|
TÁJÉKOZTATÓ
Mivel a rendelekezésemre álló összes kommunikációs eszköz közül az interneten tudok legtöbb barátomhoz, hívemhez, tanítványomhoz és olvasómhoz eljutni, ezért ezt használom fel arra, hogy a pappá szentelésem hatvanadik évfordulóján tartott szentmiséimről rövid beszámolót nyújtsak.
Előre jelzem, hogy ez a beszámoló nem egyszerre készül, hiszen az események leírása, a felvételek (video, fényképek), a köszöntők szövege csak ezután érkeznek hozzám, és így ez az internetes anyag még új fejezetekkel, bekezdésekkel bővül.
Szentelésem időpontja: Zirc, 1944. május 17. Szentelőm az akkori veszprémi püspök: Mindszenty József volt. Első primiciám Zircen, a második Szabadkán, Pünkösd vasárnapján volt a Ferencesek templomában, ahol a szekéren Délvidékre menekülő csángók ezreinek is adtam áldást...
Most négy templomban szolgáltattam ki gyémántmisémet: 2004. május 16-án Székesfehérvárt a Szemináriumi templomban, – május 23-án a budai ciszterci Szent Imre plébánián, – május 30-án, Pünkösdkor Máriagyűdön, a szabadtéri búcsún, – és június 6-án a pesti Ferencesek templomában. – A szentbeszédeim alaptémája azonos volt, de mindig átszőttem az egyes helyekhez fűződő kapcsolataim emlékeivel.
+
A székesfehérvári gyémántmise azért volt számomra annyira kedves, mert itt éltem át, hogy 85 éves korom ellenére milyen sok fiatal vett körül az oltárnál: ministránsok, cserkészek, gimnazisták, egyetemisták. A szentmise kezdetekor két köszöntő hangzott el. Az elsőt az a Kucsera Ádám olvasta fel, aki 14 éves korától cserkészruhában ministrált minden vasárnap a kilenc órás szentmiséken. Ezekben a hetekben érettségizik és mint kiváló tanuló elkezdi a budapesti Műegyetemen felsőfokú tanulmányait. – Köszöntője így hangzott:
Kedves Szabolcs Atya!
Pappá szentelésének 60. évfordulóján fiatal barátai, a ministránsok, a cserkészek nevében szeretettel köszöntöm. Papi életének, amely mindig hozott sikereket, örömmel teli pillanatokat, de kudarcot, szenvedést és megaláztatást is, számos eseményét lehetne ebben az ünnepi pillanatban felidézni. Többek között szivesen emlékezünk az éjféli misékre, az erdélyi utakra, a cserkésztáborokra. Én most csak egy valamit szeretnék kiemelni, ami Szabolcs atya fehérvári papi működéséből a legnagyobb hatással volt ránk, fiatalokra, akik bár több generáció távolságban, mégis lelki közelségben élünk az "Öreg Cserkésszel".
Ez pedig az, hogy van valaki, van egy olyan pap, aki odajött hozzánk, megszólított bennünket, maga köré gyüjtött minket. Ezután kérte, kérte, hogy segítsünk neki miséről-misére. És mi, jöttünk! Szeretünk ide járni. Vonzz bennünket Szabolcs atya miséje, hogy mindenkinek meg van a maga feladata, hogy minden prédikációjában gondol ránk is az atya, s hogy nem megyünk el üres kézzel, üres lélekkel a templomból. Még egyszer kimondva: Jó ide járni! Szabolcs atya miséjének az íze egyedi. Szeretnénk még ezt az élményt sokszor átélni!
Most pedig szemeinket az égre emeljük, és Isten áldását kérjük a költő szavaival:
-
Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt.
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.
Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőnek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.
Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara
És melegítse fel szívedet.
Végül legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked,
Aki megbocsátja
Végtelenül szeret téged.
Hogy lehess meleget osztó forrás
A szeretetedre szomjazóknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségedre szorulóknak.
Őrizzen hát ez az áldás
Fájdalomban, szenvedésben,
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.
Legyen áldott gyógyír szavad
Minden hozzád fordulónak,
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.
Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed,
Őrizzen meg önmagadnak
És a Téged Szeretőknek!
