"A nyelv köti az embereket nemzeti nyalábbá…"

 


BÁMÉSZ NEMZET


Nemeskürty István a magyar nyelv szerepéről, a mindenkori helytartókról és a gyenge nádszálakról

Vajon mi lehet az oka, hogy sem a Monarchia idején, sem a szovjet megszállás alatt nem tudtunk élni helyzeti előnyünkkel, amely a környező országokhoz képest mutatkozott, és hogy ez az előny néhány évtized alatt semmivé vált? Mi bénította a nemzet cselekvőképességét 1988-89-ben, amikor tétlenül szemléltük a gazdasági hatalom átjátszását? És mi az az erő, amely minden végzetes tétovaság ellenére egyben tartotta a nemzetet? Ezekre a kérdésekre kértünk választ Nemeskürty Istvántól.


Szinte bármilyen szempontból próbáljuk meg leírni, értékelni az ország mai helyzetét, megtorpanást, visszafejlődést látunk, mintha mindenütt csak problémákkal találkoznánk.

- Nem kis probléma van, hanem igen nagy baj: Magyarország a végpusztulás előtti válságban vergődik. Ez saját magunk vétke, rajtunk múlott, hogy ide jutottunk. A helyzet súlyosságáról sokat elárul nyelvünk mai állapota. 1541-ben végleg megszűnt a Szent István-i magyar állam, de ekkor megtörtént az a csoda, hogy a magyar nyelv vette át az állam szerepét. Erre a közgondolkodás számára is lehetőséget adott a rendkívül érdekes és valójában soha meg nem vitatott Szent Korona-tan. Lényege, hogy megszűnt ugyan az állam, de helyette van Szent Koronánk, az uralkodik, és a király az ő akaratát hajtja végre - vagy nem hajtja, de akkor vétkezik. Emlékszem, hogy 1945-ig a bírói ítéleteket úgy hirdették ki, hogy „a magyar Szent Korona nevében…” Ilyen rajtunk kívül a világon sehol sincs. Nos, a XVI. században a magyar nyelv kivirágzott, és kialakult egy nagyon érdekes európai magyar kultúra. Ebben a közegben a nyelv volt a meghatározó; azok voltak magyarok, akik egymással magyarul érintkeztek. így jelentek meg a XIX. század végére a magukat magyarnak tekintő, de a vallásukhoz hű magyar zsidók. Ha elolvassuk Molnár Ferenc, Szép Ernő, Szomory Dezső - hogy csak azokat említsem, akik zsidónak vallották magukat - műveit, láthatjuk, milyen gyönyörű nyelvet használtak. Ha egymás mellé tesszük Móricz Zsigmond és a szomszéd faluban született Szomory Dezső prózáját - nem a mesterkélt színpadi prózájára gondolok, hanem az elbeszéléseire -, azt látjuk, hogy a kettő összetéveszthető.

Történelmi hanyatlásunknak azért több fázisa volt, nem csak a török hódoltság miatti magyar államiság megszűnte. Itt van például a két világháború, a békekötések…

- Az én meglátásom szerint mivel 1867-ben, illetve utána a független államiság három legfontosabb feltétele, a külügy, a pénzügy és a hadügy nem volt adott, ezért Magyarországot 1867 után nem tekintem független államnak. Nem volt az. Magyarként, Magyarországként kapcsolatba sem léphettünk a nagyvilággal, hiszen nem volt követségünk, csak Ausztria-Magyarországnak voltak diplomáciai külképviseletei. Sokat nyafogunk Trianon miatt. Tagadhatatlan, hogy elrontottuk a tárgyalásokat. Azzal kellett volna kezdeni a Wilson-féle antantvilággal való párbeszédet: miért bántanak minket, hiszen Magyarország nem is volt független állam a világháború idején. Hol volt magyar pénz? Magyar hadsereg? Erre hivatkoztak a csehek, a zseniális Masaryk, hogy kérem, mi csehek vagyunk. A mi eredeti bűnünk a XX. században, hogy beléptünk a második világháborúba. Ott lehúztuk magunk mögött a redőnyt. Világosan látszott, hogy ez menthetetlen.

