|
"Halmozódó közös bűn" | ||
|
A baloldalisag mint a humanizmus gyermekbetegsége
A baloldal hagyományosan az alul levők, a szegények felemelésének érdekeit képviselte. A baloldali politika több szabadságért, mindenfajta egyenlőtlenség, alávetés, kizsákmányolás ellen és a tömegek akaratának érvényesítéséért, tehát a demokrácia kiszélesítéséért küzdött. Az egyén helyett az elnyomottak közösségét állította céljainak gyújtópontjába. A létező rosszat a hagyományos társadalmi berendezkedéssel kapcsolta össze, így rendszerint hagyományellenes volt. Az elképzelt szebb jövő elemeiből viszont forradalmi utópiát kovácsolt. A 18−19. századi fejlődést előrevetítve törekvéseit a társadalmi haladás irányával azonosította. Összekeveredtek A politikai jobboldal pragmatikus alapállását többnyire a haladás árnyoldalainak, a hirtelen változások veszélyeinek a felismerése határozta meg, és ezért a változások fékezésére törekedett. A baloldal természetesen minden negatív jelzőt − maradi, retrográd, reakciós, regresszív − ráaggatott, s nem is mindig indokolatlanul, hiszen sok jobboldali embert ösztönzött kiváltságainak a féltése. Hazánkban a második világháborúig a hatalom többnyire a jobboldal kezében volt, de a 19. századi progresszió örökségeként a baloldalé maradt a szellemi fölény. Ezért nálunk mélyen gyökerezik az a hit, hogy a bal a jobbik oldal. A 20. században azonban a bal- és a jobboldal összekeveredett. Mint Leninnek A baloldaliság mint a kommunizmus gyermekbetegsége című 1920-as műve is jelzi, a zavar a forradalmi baloldal győzelmével kezdődött. Mert mi történik a két "féloldalisággal", ha a gazdagot szegénységbe döntik, az elnyomottból elnyomót, a kizsákmányolóból kizsákmányoltat csinálnak? Kinek a pártjára áll egy igazi baloldali? És mit tesz akkor, ha rájön, hogy mindez csak látszat, és valójában az elnyomottság egyenlősége valósult meg? Netán mindenki baloldalivá válik, és a bal küzd a még balabb ellen? És ha a rettegés légköre kiöl minden politikai különbözést? Az ötvenes években időnként még a börtön, a bitófa se különböztette meg a balt a jobbtól, a balabbat a kevésbé baltól. Egy táborban A politikai jobb−bal tévesztés másik forrása az, hogy a baloldali utópia első és meghatározó erejű győzelme után alternatív utópiák keletkeztek. Ezek is az egyszerű ember felemelését tűzték zászlajukra, csak az osztályfogalom helyett a nemzetet vagy a "fajt" állították középpontba. Nem kevésbé voltak azonban hagyományellenesek, antikapitalisták és kollektivisták, és nem kevésbé gyűlölték a polgári jobboldalt, mint kommunista rokonaik: valódi baloldaliak voltak. Ezt nemcsak önmeghatározásuk (például a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) mutatja, hanem alkalmi szövetségük is. 1939. augusztus vége (a Molotov−Ribbentrop-paktum) és 1941 júniusa (a német−szovjet háború kezdete) között az európai kommunisták maguk is felismerték, hogy a nácizmussal egy táborba tartoznak. Az is közismert, hogy a kétféle mozgalom között volt átjárás. Például Mussolini szocialistaként szocializálódott, a magyar kommunista pribékek közül pedig sokan nyilasként. Az eszmei rokonságból következett az is, hogy a kommunista és a fasiszta-nemzetiszocialista utópia egymás versenytársai legyenek, és mint az azonos típusú pólusok a fizikában, taszítsák egymást. Mivel a kommunisták a bal sarokban eresztettek gyökeret, elemi érdekük volt, hogy eszmei rokonaikat a jobb sarokban láttassák. A 20. század végi baloldalt azonban legjobban a kommunista hólyag kipukkanása vágta orrba. Szerencsére akkor már kevesen hittek a kommunizmusban, de a baloldaliság humanista magva időszerű volt akkor is és ma is. A kommunista eszme bukása azonban kikezdte a baloldal eszméjét is. Nem lehet már nem észrevenni, hogy a gazdaság erői a társadalmat nem a kiegyenlítődés és az igazságosság felé taszítják, hanem a növekvő hatékonyság felé. Lehet, hogy Tükörországban élünk, ahol a jobb- és a baloldal felcserélődik? Aki "haladó", az nem szegénypárti, hanem − ha a hatékonyság úgy kívánja − szegénységpárti. Ki hát akkor a baloldali: aki a szegények mellé áll, vagy aki a haladás útját választja? Halmozódó közös bűn A kormánypártok technokrata vezető rétege a kommunista utópia szétfoszlása után a Nyugaton dívó neoliberális modernizációs utópiába kapaszkodva a haladást választotta. A nemzetközi üzleti világgal parolázó tulajdonos-technokráciának ez különösen jól áll. Kétségtelen, hogy ez a réteg mind az üzleti életben, mind a kormányrúd mellett megtalálta helyét, hiszen az állami tulajdon ügyes kisajátításából hatalmas kezdő lökésre tett szert. Támogatóik lemaradozva, megszokásból, bambán követik őket. Jobboldalinak titulált ellenzékük pedig némi szégyenkezéssel jön rá, hogy a haladás megszállottjai által megtagadott eredeti, humanista baloldali eszmének ő az örököse. A mai magyar politikai struktúra tehát nem a hagyományos jobb−bal ellentét mentén hasad ketté. Egyik oldalon a kommunizmus utópiáját levedlő pártok állnak, a másik oldalon pedig a többiek. Az utódpártok nem tudnak mit kezdeni a magyar nemzet problémáival. József Attilával szólva: "mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk!" A kormánypártok humanista részét a halmozódó közös bűn egyre szorosabban láncolja a vezetőkhöz, és ez az őszödi ősz óta nyilvános és nyilvánvaló. Pedig a baloldali humanizmust és a nemzet ügyét egyaránt a "baloldalon" kívül kellene keresniük.
Lovas Rezső |