Ámen.
A felnőttek nevében dr. Wilhelm Ottó gyermekorvos mondta el a következő köszöntőt:
Szeretve tisztelt Szabolcs Atya,
Gyémántmiséd alkalmával a felnőtt hívek nevében szeretném eldadogni: mennyire adósod vagyunk. Igen, adósod, mert folyamatosan lakomára hívsz minket. Szüntelenül megkínálsz bennünket rendíthetetlen hiteddel, lenyügöző műveltségeddel, lobogó, vergődő érzelmeiddel.
Hétköznapi tengődéseink után Te varázsolsz a vasárnapokból áhított ünnepet. Fáklyát viszel előttünk, fényt adsz és utat mutatsz, de mindezt úgy, hogy feltöltődünk. Aztán kicsírázik bennünk a Jó, az emberség, a szereretet. Nélküled csak esemény, de nem élmény lenne a vasárnapi mise.
Édesapámtól hallottam gyakran: "mert akinek nincs Istene, embernek se számít". Igazat kell,
hogy adjak neki, különösen a Te áldozatos, szenvedélyes hited áradása során, meggyőző prédikációid hallva. Adósod és elbűvölt híveid vagyunk. Hálát érezni és köszönetet mondani tehát – kevés. Megőrizni és tovább adni lelked lángját, össze tartani, a keresztény magatartást gyakorolni és tovább küzdeni Veled – ez talán már a törlesztés kezdete lehetne. De nagyon igyekeznünk kell, hogy a nyomodban járhassunk!
Kedves Szabolcs Atya! Lelkünk istápolója (csak a képzavar miatt nem mondhatom, hogy "bába asszonya".
A Jó Isten éltessen és tartson meg közöttünk egészségben, erőben, frissességben és szenvedélyességben még további 85 évig. Várjuk könyveidet, és kívánjuk, hogy alkotó kedved és
képességed töretlen maradjon még hosszú éveken át.
Mielőtt áldásodat elnyernénk, felkérem a híveket, hogy személyes jókivánságaikat ma 11-kor
a Szent István teremben tartandó közös köszöntésünkkor adják át a sok szenvedést átélt,
de töretlen hitű és optimizmusú Atyánknak.
+
Ezután elkezdődött a gyémántmise. – Nehezen lehet szavakba foglalni az elmondhatatlant, a leírhatatlant. Nem is próbálkozom vele. Legfeljebb néhány mondatban megörökítem azoknak a nevét, akik művészetükkel kivánták megajándékozni elsősorban a Jó Istent, másrészt a jubilánst és a híveket.
Évek óta lelkivezetője voltam a budapesti Jézus Szíve templom énekkarának. A hívek örömére többször látogatták meg templomunkat Ádvent és Nagybőjt idején. Vezetőjük Rónaszéki Tamás hegedűművész, feleségével, Katalinnal, és az énekkar csengő hamgú szoprán énekesnőjével, Mártával, felejthetetlen élményben részesítettek minket. Gounod Ave Mariája, Mozart Ave veruma még közelebb vitte a miséző papot és a híveket a Jó Istenhez.
Hárman áldoztattunk, majd a himnuszok és a Boldogasszony Anyánk elhangzása után az oltár elé ültem, és egy órán keresztül adtam a gyémántmisés áldást azoknak, akik kérték homlokukra a tőlem már megszokott kis keresztet. Közben szentképeket osztottak cserkészeink, és átadták a híveknek ajándékomat, az erre az alkalomra megjelent könyvemet: "Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek".
A szentmise után felmentem a szobámba, hogy barátaim reverendámra tegyék a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Kereszjét, amit két év óta most először tűztem a szívem fölé, de magammal vittem azt az ágyam fölött őrzött ötven éves – két mogyoró ágból készített – keresztet is, mely egykor a Viktor Kunyhó szakadékában bemutatott hajnali tábormisém keresztje volt... És így vittek át autóval a Szent István Művelődésházba, ahol terített asztalnál nagyon sokan vártak megható ovációval.