Mégis a háború után a nemzet még töretlen vitalitással tudta újjáépíteni az országot magát.

- Ebből a szempontból ez lényegtelen. Azért nem érdekel, mert legyőzött ország voltunk, és nem a magunk választotta államférfiak uraltak minket, hanem helytartók. Mindig egy aktuális Poncius Pilátus ült a nyakunkon. Elnyomott állam voltunk, mint a zsidók Krisztus korában. Pilátus azt mondta a zsidóknak, amikor Jézus elé vezették: nem találok bűnt ebben az emberben. Igen? Akkor megyünk a császárhoz, és megmondjuk neki, hogy te nem vagy a császár barátja! Ja, pardon, akkor akasszátok föl! Ez lett Nagy Imre sorsa is.

A többi megszállt országhoz képest időnként mintha nekünk több lehetőségűnk lett volna.

- Így igaz, Magyarországnak mint helytartóságnak mind a Habsburg-, mind a szovjeturalom idején előnyösebb helyzete volt, mint a többi megszállt országnak. Ezt általában a magyar helytartók nem tudták, nem merték, nem akarták kihasználni. Elmondok egy példát. A nyolcvanas évek elején filmszemlére küldtek Moszkvába. Zsűritag voltam szovjet, amerikai, olasz és angol zsűritagok mellett. Az orosz filmek szakmailag általában jók voltak, de erre a versenyre egy rendkívül buta, széteső háborús filmet neveztek be. Komolyan vettem a feladatomat, és elmondtam a véleményemet a filmről, felsoroltam valamennyi szakmai hibáját. A szovjet zsűrielnök figyelni kezdett rám, és megállapította, hogy nagyon szakszerű a véleményem. Volt maga katona? − kérdezte. Nem hagyott válaszolni. Ja, maga magyar. Tudom. Röpcédulák, kommunista párt stb. Ekkor felrobbant bennem az öntudat, felálltam, és azt mondtam: közlöm önökkel, hogy katona voltam, és a magyar királyi honvédség tisztjeként fegyverrel harcoltam a szovjet hadsereg ellen. Az elnök felállt, kezet nyújtott, pezsgőt hozatott. Amikor vége lett a szemlének, már mentünk kifelé, rám dörrent: te itt maradsz. Mint később megtudtam, nagy hatalmú ember volt, a központi bizottság tagja, és ő írta a szovjet himnusz szövegét. Rám nézett, és azt mondta: egyet jegyezz meg, fiam: aki a talpunkat nyalja, megalázkodik, az rabszolga, és úgy is bánunk vele. De aki a szemünkbe néz, és vállalja magát és a hazáját, az ember, cselovek. Igaza volt, csak sajnos a nyakunkra ültetett helytartók képtelenek voltak emberként viselkedni.

Ennek ellenére szabadabb világban éltünk, mint a szomszédaink. De hová lett ez a helyzeti előny 1989−90-ben?

- Ebben nem Antall a vétkes, hanem a nemzet. Nem volt semmiféle jövőképünk. Bámészkodtunk. Felejtsük el a bűnösöket, mulasztókat! Mit tett a nemzet? Jószerével semmit. Évszázadok óta mondogatják, mondogatjuk, hogy az ország haldoklik. Szoktak is ezzel viccelődni, hogy magunkat siratjuk. Most azonban tragikusra fordult a helyzet. A pusztulás ki van módolva, de a hanyatlás rajtunk áll. A nyelv romlása megállíthatatlannak látszik. Egyetlen lehetőségünk, feladatunk − nem tehetünk mást, mint hogy a nyelvet megerősítjük. Az oktatással kell kezdeni. Minket azért nem kedvel a világ, mert a nyelvünk nem azt a gondolkodásmódot képviseli, mint amilyen gondolati konstrukciókat a többi nyelv lehetővé tesz. A magyar nyelv külön világ. Nekem szerencsémre az Isten azt a lehetőséget adta, hogy taníthattam. A legalsó szinttől, írni-olvasni nem tudó emberektől kezdve − ez ugyan büntetés volt, de áldom érte a gondviselést − az egyetemig. Látom azt is, hogy nyelvünk állapota ma válságos.

