„Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozta minden tettében.”

 


Bábel Balázs
a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye érsekének
Szent István-napi elmélkedése a Vatikáni Rádióban 2008.



Még sokan emlékeznek rá, mert emlegetik határainkon belül és kívüli magyarok tavaly augusztus 20-án a Szent István Bazilikában elmondott prédikációmat. Egyetértő üdvözlések mellett kárhoztató kritikák is érték, hogy „harcra hívtam a hívőket a kormány ellen”, és végig aktuálpolitizáltam. Pedig hát mikor, ha nem Szent István napján foglalkozzunk a szentbeszédben a közéletiség erkölcsi kérdéseivel. Sajnálattal kell megállapítanunk, helyzetünk azóta is rosszabbodott, még a sikertelen olimpiai szereplésünket is gazdasági és politikai okokkal magyarázzák. Nap mint nap találkozunk a bűn botrányig fokozódó megnyilvánulásaival. Korábban legfeljebb háborús időkben, vagy hosszantartó zsarnokság idején zuhant ilyen mélyre a közerkölcs. A fiatalok által elkövetett bűncselekmények, drogos életformából következő halálesetek a jövőt is kilátástalanná teszik. Az új pogányság megnyilvánulásait Szent István ünnepéhez kapcsolódóan is tapasztaljuk; sokaknak augusztus 20-a István-napi vígasságokat és tűzijátékokat jelent csupán. Azt is mondják mostanság, hogy Szent István tönkretette az ősi magyar virtust. Magyarországon már Koppánynak is szobrot akarnak emelni. A Szent Korona iránti valamiféle mágikus hódolat már nem a katolikus ember szent dolgokhoz kapcsolódó tisztelete. Sokaknak ez talán sérti az érzékenységét, de nem szabad elfelejtenünk, hogy nem a Szent Koronának, hanem Magyarok Nagyasszonynak ajánlotta fel a magyarságot.

Kit is ünneplünk augusztus 20-án? Nem csak az Államalapítót, hanem a magyarság első és legnagyobb szentjét, aki tudatosan a krisztusi tanítás sziklájára épített nemzetet és hazát. Maga járt elöl jó példával Krisztus követése útján, mert ahogy Hartvik püspök írta: „Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozta minden tettében.”

Szent István ezáltal példaképünk lett, aki atyja lett nemcsak családjának, hanem népének is. Leszűrte az evangéliumi tanításból, hogy hasonlítania kell a családatyához, aki kincseiből régit és újat vesz elő. A régi volt mindaz, amit a magyarság magával hozott mint értéket. Új volt számára a keresztény hit, az Evangélium üzenete, amelyet Szent István király meggyőződésesen és teljes szívből vallott.

Ahogy az Úr Jézus bemutatta a mennyei Atyát, úgy kell nekünk is párhuzamot vonni a Szent István atyaságával és valamiképpen a mi időnkre rávetíteni, mert tisztelete mindig egyfajta időszerűsítést is jelent.

Jézus elmondta, hogy a mennyei Atya szüntelen munkálkodik, nem úgy, mint az emberek, hanem természetfölötti módon, hogy fönntartja és kormányozza ezt a világot. Minél inkább tágul természettudományos ismeretünk, annál inkább álmélkodunk a teremtett világ nagyságán, rendjén és működésén. Ez a fűszálra éppúgy vonatkozik, mint a galaxisokra. Szent István király sem volt rest ember. Szüntelen munkálkodott. Ami megmaradt utána, olyan sziklára épített ház (1000 éves állam), amely kibírta az idők viharát. Törvényeket hozott, az országot felosztotta közigazgatás szerint, kinevezte a fő embereket, ismerte országát és megvédte. Olyan sínekre állította, amely hosszú időn keresztül a biztos haladás irányát is mutatta. Az Intelmek, amelyeket Szent István király a fiának, Imrének írt, erről vallanak, hogy ő szüntelen munkálkodó ember volt. Köztünk maradt Szent Jobbja, amellyel oly sok jót cselekedett, áldott, vigasztalt, alamizsnát osztott.

Nekünk is tevékenykednünk kell, amíg élünk, kamatoztatnunk kell talentumainkat, mert ez evangéliumi parancs. Babits Mihály szerint tragikus hőseink bűne nem a cselekvés, hanem a mulasztás volt. Ma nemcsak azért van sok munkanélküli Magyarországon, mert nem találnak munkát, hanem sokan nem is akarnak dolgozni. Életünk elmulasztott idejét, lehetőségeit csak nehezen tudjuk helyrehozni.

Az Úr Jézus arról is szólt, hogy az Atyja házában sok lakóhely van. Vagyis Isten úgy teremtette meg ezt a világot, hogy mindenki élni tudjon benne. Az üdvösséggel a végleges otthont készítette elő, amelyből csak bűnös megátalkodottsággal zárja ki magát az ember. Szent István országában otthonra talált az akkori magyar ember, de még az idegenek is. Leggyakrabban ezt szokták idézni az intelmekből: gyenge az a nép, amely egy nyelvű és egy szokású. Tamási Árontól kérdezték, hogy miért vagyunk a világon? Azt válaszolta, hogy valahol otthon legyünk benne. Hozzátehetjük, hogy olyan otthonná váljon, hogy rányíljon az örök hazára, természetfölötti nyitottsága legyen. A kettős állampolgárságról szóló szavazás szomorú emléke eszünkbe juttatja, hogy megtagadtuk határainkon kívüli nemzettársainktól a földi otthont, de félő, hogy ez is elveszik. A pillanatnyi érdekekért külföldieknek eladott földeken csak bérmunkások leszünk. Szent István király népének olyan házat és hazát adott, amely megmaradt és nyitott volt az örökké valókra.

Jézus elmondta, hogy megdicsőíti őt az Atya. De megdicsőíti azokat is, akik az Úr Jézushoz kötötték életüket. Így dicsőítette meg Szent István királyt is. Őbenne nem hőst látunk, hanem szentet. A hőssel vissza lehet élni. A hős az egyik népnek kiválóság, a másik népnek ellenség. A szent azonban fölé emelkedik az ilyen ellentéteknek. Így a mi Szent István királyunk is megkapta a megdicsőítést. Éppen a szentté avatása által. A 2000. év óta az ortodox keresztények kánonjába is bekerült a neve. Ő volt az első, akit oltárra emeléssel avattak szentté. Szentté, aki beérkezett a végleges Atyai Házba, ahol hitünk szerint közben jár értünk, hogy megmaradjunk kereszténynek és magyarnak.