+
A fehérvári szentmise azért volt oly sokszínű, mert az ünnep "rendezői" sok meglepetésben akarták részesíteni gyémátmisés papjukat. Többek között meghívták az Elnökasszonyt, Mádl Dalmát, aki ismer engem. Betegsége miatt csak levélben köszöntött fel. Íme levelének szövege, melyet Smohai Tamás olvasott fel:
Kedves Szabolcs Atya, kedves Ünneplő Közönség!
Előzetes szándékom ellenére sajnos most csak a távolból, de annál nagyobb szeretettel köszöntöm Szabolcs Atyát jubileuma alkalmából.
"Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte", – tartotta Kalkuttai Boldog Teréz Anya.
A lélekkel teli emberek – akik azt a bizonyos megmagyarázhatatlan és megfogfoghatatlan belső fényt sugározzák maguk körül – gazdagabbá teszik környezetük életét. Mindazokét, akikkel együtt élnek, együtt dolgoznak vagy akikkel egyszerűen csak valamikor találkoztak. Sőt, a lélekkel teli írók azok életét is boldogabbá varázsolhatják, akik könyveiket, munkáikat olvassák. Szabolcs Atyát ilyen lélekteljes embernek ismertem meg személyes találkozásom és könyvei olvasása során egyaránt.
"Kitűnővé egy szerencsés perc alatt is válhatunk, – hasznos emberré a fáradságos évek tesznek" – írta Kemény Zsigmond. Nem tudom, hány kötetet írt és szerkesztett Szabolcs Atya, de munkái jelentős helyet foglalnak el otthon a könyvespolcomon. Úgy hiszem, hogy életében megvolt a szerencsés perc, amely kitünővé tette, – azt pedig biztosan tudom, hogy a fáradságos évei hasznos emberré avatták.
Nekem külön levélben ezt írta:
Kedves Szabolcs Atya!
Először Prohászka Ottokár szavaival szerettem volna köszönteni ez ünnepi alkalommal, a neves püspök életét és gondolatait azonban Szabolcs Atyánál jobban senki nem ismerheti. Ezért végül Márai Sándor gondolataival kívánok még egyszer boldog jubileumot és még nagyon sok szép esztendőt papi hivatásában.
"Engedd meg lelked belső szépségének, hogy a sötétség birodalmában irányt mutató fény lehessen! Mutasd meg társaidnak, hogyan érdemes élni. Légy példa számukra! Válaszd a boldogságot, az életörömet, szeress másokat és teremtsd meg saját mennyországodat!
Emeld magasra a lámpásodat, hadd lássa mindenki! Ez a magatartás felgyorsítja a tökéleletesedésed".
Budapest, 2004. május 16.
Üdvözlettel:
Mádl Dalma
Ezután Kis Norbert, a fehérvári fiatalok egyik nagyreményű vezetője felolvasta Orbán Viktor levelét.
A címeres levélen ez olvasható:
"A Magyar Köztársaság volt Miniszterelnöke
Budapest 1055
Kossuth Lajos tér 1-3.
"Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok." (Mt 21, 22)
Barlay Ö. Szabolcs
Főtisztelendő Atya
részére,
Székesfehérvár
Országos Papi Otthon
Főtisztelendő Szabolcs Atya!
Kérem engedje meg, hogy gyémántmiséje alkalmából megköszönjem Önnek a hatvan év papi szolgálatát, mellyel mindvégig a magyar és az egyetemes kereszténységet szolgálta. Prohászka Ottokár püspök örökségének ápolásával és a magyar cserkész közösség építésével szintén nagyban segítette környezetének és az országnak lelki épülését.
Budapest, 2004. május 13-án
Kivánok Önnek jó egészséget. Tisztelettel:
Orbán Viktor
+
Bobory Zoltán barátom, a Szent István Művelődésiház igazgatója adott otthont a délelőtti agapés-műsornak. Ő maga az alábbi levelet olvsta fel, melyből nem lehetett mindjárt megtudni, hogy ki is az írója. De később megoldódott a rejtvény: Ő bújt a szavak mögé. Íme a megható "talányos" levél szövege:
Tisztelt Uram,
Zavarban vagyok. Nem tudom, hogyan kezdjem levelemet, mert nemcsak hogy rossz levélíró vagyok, de először vettem bátorságot, hogy ilyen levelet írjak. Ráadásul mondhatnám azt is, hogy ismeretlenül, de ez nem felel meg teljességgel a valóságnak.