Pedig világosan látszik a nyelvben rejlő hatalmas kreatív lehetőség, és néhányan ezt remekül használják is.

- Annál bűnösebbek, hogy a tehetségüket rosszra használják. Persze az is lehet, hogy lejárt az időnk. A nyelv és a nemzet élete, ami nem Szent Istvánnal kezdődött. Egyre több száraz gally törik le a fáról.

A modern európai nemzetek között nem volt arra példa az utóbbi évszázadokban, hogy valamelyik megsemmisült volna.

- Mert jobb helyzetben voltak, mint mi. És más nemzetek jobban őrizték identitásukat, kultúrájukat. Egyszer elkerültem Bakuba, és ott módom nyílt elbeszélgetni egy azerbajdzsáni íróval. Ő mondta: mi fegyverrel sose támadtunk elnyomóinkra. A mi fegyverünk a kultúránk és a nyelvünk. Itt voltak az asszírok, babiloniak, perzsák, a török szultán. A törökök csak öt−hatszáz évig. És most itt vannak az oroszok hetven éve. Uram, hetven év az semmi! És igaza lett. Néhány év múlva felszabadultak. A mi helyzetünk más. Annak végiggondolása vagy hangoztatása, hogy pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk, nem pesszimizmus. Dacos építő kedvet adhat, hogy azért se hagyjuk magunkat. Ki adta a magyar nemzet erejét? Berzsenyi, Kölecsey Petőfi, Arany, Ady. Egyikből sem csurgott az optimizmus. A keserű düh vezette őket. Nem a félelem, hanem az élni akarás.

2002-ben, a Mi történt velünk? írásakor gondolta volna, hogy öt évvel később még mindig itt tartunk majd?

- Ez a kétségbeejtő helyzet nem volt előre látható. A történelemben néhány dolog megjósolható, sok minden nem. Azért tartom tragikus vétségnek a második világháborúba való belépésünket, mert akkor előre látható volt a katasztrófa. Nagyon pontosan emlékszem minden percére, amikor kitört a háború. 1941. június 22-én még azt közölte velünk a parancsnokunk, hogy a németek most beleharaptak Oroszországba, megnézhetik magukat. Majd ugyanő pár nap múlva hivatalosan felolvastatta a parancsot, valahogy így szólt: „dicső honvédségünk arra a felháborító gaztettre, hogy Kassát szovjet gépek bombázták, megadta a megfelelő választ: csapataink mozgásban vannak a Kárpátok túlsó oldalán”. Ez nem az ő véleménye volt, parancsra hirdette ki. Egész életemet végigkísérte az országot jellemző furcsa párhuzamosság: a szakma kiváló ismerete, és mellette a sunyi behódolás az erősebb szomszéd politikájának. Ezekben a napokban az volt az egyik iskolai feladatom, hogy ismertessem Erwin Rommel afrikai hadtestének helyzetét és lehetőségeit. Számomra rokonszenves volt Rommel, aki akkor sikerei teljében volt. Kimentem a táblához, és azt mondtam: az első baj az, hogy a Wehrmacht páncélosai rendkívüli sikerrel nyomulnak előre, és nagy tért nyernek. Ebből viszont az következik, hogy egyre hosszabb az utánpótlási útvonal, és egyre nehezebb lesz megoldani az utánpótlást. Mindezek alapján az sem képzelhető el, hogy Rommel Kairóig eljusson. És nem is jutott el, be is következett a vereség.

Ha mindez ilyen világos volt, hogyan lehetett megtéveszteni fél Európát?

