáltam, ami akkoriban is a legmagyarabb, a legkeresztényibb kerület volt. Itt a legdühöngőbb kommunista időkben is nyugodt lélekkel mehettem a családokhoz hittanórát tartani, mert a házmesterek nem besúgók voltak, hanem afféle házapostolok. Soha nem jelentettek föl. 1951-ben, amikor végképp megszüntették a papi hiva­tásomat, azért nem tudtak letartóztatni, mert semmit nem tudtak rám bizonyítani. Így egészen 1955-ig táborozhattam a Pilis hegyeiben a gyerekekkel. Karcsú kobra volt a nevem, mindegyikünknek volt ehhez hasonló indiánneve, azt gondoltam, félrevezethetem ezzel a kommu­nistákat. Tévedtem. Találkoztam olyan 28 éves főhadnaggyal, aki jobban ismerte a rendem történetét, mint én magam.

– Hogyan zajlott a táboro­zás?

– Piros úttörőnyakkendővel a nyakunkban indultunk a Pilisbe. Az erdészek szavak nélkül is tud­ták, hogy miért megyünk oda, ezért a legeldugottabb völgyekben jelölték ki a táborhelyet, és hete­kig nem jöttek arra. Mindennap öt órakor miséztem a Csorba-forrásnál. Volt ott egy hatalmas szikla, oltárként szolgált, mondtam a gyerekeknek, ha oltár van, legyen kereszt is, vágjanak egyet faágból. Ez még ma is megvan, tíz évvel ezelőtt a helyettesem halála előtt adta oda a két fadarabot. Megkérdezte tőlem, emlékszem-e rá? – Nem – mondtam. Ekkor összeillesztette őket. Ez a kereszt ma a lakásom legféltettebb emléke.

– Mikor vetett véget a hatalom a táborozásnak?

– Először 1951-ben akartak letartóztatni, de a hívek megmentettek. A sorsomat az pecsételte meg, hogy a XI. kerületben pezsgő hitélet volt. Az úrnapi körmenetben 10-15 ezer ember vett részt. A templom külső karzatára kijött az énekkar, közben a kommunisták, hogy elnyomják a mise hangját, a hangszórókból mozgalmi indulókat játszottak. Mi erő­sebb hangon énekeltünk, és ezt már végképp nem tudták megbocsátani. Ekkor úgy menekültem meg, hogy a hívek szorosan egymás mellé álltak, hogy a hatóság emberei ne tudjanak a templom bejáratához jutni. A lábak között lebújva menekültem. Aztán 1955-ben újra le akartak tartóztatni. A krisztinavárosi templomban miséztem, amikor a szertartás alatt a mise­bor öntésekor egy fiatalember odasúgta: – „Ne gyere haza, mert elfoga­tási parancs van ellened!” 1956 októberéig családok fogadtak be, és nem mentem haza. 1958-ban teljesen váratlanul tartóztattak le, és azonnal internáltak. Akkor még nem volt olyan törvény, amely büntette volna a hittanoktatást, ezért nem kerültem börtönbe. Az internálás két évig tar­tott, ekkor el kellett dönteniük, hogy börtönbe zárnak, vagy elengednek. Elengedtek, de minden lépésemet figyelték. Minden hónapban Budapest valamelyik presszójában találkoztam egy tiszttel, akinek jelentenem kellett. Egy éven keresztül úgy tett ez az ember, mintha elhinné, amit mondok. Olyan papokról beszéltem, akik legalább tíz éve már halottak voltak. A feletteseimnek jeleztem, hogy mire kényszerítettek, nehezen viseltem ezt a kettős játékot, de ők azt mondták, az egyház érdekében folytatnom kell. A jelentéseken rajta van a nevem, ezért valószínűleg előbb-utóbb valamelyik elvetemült történész nyilvánosságra fogja hozni, anélkül, hogy megemlítené, mi volt azokban a jelentésekben. A hatóságok félrevezetése és a hamis jelentések miatt három évvel súlyosbították a büntetésemet.

– Milyen vád alapján ítélték el?

– Csak úgy tudtak lebuktatni, hogy beépítettek egy zsidó származású kispapot Buló álnéven a közösségembe. Ő jelentett fel, bizonyítéka is volt, mivel minden kirándulásunkon részt vett a hegyekben, ő fényképezett. 1958 után 1961-ben is letartóztattak. Egyike voltam annak a háromszáz papnak, akiket egyetlen éjszaka alatt összegyűjtöttek. Az első kihallgatáskor a tiszt azt mondta, tegyem fel a kezemet. Ezután mutatta meg három méter távolságról a kirándulási képeket. Még soha életemben nem ájultam el, de akkor elvesztettem az eszméletemet.

– Tudta, hogy ki volt az áruló?