Izgatottságom miatt is, talán a hagyományos, sablonos módon kezdem: bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodom, bár tudhatnám, és tudom is, hogy nem zavarlak.
Elmondta ezt nekem Barlay atya, ugyanis őtőle kaptam a bátorítást, mint annyi mindent. Mondhatnám tehát, hogy neki köszönhetem azt a felhőtlen jó viszonyt, amivel engem megtisztelsz. Ugyanakkor az is világos, hogy a te közbenjárásodra ismerhettem meg őt. Te segítettél hozzá, mikor úgy gondoltad, hogy itt az ideje, s amiért én rendkívül hálás vagyok neked. Neki pedig azért, mert gondoskodott a mi egymásra találásunkról.
Szóval, láthatod, bonyolultak és zavarosak a gondolataim, de bízom benne, hogy Te ezúttal is megértesz. Olyannyira talán, hogy akár egy "mindenért hálás köszönet"-tel be is fejezhetném a levélírást, de hát ha az ember rászánja magát, akkor szedje csak össze kitartóan a gondolatait, különös tekintettel arra, hogy egy gyönyörű, megtisztelő feladat vár rá.
Ugyanis arra készülök, hogy Szabolcs atyát köszönthetem gyémántmiséje alkalmából. Nagy-nagy tisztesség ez, jó lenne, ha válaszolnál rá, mivel is érdemeltem ezt ki. Azzal talán, hogy szeretem és tisztelem őt, végtelen nagyra becsülöm korát meghazudtoló energiájáért, tudásááért, hitéért és elszántságáért, barátságáért, amit talán az bizonyít leginkább, hogy vitatkozunk is jókat néha egymással, miközben én végtelen hálát és megtiszteltetést éreztem?
Vagy talán megint mindezt neked köszönhetem...?
Akárhogy is van, nehezen tudok mást mondani, mint amit a magas állami kitüntetése alkalmával mondhattam. Bámulom, hogy annyi munkát tud elvégezni izzón és szenvedélyesen, mint mi együtt, nem is tudom, hányan, s akik nagyon elégedettek vagyunk magunkkal. Meg panaszkodunk folyton, hogy nehezen bírjuk a gyűrődést. Ő pedig pasztorál, nevel, tanít, ébren tart, lelkesít, véd és szid minket, javunkra és közben feláldozza magát.... Internetezik, megtanulta nyolcvan évesen, SMS-eket küld, lelki gyakorlatokra utazik IC-vel, hátizsákkal a hátán, kutat és ír, hihetetlen termékenységgel. És hirdeti az igazi próféta, Prohászka Ottokár igazát. És mindehhez szeretnék még kizárólag neked hozzátenni egy teljesen szubjektív gondolatot: számomra lenyűgöző, bámulatos példa, ahogy szeretett Edit nővérét gondozza, óvja , segíti.
Kedves Atya! Mindezek mellett nem könnyű Barlay Szabolcs atya élete. Te, jó barátjaként és jótevőjeként segítsd és erősítsd őt – kérlek. Kérünk. Itt nagyon sok rászorulónak , hívének, hallgatójának, barátjának, nekünk magyaroknak nagy szükségünk van rá, mint a többi, kevés hasonlóra Legyen békesség körülötte! Legyen békesség közöttünk! Legyen békesség az ő lelkében! Mert ezt kell, hogy küldje számunkra az oltár mellől, és erre a békességre van a legnagyobb szükségünk. És szeretett, féltett egyházunknak is. (Gondolj csak arra, milyen szépeket írt róla!)
Befejezésül, engedd, hogy még egyszer leírjam: Szabolcs atya bátorítására mertem levelet írni neked. Kérlek mielőbb válaszolj. Számára talán a legnagyobb boldogság az lenne, ha így gyémántmiséje táján elmondhatnám neki, hogy az ő kérésére írt levelemre választ kaptam a mi Megváltónktól, Jézus Krisztustól.
