"Nem kell félni, hanem keressük az utat, mert hisszük, hogy van tovább."

 


Kemény a válság, de az Istenben bízó ember keményebb!

Böjte Csaba atya levele


Sokan kérdezgetik a gyerekeink, kollégáim közül, hogy mi lesz velünk? Mi lesz az alapítvánnyal, a gyerekekkel? Mi lesz a világgal ebben a nagy gazdasági válságban?

Válaszom őszinte: igen, én is úgy érzem, hogy nagyon nehéz idők jönnek, kemény a válság, az átrendeződés, amelybe a világ, a Kárpát-medencei magyar nagy családunk, népünk és egyházunk belesodródott, de meg vagyok győződve, hogy mi erősebbek vagyunk… Képesek vagyunk továbblépni, legyőzni a világunkhoz hozzátartozó nehéz időket kitartással, összefogással.

Gyermekkoromban és később is sokszor jártam vihartól tépett erdőkben. Hihetetlen pusztítást tud a szélvihar okozni. Általában a beteg, korhadt fákat dönti le a vihar, meg azokat, amelyek nem eresztettek mély gyökeret, nem kulcsolódtak bele a kemény, sziklás anyaföldbe. De a legnagyobb pusztítást ott végzi, ahol a fák nem zártak össze ősi rendben. Ott, hol a fák saját testükkel nem védik egymást, hanem az idegen kéz által megbolygatott rendjükben a vihar hézagot talál, ott betör, és a kidőlő fák a mögöttük lévőkre zuhanva hatalmas erdőket tarolhatnak le. Szívszorító látvány, ahogyan ezek a hatalmas, egészséges fák egymásra roskadva, derékba törnek vagy tőből kicsavarodnak, amíg a szem ellát, temető az erdő.

Viharok mindig is voltak, és mindig is lesznek, általa újul, frissül a világ, újul meg az élet. Ahogyan a tektonikus lemezek keresik óriási földrengések közepette a helyüket, a megújuló világ is él, mozog és reng. Már évtizedek óta mondják, hogy nem fenntartható ez a fogyasztásra épülő, habzsoló rohanás. Azt, aki folyamatosan két kövér vacsorát elfogyaszt, megüti a guta. Hiába rakjuk tele hátizsákunkat sok-sok mindennel, mert akkor az utunk nem kirándulás, hanem verejtékes szenvedés, robot, málhacipelés, és úgy fogunk kínlódva a életünkön keresztül botorkálni, hogy az igazi értékekre nem lesz szemünk. Tudomásul kell vennünk, hogy nem építhet erején felül fölöslegesen mindenki magának 2-300 négyzetméteres palotát, telezsúfolva azt sok-sok fölösleges kacattal. Ahogyan bölcs, okos könyvekből tanuljuk az egészséges táplálkozást, ugyanúgy meg kellene tanulnunk a fenntartható otthonteremtés, közlekedés, életvitel szabályait és persze nemcsak mi, hanem társadalmunk minden része, a kormányok maguk is. Meg kellene tanulnunk annyit meríteni a közös nagy fazékból, hogy mindenkinek jusson, és hogy a jövendő generációk számára is lakható legyen ez a föld.

Szaporodjatok, sokasodjatok, és hajtsátok uralmatok alá a földet, mondja az Úr első parancsában, még a bűnbeesés előtt. Én nem hiszem, hogy Gandhi szavaira a tengerbe kellene dobnunk évezredes fejlődésünk gyümölcseit, a földből általunk teremtett gépeket, szerszámokat, az autót, repülőt. Anyagi civilizációnk nem rossz, de csak egyik lába az örök élet útján járó embernek. A másik lábunk a vándorlásban az élő hit, a bennünket soha cserben nem hagyó remény, és az emberiséget nagy családdá, testvérré tevő keresztény szeretet és jóság. Mindezek iránytűje a tízparancsolat és Mesterünk mindenben utat mutató főparancsolata, a Szeretet parancsolata. Az Istenbe kapaszkodó ember tudja, hogy nem reménytelen tragikus hős, hanem a keskeny, meredek útnak vándora, mely a Személyes Végtelen karjaiba visz.

Szent Pál is dolgozott, a hideg ellen sátrakat készített, hajókra ült, és korának egyik legnagyobb technikai vívmányát, a betűvetést felhasználva írt nekünk halhatatlan leveleket, de mindennapjait az Isten- és a testvéri szeretet ragyogta be. Két lábon járt és célba ért, egy asztalhoz ülhet Szent Péterrel és a többiekkel, a Mestere asztalához. Ahhoz az asztalhoz, melyhez mindannyian meghívást kaptunk, és ahol nincs első és utolsó vendég, ahol Istenünk öröme a mi örömünk lehet, és boldogságunk teljes lesz.

Képesek vagyunk megújulni? Csodálatos anyagi kultúránk mellé felfejleszteni egy érett, felnőtt lelki kultúrát is? Hogy ne sántikáljunk, döcögjünk életünk útjain, hanem szapora léptekkel haladjunk a végtelen szeretet, Istenünk országa felé?

Nem a porból született emberke bölcsességében, szerencséjében bízom, hanem a bennünket teremtő Istenben, aki megtestesült és a Szentírás lapjairól így szól hozzánk: „Atyánk mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom”. Hiszem, hogy az Istenre figyelő ember erősebb, mint a jelenlegi gazdasági válság, és hiszem, hogy ez a hatalmas átrendeződés nem világunk pusztulását, hanem megújhodását hozza el.

Nem kell félni, hanem keressük az utat, mert hisszük, hogy van tovább.

Szeretettel, Csaba t.

2009. március 3.