– Amikor megláttam a képeket, azonnal tudtam. Elájultam, és arra ébredtem, hogy a tisztek fölöttem állnak és pofozgatnak. A Kádár-rendszer idején már nagyon ügyeltek arra, hogy kihallgatás közben senki ne haljon meg. A legkegyetlenebb az volt, hogy a tisztek nem akarták elhinni, hogy én senkinek a nevét nem tudom. A tíz év alatt hatszázan jártak hozzám hittanra, de a nevüket szinte egynek sem tudtam. Főleg úgy, hogy köztük volt a kommunista pártvezetés több tagjának gyermeke is. A tisztek ennek ellenére neveket akartak. Elvileg addig nem csinálhattak pert, míg én nem vallok. Hajnali kettőkor, miután egyetlen nevet sem mondtam, a főhadnagy kínjában elkezdte felolvasni a névsort. Végül 21-en kerültünk bele a nagy perbe, amelyről még a Pravda is tudósított. Ezek olyan tárgyalások voltak, amelyek után a bírók szinte kivétel nélkül öngyilkosok lettek. A koncepciós perben bizonyítékul hozták fel ellenem azt a papírt, amit nem volt időm lenyelni, amikor igazoltattak, és ezen az a szöveg volt, hogy: „Uram, utolsó percig hűséges leszek.” Saját vérével írta e sort egy misszionárius, én pedig a sajátommal aláírtam a nevem.

– Mi lett a tanítványaival?

– A lányok közül senkit nem vittek el végül. A fiúk közül sokakat. Számos tanítványommal együtt ültem a börtönben. Emiatt a mai napig haragszanak rám a szülők.

– Önre milyen ítélet várt?

– Márianosztrára, a haláltáborba zártak. Az őrök pontosan tudták, kivel mit kell csinálni. Nekem megmondták, itt fogok megdögleni. Tudták, hogy pap vagyok, ezért nehéz fizikai munkára osztottak be, kendert kellett fonni. Naphosszat kézi erővel hajtottam egy gépet. Amikor bekerültünk a táborba, már másnap megkaptuk a lázt, amitől rettenetesen beteg lettem, és összeestem. Emiatt újabb büntetést kaptam, mert aki nem tudott dolgozni, azt szinte éhhalálra ítélték. Reggelire egy fél liter fekete vizet kaptunk, ez volt a kávé, és egy szelet kenyeret. Délre valamilyen löttyöt, sokan ebbe pusztultak bele. Nem volt fűtés, egy vékony szálat vezettek végig a barakkon, és ami meleg ezen keresztül besugárzott, az mentett meg a fagyhaláltól. Csak úgy kerültem ki a börtönből, hogy amnesztiát kaptam. Az ENSZ első titkára csak úgy volt hajlandó Magyarországra jönni, hogyha az internálótáborokat felszá­molják. Ez annyira kellemetlen volt Kádáréknak, hogy végül kiengedtek bennünket, de aztán a titkár látogatása után a foglyok felét újra bebörtönözték. Engem is vissza akartak vinni, tudtam, azt már nem élem túl. Kétszer voltam börtönben, ezalatt olyan agymosáson mentem keresztül, hogy elvesztettem a nyelvkészségemet. Három nyelven beszél­tem korábban, amikor szabadultam, csak foszlányokra emlékeztem. Ki­törlődtek a memóriámból az internálótáborbeli társaim is.

– Hogyan menekült meg a harmadszori börtöntől?

– Korábbi ismeretségem révén felkerestem Kodály Zoltánt. Olyan ember volt, akit a kommunista hatalom gyakran kiültetett a dísztribünre, de ő erre csak akkor volt hajlandó, ha cserébe teljesítették a kérését. Miután felkerestem, a párt legközelebbi meghívását csak úgy fogadta el, ha Barlayt iskolába állítják. Állás helyett azonban csak egy levelet kaptam, amelyben az állt, hogy egyetlen iskolába sem tehetem be a lábam életem végéig. A vagonrakáson kívül a múltam miatt sehol máshol nem alkalmaztak. A sógorom orvos volt, rá nehezedett a család eltartása. Egy időre művészettörténeti csoportok külső munkatársaként dolgoztam és adatokat gyűjtöttem, de tanítani nem engedtek. 1983-ban, amikor enyhültek, Lékai bíboros kapcsolatai révén segített nekem. Lékait sokan elítélték, vörös bíborosnak nevezik, mert kétkulacsosként viselkedett. Kevesen tudják, hogy neki köszönhető az, hogy csak úgy volt hajlandó a kommunista hatalom kérésére elutazni Vatikánba, és ott hallgatni a magyarországi viszonyokról, ha cserébe vagonszámra szállíthatott Bibliát a magyaroknak. Tudtam, hogy mivel minden lépésemet figyelik, ezért azt kértem Lékaitól, hogy tegyen az ország legeldugottabb templomába, ahol senki nem akart szolgálni. Ő Terézvárost akarta rám bízni. Hatvan éves voltam ekkor, és hatalmas elánnal vetettem bele magam a munkába. Állandóan tele volt a templomom, és szinte reggeltől estig gyóntattam. Egy alkalommal a gyóntatófülkébe bejött egy alak, nem térdelt le, hanem leült, és elkezdett vihogni rám. Én még ekkor mindig rettentő naiv voltam, és nem gondoltam, hogy egy beépített ember. Nem tudtam, hogy ez az ember, aki velem szemben ül, három év óta követett, hogy egy este örökre elintézzen. Ez a helyzet egészen 1989-ig, sőt napjainkig is tart.