Laudetur
+
De engem még e megtisztelő köszöntők és levelek felolvasásánál is jobban meghatott az a zenés műsor, aminek tervezője, szellemi motorja Farkas Márta zenetanárnő volt. Ő kezdettől fogva segített egy-egy előadásom szinesebbé tételével úgy, hogy tanítványai közül szerepeltetett néhányat, vagy tanártársait kérte fel. – Most valósággal egy kis koncerttel kedveskedtek, és le is írom a műsort, hogy hálám jeléül megörökítsem a szereplők nevét.
Az első szám volt a legnagyobb ajándék. Ti. kis ministránsom, Lengyel Dávid elhatározta, hogy a mai ünnepen ő mindenképpen csellózni fog Szabolcs atyának. Ezt elmondta tanárnőjének is, akivel rendszeresen gyakorolta ezt a gyönyörű Beethoven dalt. A cselló majdnem nagyobb volt, mint a kis művész, de hibátlanul és teljes odaadással játszott ez a drága gyermek. Az élményt még fokozta, hogy egy zongoratanárnő kisérte előadsát, Kovács Éva, aki a többi zeneszámot is kisérte. Ezután következett a "zenei agapé" fénypontja: Bach-Gounod: Ave Maria-ja előadták: Horváth Elemér hegedűn, Horváth Péter gordonkán. Kérésemre megkeresték azt a gordonka darabot, melyet diák koromban annyira élveztem Pablo Casals előadásával: Saint-Saens A hattyú. Ezt most Horváth Péter adta elő.
Meghatódottan, sőt lelkem legmélyéig megrendülve hallgattam ezt a délelőtti matinét, melynek szervezője Smohai Tamás barátom volt, aki meghívta Spányi Antal püspököt is. Bérmált vidéken, de levélben sem fejezte ki jókivánságait. A meghívó átadásakor megjegyezte, hogy mivel amúgyis távol lesz, nem kell gondolkodnia azon, hogy eljöjjön, vagy nem.
Ennél még bántóbb lenne, ha nem ismerném a mai magyar egyház lelki állapotát, az a tény, hogy közvetlen előljáróm, az esztergomi bíboros érsek sem írt, vagy irodáján keresztül iratott volna a ritkán megért jubileumra. Kaptam ugyan a budapesti érseki irodától egy szokásos latin szöveget a Szentatya fényképével, de megdöbbentem, amikor a szobámban az íróasztalon nagy boritékot kettéhajtva találtam, így szükségképpen összegyűrt állapotban volt a Szentatya áldását közvetítő megemlékező okirat, sőt a pápa arcképe leesett beragasztott helyéről.
Annál jobban esett Gyulay Endre csanád-szegedi megyéspüspök interneten küldött köszöntő levele:
Gyulay@servus. theol. u-szeged. hu
Kedves Atya! Most jutott tudomásomra a nagy jubileum. Isten áldása kisérje további munkálkodásodat. Paptestvéri és cserkész üdvözlettel: Gyulay Endre
Különben az egész magyar papságot egyetlen barátom "képviselte": Nagy Imre, egykori érseki helynök . Érdemes megjegyezni, hogy gratulációját így írta alá: "Titkos híved". Sapienti sat. Szomorú, de tény, hogy ahol lakom, az Országos Papi Otthon vezetősége sem talált módot arra, hogy valamilyen módon kifejezze együttérzését. Debreczeni Gyula templomigazgató ajtajába mementoként gyémántmisés szentképemet betettem......
+
A négy teplomban bemutatott gyémántmniséim szentbeszédei közül itt most a 2004. június 6-án a Bpesti Ferenceseknél elmondott prédikációmat közlöm. Jóllehet a budai Szent Imre plébánián , a Máriagyűdi nagy búcsún elmondott prédikációkat szükségképpen átszőttem a helyi szükségletek miatt, az alaptéma mégis mindegyiknél az alább olvasható gondolatoból volt összefűzve:
2004. június 6. Pesti Ferencesek.