- A megoldás a spanyol polgárháború eseményeiben keresendő. A háború nem 1939. szeptember 1-jén kezdődött, amikor Hitler megtámadta Lengyelországot, hanem 1936 tavaszán, amikor Spanyolországban a köztársaságiaknak nevezett, oroszok által kiképzett szovjet-orosz, angol királyi, amerikai katonai erők megtámadták az emberi haladás ürügyével a védtelennek tűnő és elég hitványul szervezett spanyol hadsereget. A spanyolok helyzete reménytelennek tűnt. Franco tábornok Madeira szigetéről szervezte meg az ellentámadást. Telefonon felhívta Göringet, és kért nyolc−tíz szállítórepülőt. Meg is érkezett egy kis légiflottilla, Franco elszállította csapatait Spanyolországba, és a katonák védekezni kezdtek. Erre persze még több „internacionalista” segítséget kaptak a köztársaságiak, de ekkor már Hitler és Mussolini is felfigyelt: hogy hohó, itt nagy baj lesz, hiszen ez egy európai háború, és ők is elküldték önkénteseiket. Franco szerintem a XX. század legnagyobb hadvezére volt, ronggyá verte a világ nagyhatalmainak csapatait. Soká tartott, és kegyetlen győzelmet aratott. A második világháború ekkor kezdődött. Minden értelmes ember, aki megfontolta, hogy milyen sikerrel harcoltak a spanyolok az angolokkal, franciákkal, oroszokkal, amerikaiakkal szemben, azt gondolta, hogy a magát fasisztának nevező jobboldal lehengereli az egész világot. A németek és az olaszok ráadásul hatalmas harcászati tapasztalatra tettek szert a spanyol frontokon. Ezek után a németek szinte keresztülrohantak Franciaországon. Amikor aláírták Compiégneben a fegyverszüneti megállapodást, Hitler első dolga volt meglátogatni Francót, aki a háborús helyzetre való tekintettel egy spanyol−francia határ közeli városban kért találkozót. Hitler elfogadta a kérést, nagyon fontos volt neki ez a találkozó, mert azt akarta elérni, hogy Spanyolország lépjen be a háborúba. Cserébe odaígérték a spanyoloknak Gibraltárt. Ennek ellenére Franco csupán egyetlen hadosztályt küldött Oroszországba. Hitler nagyon elégedetlen volt, amikor visszatért főhadiszállására, azt mondta: inkább húzzák ki egyszerre valamennyi fogát érzéstelenítés nélkül, csak ne kelljen még egyszer Francóval tárgyalnia. Apámtól nagyon sokat tudtam a háborúba lépésünk körülményeiről és a kilátásokról. Néhány fanatikus németbarát vezérkari tiszt bízott a győzelemben, de a többség nem.

A rendszerváltás gyökerei és jóval messzebbre nyúltak, hasonlóan a második világháborúéihoz?

- Igen, a rendszerváltás Afganisztánnal kezdődött. Rögtön látni lehetett, hogy Afganisztán megtámadása az orosz katonai vezetés gyermeteg bűne. Afganisztánt soha senkinek sem sikerült legyőznie, súlyos hiba volt megtámadni akkor is, most is. A szovjet katonai akció óriási vérveszteséget eredményezett, egész hadosztályok semmisültek meg. Persze mindent eltitkoltak, a szovjetek még azt is megtiltották, hogy az özvegyen maradtak gyászruhát viseljenek.

Mégis: a rendszerváltás maga közvetlenül nem katonai akció eredménye nálunk, mint ahogyan a hol lassabb, hol gyorsabb nemzeti hanyatlás sem, s bizonyára a megoldás is másmilyen természetű lehet.

- Kisfaludy Sándor a Himfy szerelmei előszavában ezt írta: „A nyelv köti az embereket oly nemzeti nyalábbá, melynek a politika vészei nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető gyenge nádszálak vagyunk, melyeket a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek; szóval a nyelv lelke a nemzetnek. Szükség tehát főképpen nyelvünket a lehető tökéletességre hoznunk, hacsak mindörökké meg nem akarunk, a becsmérezés szerint, maradni egy, vélekedéseink, szokásaink, indulataink, vallásaink, nyelveink által széjjelszaggatott, lelketlen, egyenetlen, viszálykodó s mellette mégis nemzeti büszkeséggel nevetségesen felfujt embercsoport.” Ezt írta 1807-ben szerelmes versei elé Kisfaludy Sándor, a testőrség kapitánya, aki maga is harctereket járt ember volt. Sorai ma is érvényesek.

(Fáy Zoltán − Magyar Nemzet 2008. január 5.)