– Mi lett Bulóval, a besúgóval?

– Pappá szentelték. Amikor kiszabadultam, azt a parancsot kapta, terjessze el, hogy politikai okokból kerültem börtönbe. Egyszer vélet­lenül összetalálkoztam vele az utcán. Embert én életemben soha nem pofoztam meg, ez így is maradt. Megláttam, és a lába elé köptem. Buló ma is aktív, és tönkre akar tenni. Egy papot háromféleképpen lehet ellehetetleníteni. Azt mondják róla, hogy zsidó, szabadkőműves, vagy homokos. Ez a pofa tavaly az egyik érettségi találkozón azt hazudta, hogy megbíztam őt 1953-ban, hogy az osztályomban a diákok szexuális életét vizsgálja ki. A tanítványaim mélységesen felháborodtak a rágalmakon, Bulót ismerve, nem lepődtem meg ezen az ocsmányságon. Buló csak a közelmúltban nyugdíjaztatta magát, miután megtudta, hogy egykori tevé­kenységéről a rövidesen megjelenő könyvben szó esik.

– Mi táplálhatja Buló határtalan dühét ma is? Talán az, hogy ön Prohászka életművének gondozója és kiadója?

– Prohászkától sokáig nagyon félt a katolikus egyház. Tanításai, írásai, elmélkedései olyanok, mintha ma írta volna őket. Ezért 1993-ban én magam kezdeményeztem a püspök életművének egybegyűjtését és kiadását. Ötven éven át ki sem lehetett ejteni a nevét. Itt, Fehérváron, ahol most élek, itt volt püspök, és itt temették el. Boldoggá avatásáért halála után népmozgalom indult, amelyet maga a katolikus egyház akkori vezetése akadályozott meg. Prohászka városában is csak lassan tört meg az ellenállás a püspökség részéről, hogy vállalják elődjük szellemi örökségét.

– Hogyan alakult ki kötelék ön és Prohászka között?

– Hétévesen édesanyám ölében ültem, akkor tanultuk a nagybetűket, és a Dunántúli Naplóban olvasta anyuka, hogy Prohászka meghalt. Nem sokat jelentett számomra mindez. Évekkel később, amikor nagydiák let­tem, édesapámnak meg volt Shütz Antalnak a magyarságról írt huszonöt kötetes műve, amelynek végén hosszú névmutató van. Itt találkoztam ismét a püspök nevével, és ismertem meg.

– Prohászkát a trianoni döntés után nem látták többé mosolyogni. Ön felvidéki magyarként, Márton Áron küzdelmét látva, hogyan éli meg a magyarság lélekszámának gyors fogyását?

– Sajnálkozás helyett cselekszem. Nyárádszeredán van egy iskola, amelyet az én közösségem adományaiból újítottunk fel. Segítjük a gyer­mekek magyar nyelvű oktatását, most egy érettségizett cigányasszony fiának gyűjtöttünk az egyetemi tanulmányaira. A falubeli asszonyok pél­dául terítőt hímeznek, mi itt eladjuk, és ennek az árából segítjük az ottani közösséget.

– A papok életében különös élmény a csíksomlyói búcsúban való részvétel.

– Két évvel ezelőtt jártam először Somlyón. Egész úton szakadt az eső, az autónk elmerült a sárban, én egy súlyos szívműtét után voltam, s arra kértem a sofőrt, hogy forduljunk vissza. Nem volt hajlandó erre, azt mondta, ne aggódjon atyám, másnap sütni fog a nap a szentmisén. Amikor ezt mondta, tőlünk húsz méterre belecsapott egy fába a villám. Végül elértünk Csíksomlyóra, a ferencesek kolostorában laktunk. Amikor meg­érkeztünk, én az időjárás miatt keseregtem, erre a testvér csak annyit mondott, holnap sütni fog a nap. Azt gondoltam, bolondok közé kerül­tem, egészen másnap reggelig. Fölébredtem, és száz ágra sütött a napocska. A Szűzanya, a Napbaöltözött, teljes pompájában mutatta meg magát.

– Csíksomlyón az ember számot vet életével, és a megújulás lehe­tőségét keresi. Mikor lesz erre képes a katolikus egyház?

– Többször írtam és beszéltem már arról paptársaimnak, püspököknek, hogy időnként hagyják a hátuk mögött a várost, és menjenek el olyan kis falvakba prédikálni, ahol nincsen pap. Azt javasoltam, töltsenek el egy éjszakát ezekben a közösségekben. A nagyvárosokban üresen konganak a templomok. Vidéken igényelnék még a hitéletet az emberek, csakhogy nincs lelki vezetőjük. Amíg a magyar katolikus egyház vezetése nem ismeri fel ezt a helyzetet, addig nem kezdődhet el az egyház megújulása, mert az a hívek nélkül nem megy.

( Csíksomlyó, 2007. április 26. )