Krisztusban kedves Testvéreim,
Gyémántmisém, vagyis pappá szentelésem 60. évfordulója Szentháromság vasárnapjára esik. Mint a liturgia értője és csodálója, jól tudom, hogy maga az ünnep is egy záróakkord. Az adventben elkezdődött isteni szinfónia betlehemi, vízkereszti, nagybőjti, majd húsvéti és pünkösdi "tételei" után Szentháromság vasárnapján a Szentlélek, a liturgia Isteni Művésze hozzákezd a szinfónia záróakkordjainak "megkomponálásához". Szentháromság vasárnapján eljutottunk a misztériumok csúcsához. Most ugyanis valami olyat ünneplünk, ami egyedülállóan keresztény. Ehhez a misztériumhoz nem volt elegendő egyetlen keleti vallásalapító, egyetlen egyiptomi vagy görög filozófus, nem volt elegendő még a zseniális Platón, Szokratész vagy Aristotelész sem. Ők eljutottak az ős idea és a primus motor misztériumaihoz, de emberi agy az Atya, a Fiú, a Szentlélek titkához egyedül, önmagára hagyva soha el nem juthatott. Ehhez a mi Urunk Jézus Krisztus kellett.
Ma tulajdonképpen nekem a Szentháromságról kellene elmélkednem, arról a titokról, melyet teológiánk misterium stricte dictumnak nevez, – vagyis arról a misztériumról, melyről a legnagyobbak, az Ágostonok, az aquinói Tamások, a Prohászkák is csak dadogni tudtak. Ma azonban nem teológiai előadást vártok tőlem, és bár a Szentháromságról lesz szó, de egészen más megközelítésből indulok feléje. Segítségemre siet a második isteni személy, Jézus Krisztus.
Itt ebben a templomban tíz évvel ezelőtt egy első pénteki szentbeszédemet így kezdtem "Az Istennek szíve van". Akkor nem gondoltam arra, hogy ez az egyszerűnek tűnő, de valóban megrendítő mondat olyan hatással lesz egy hívőre, – aki úgy tudom most is itt van közöttünk – , hogy azóta minden karácsonykor és húsvétkor ezt a mondatot írja üdvözlő lapjára: "Az Istennek szíve van"....
Ezzel csak azt kívánom érzékeltetni, hogy a Szentháromság misztériumának vakító napkorongjába látni vágyó ugyan nem tekinthet bele, de ez a titkunk sem rideg filozófiai-teológiai absztrakció, hanem élő, meleg szentség, mint Jézus lándzsával átdöfött szíve, akinek szívén megnyugodni, elmerülni jó... nektek is, nekem is, az öreg pásztornak.
1.) Számomra a Szentháromság a leggazdagabb ajándékozó. A Szentírás nemcsak arról a titokzatos csodáról szól, ahogy a három isteni személy egymást megajándékozza, hanem arról is, hogy mi az Istennek köszönhetünk mindent! Van Valaki, akinek az a fő foglalkozása, hogy megajándékozzon minket. A teremtés, az élet és annak minden egyes mozzanata, alakja és vetülete mi más lenne, mint ajándék! Isten ajándéka az univerzum és a naprendszerek felmérhetetlen "játékrendszere", mozgása és rohanása, robbanása és megsemmisülése, a Jupiterek és Saturnusok holdudvarainak gyűrűje, a mi Napunk proturberanciái, Hold "nénénk" és víz-hugunk, az anyaföld búzatáblái és pipacsai, hóvirágai és ibolyái! Ajándék a szellem a testnek, ajándék minden szó és költemény , ajándék a férfi a nőnek, a szerelmes a szerelmének, a gyermek az édesanyának, az apa a fiának, az egyház a hazának, a hívő a papnak...
2.) És itt egy percre álljunk meg, Testvérek! ... Tíz évvel ezelőtt történt velem Érden, a Regina Mundi ciszterci apácák előtt bemutatott aranymisémen. "Kézvezetőm" egykori noviciusmesterem, Emil atya volt, akit megkértem, hogy az ünnepi szentbeszédet én helyettem ő mondja el.... Beszéd közben felém fordult, és hangosan megkérdezte:
"Tudod, Testvérem, hogy ki vagy te?" Dermedten vártam, hogy vajon mi lesz ennek a jelenetnek a vége. Rám mosolygott, mint napfény a harmatos fűre, és ezt mondta: "Te sacerdos vagy", ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy szent ajándék (összetett szó: sacer: szent, dos: ajándék). Tehát a pap is ajándék! Isten megszentelt, felszentelt ajándéka a világ, az egyház, a hívek, a haza számára. – Minden ajándék, de a pap egy speciális kategóriába sorolandó ajándék.
