A  lélek  fotósa  és  a  csángók

Hegedűs Dóra eredeti szakmáját tekintve közgazdász. Négy nyelven be­szél, foglalkozott marketinggel, dolgozott banki területen. Aztán, a gyerme­ke születése után gondolt egy merészet, és hátat fordított a számok világá­nak. Fotográfus lett, ahogy ő fogalmaz, a lélek fotósa.

Leginkább embereket, igazi arcokat, igazi érzelmeket szeret fotózni. Kismamákat, menyasszonyokat, gyerekeket. Boldogságot, bánatot, kíváncsi­ságot. Szép, tiszta tekinteteket. Amelyekben megtalálja magát: a fotográ­fust.

Sok ezer felvételt készített azóta, hogy hat évvel ezelőtt úgy döntött, nem megy vissza korábbi szakmájába dolgozni, és hogy régi álmának esélyt adjon, beiratkozott egy fotog­ráfusiskolába.

Egyéves volt akkor a kislánya, Júlia Flóra. Azt mondja Dóra, az élmény, hogy gyermeke született, megváltoztatta. Vagy legalábbis helyre tette a lelkében a dolgokat: nem volt kétséges, hogy változtatni kell az életén. Már nem volt érdekes, mit mond a józan ész, teret engedett az érzéseknek, a megérzések­nek.

Gyűjti a szép albumokat >>>

Fotós és keresztanya

Egy ideig két barátjával vitt közös műtermet, aztán önállósította magát. A fényképészmunkák mellett komoly „vállalkozásba” fogott: önkéntes mun­kában a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesületet ve­zeti.

Hogyan kerül kapcsolatba egy budapesti lány a moldvai csángókkal? – kérdem, és Dóra mesélni kezd. Mindenekelőtt elmondja azt a jó tanácsot, amit egy szerzetestől hallott: ne kezdj el a csángókkal foglalkozni, mert nem tudod abbahagyni.

Pontosan ez történt vele is két évvel ezelőtt. Addig nemigen volt ismere­te Moldváról, gyerekkorában csak a Székelyföldig jutott a szüleivel. Da­cia, lakókocsi, mesebeli vidék, ennyi maradt meg benne szép emlékként. Aztán hallott a gyermekmentő Böjte Csabáról, vele kapcsolatosan a csángókról és a keresztszülő-programról, ami akkor már öt éve műkö­dött.

Elképesztette a hír, hogy a csángó gye­rekek oktatásának támogatását jobbára nyugdíjasok vállalják Magyarországon, és családos vagy tehetős ember alig akad az adományozók között. Férjével jelentkeztek keresztszülőnek.

– A program keretében először örökbe fogadtunk egy tehetséges, okos, aranyos kis­lányt, a most tizenegy éves Csipkét – meséli. – Többször is találkoztunk vele azóta, hú­gával, Annával nyaraltak is nálunk, és mi is meglátogattuk a családot Klézsén. Ma már Annának is keresztszülei vagyunk.

Balázzsal és Júlia Flórával  

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a személyes kapcsolattartáson kívül (ez nem kötelező egyébként) támogatjuk középiskolai és reméljük, felsőfokú tanulmányukat is. Hogy erre miért van szükség? Mert Moldva, ahol a csángómagyarok élnek, hivatalosan is az EU legszegényebb régiója.

Kik ők?

A magyarság Kárpátokon is túl élő része egy százhúszszor hetven ki­lométeres tartományban él. Körülbelül 200 ezren lehetnek. Még a nyelv­újítás előtt menekült e népcsoport keletre, így különleges, archaikus for­máját beszélik a magyarnak. Már ameddig beszélik még, mert az ötvenes évektől tapasztalható erőszakos elrománosítás nem volt hatástalan.

Iskolában, templomban tilos volt magyarul beszélni: ez pedig egyet je­lentett azzal, hogy nemsokára az utcáról is eltűnik a magyar beszéd. A fiatal generációk már csak a nagyszüleikkel használhatták a nyelvet, és egyre többen csak passzív szókinccsel rendelkeznek.

A folyamatot valamiképpen vissza kellene fordítani. A Moldvai Csángó­magyarok Szövetségének hét évvel ezelőtt sikerült feléleszteni a magyar oktatást. 2006-ban már tizenöt csángó faluban és Bákóban, a megye­székhelyen tanulhattak a gyerekek magyarul. (Még huszonnégy falu van, ahol igény és szükség lenne rá.)

Elképesztő szegénység

– A gond az, hogy a nyolcadik osztály után nincs biztosítva a gyerekek magyar nyelvű oktatása. A megoldás az lehetne, ha a Székelyföldön tanulhatnának tovább magyar nyelvű középiskolában – mondja Dóra. – Csakhogy étkezésük, szállásuk, tanulmányaik költségét nem tudják a családok vállalni, ezért van szükség a keresztszülő-programra.

A csángók között sok fotót készített

Az adományo­zóknak köszönhetően már negyvennyolc kö­zépiskolás tanul­hat csíkszeredai közép­iskolák­ban. Remé­nyeink sze­rint egyre többen lesz­nek, és so­kan közülük egyete­met is végeznek majd. Hogy hazavihessék a tudást, és életre kel­jen gazdaságilag a térség.

Mert a szegénység innen nézve szívszorító. Nincs munka, a felnőttek nagy része Olaszországban, Spanyolországban vagy más nyugat-euró­pai országban dolgozik az építőiparban vagy a mezőgazdaságban. Jó, ha évente kétszer haza tudnak menni. A gyerekeket a nagyszülők nevelik: hat-nyolc is van családonként. Mert a gyerekvállalás nem kérdés ott, a születés akkor is ajándék, óriási öröm, isten áldása, ha szegény a család.

– Amikor először eljutottam Moldvába, megdöbbentem – meséli Dóra. – Csatornahálózat nincs, csak sár, a szemétszállítás sincs megoldva, az utak rosszak, vagy egyáltalán nincsenek, a házak vályogtéglából épülnek, fürdőszoba nélkül, budival az udvaron. Hiába varázslatos a táj, az első gon­dolatom az volt, mikor megérkeztünk: hogy lehet így élni? De két nap múlva már az jutott eszembe: hogy lehet Budapesten élni? Tudod, pont azt találja meg az ember ott, amire leginkább szüksége lenne, csak nem ismeri be. A békességet. Ezek között az emberek közt még látsz igazi összetartást, a gyökerekhez való ragaszkodást, emberséget. Azzal, ahogy élnek, tükröt tartanak nekünk, és nem túl hízelgő az, amit benne látunk.

Kiállításának megnyitóján Brezina Zoltán fotóssal

Dóráék vissza-visszajárnak Moldvába. Két kis keresztlányuk testvérként szereti Júlia Fló­rát, akinek cseppet sem hiányzik Klézsán a budai komfort, jólét. Dóra szeretné, ha mind több embert meg tudna nyerni a csángók segí­tésére. Célja eléréséhez jól jön a közgazdász múlt, az egyesületnél kamatozik, amit a mar­keting-bizniszben megtanult. És így futnak össze a szálak Dóra életében: a számos képből, amit Moldvában készített, és még készíteni fog, kiállítást tervez, könyvet remél.