Hogy is mondja a nép, olykor gúnyosan? "Kinek a pap, minek a pap?" Nos erre ad választ az Úr Jézus ott a Galileai-tó partján, a Feltámadás utáni reggelek egyikén. Ismerjük a jelenetet. A Mester reggelivel várja apostolait, a zöld pázsit "terülj-asztalkáján" izzik a parázs, kenyérrel és hallal kínálja őket. Majd megszólítja Pétert, és néhány lépésnyire odébb megy vele, mert van még valami nagyon fontos elintézni valója a néhány héttel előbb történtek miatt. (Közben bizonyára hallani fogjuk annak a bizonyos kakasnak a hangját, mely Nagypéntek hajnala óta nem hagyja nyugodni Pétert.)
"Simon valami kérdezni valóm van tőled. Mondd, egyáltalában szeretsz te engem? De nemcsak úgy szóval, hanem igazán?Azzal a szeretettel, amelyre én tanítottalak!" – Simon természetesen igent mondott minden kérdésre, de egyre szomorúbban hagyták el ajkát az "igenek". Vajon miért kérdezi egymás után háromszor is és egyre követelődzőbben? Miért készteti vallomásra? És miért fokozza? "Simon, Jónás fia! Mondd, jobban szeretsz engem ezeknél?"
A Mester válaszából kiderül, hogy mit is akart tisztázni az apostoli csoport vezetőjével, Péterrel. A válaszra nem Jézusnak volt szüksége, hanem Péternek, – benne, lelke legmélyebb tárnáiban kellett rendet teremtenie, mert legagyobb kincsét, saját "nyáját" az Isten országát akarta rábízni Péterre, megtért, leghűségesebb barátjára. "Uram, Te mindent tudsz! Te tudod legjobban, hogy nagyon szeretlek Téged."
Igen! Minden ajándék! De a pap különleges, speciális ajándék: sacer-dos. Őt külön feladattal bízza meg az Isten. Nem csak egy asszonyt, nem csak egy családot bíz rá, hanem az Isten szent családját. Minden pappá szenteléskor ez a jelenet ismétlődik meg. Olyan ez, mint egy szerelmi vallomás: a legjobb barátok nagy vallomása: "Szeretsz? Nagyon szeretsz? Jobban szeretsz, mint mások? – Akkor rád bízom önmagamat enyéimet, egyházamat, szentségeimet, Atyámat, a Szentlelket, az egész Szentháromságot!"
3.) De ha ez így van, – ha a pap valóban ajándék, akkor nekem ma illik ajándékot adni nektek, Kedves Testvérek. Most nemcsak arra a könyvemre és a szentképekre gondolok, melyeket a szentmisém végén áldáskor adok át nektek, hanem egyfajta ajándékcsomagra, jelképesen. "Csomag", amelyben hitvallásomat fűzöm egybe. Azokat az elveket, eszméket, melyeknek igazáról hosszú életem folyamán meggyőződtem. Mert ugyan mi egyebet adhatna egy ilyen aggastyán a mai fiataloknak! Lesz ebben keményhéjú dió, de lesz lágy kenyér is... igazi sacer dos, szent ajándék.
a.) Arra törekedtem, hogy ember maradjak az embertelenségben. Minden erőnket össze kell szednünk, hogy karakterré váljunk. Mert a baj ott kezdődik, amikor fontosabb lesz a karrier, mint a karakter. Klerikus koromban, a teológián, Halász Piusz, dogma professzorom egy alkalommal feldúltan, izgatottan jött a terembe: "Testvérek! A hét szentségen kívül van egy nyolcadik is: Az adott szó szentsége!"
Nagyon csodálkoztunk, hogy épp a dogma professzorunk kérdőjelezi meg a szentségtant, – de tudtuk, hogy ő mindig harcban állt a félvilággal, épp a be nem váltott igéretek miatt... Ó de sokszor gondoltam és gondolok különösen napjainkban Piusz atya szavaira: "Jegyezzék meg: minden féligazság teljes hazugság"! Épp a féligazságok miatt gyötrődik ma az ország. E miatt nem tudunk hinni egymásnak: a nép a parlamentnek, a választó a képviselőjének, a szerelmes a szerelmének, feleség a férjnek, szülő a gyermekének, pap a híveinek, sőt olykor a hívő a papjának. Jézusunktól hallottuk, hogy "a ti szavatok legyen igen, igen, vagy nem, nem, – a többi a sátántól, a hazugság atyjától van" Így akart faragni belőlünk karaktert, amire aztán felépülhet a kegyelem, a hit, az áhitat világa.
Kemény szavak ezek, olyan kemény, mint a dió héja, – de ebben rejlik a karakter titka. Sőt! Ez a fundamentuma annak, amit Mécs László híres Bakonyi látomásában merész hangon fejünkre olvas: "Ki a betyár, ki a szent? Magyar földön ki a szent? Ha a mérték tönkre ment, senki, semmi meg nem ment". Az igazság, az adott szó szentsége nélkül nincs mérték és nincs mérleg, melyen lemérhető lenne, hogy kit is kell betyárnak bélyegeznünk, és ki is az igazi karakter? Ki igazán a szent!?... "magyar földön ki a szent?"
b.) De sietek megmutatni ajándék-csomagomnak egy lágyabb, szelídebb kincsét, mely épp azt a titkot tárja fel, hogy ne legyen az ember gőgös, öntelt, mintha egyedül ő birtokolná az igazságot, és ezért úgy érzi, hogy joga van mindenkit bírálni, lenézni. Bizony első éveim oly sikeresek voltak, hogy azt hittem, már-már körülöttem forog a világ. Kezdtem azt hinni, hogy én vagyok az igazság bajnoka... És aztán hozzáfogott vésőjével és kalapácsával az isteni Szobrászművész, hogy lepattintsa rólam a feleslegest, a torzót... És jöttek sorra a megalázások, eltiltások az iskolától, a gimnáziumi, az egyetemi katedrától, az oltártól, a szószéktől, a templomtól, és csak messziről nézhettem osztályom ablakait és templomom tornyain a keresztet... Ó de sokat sírt az a harminc éves fiatal földönfutó, aki "sor-kosztos" lett: mindennap máshol kaptam meleg ebédet, és közben tanítottam a hittant, és szerveztem titkon a nyári táborokat.
Ennek az ajándékomnak is van egy jelmondata: "Humilitas est veritas", vagyis az alázat nem más, mint az igazság. Zseniális meghatározás! Attól az avilai karmelita apácától, Nagy Szent Teréziától származik, akit nem ok nélkül tüntettek ki "a teológia doktora" címmel. Meglátása épp abban egyedülálló, hogy az alázatot az igazsággal, vagyis a tények felismerésével és elfogadásával köti össze. Aki azt hiszi magáról, hogy ő az igazság bajnoka, vigyázzon, mert neki kell a legalázatosabbnak lennie. Hiszen letagadhatatlanul az a legnagyobb igazság, hogy az ember csak tökéletlen teremtmény. A Teremtő végtelenségéhez és mindentudásához viszonyítva az ember egy nagy senki! Ennek felismerése volt Prohászka püspök életének titka. Már 18 évesen ezt írta a naplójába: "P. O. egyenlő nulla".
Van, aki azonnal ráérez erre, van, akit az Isten vezet rá sok-sok megaláztatáson keresztül. Én ezek közé tartozom.... Ó, amikor tudósnak képzelt arcomon a nagykeretű szemüvegemet összetörte a részeg ávós, mert körmömmel egy kis keresztet véstem börtöncellám falára. És emiatt 40 napi szigorított zárkára ítéltek, ahol nekem, a kis tudósnak, egyetlen tudományos tételt volt szabad megoldanom: naponta 100 legyet kellett megölnöm és markomban bemutatnom a géppisztolyos őrnek. Így tanítottál meg, Uram, a legnagyobb akadémiai doktorátusomra: "B. Ö. Sz. egyenlő nulla".
Legyetek, Testvérek, alázatosak, mint az igazi nagy tudósok, a nagy nobeldíjasok: Minél nagyobb a tudományuk, annál jobban érzik, és elismerik, hogy a nagy titkokból valójában még nem tudnak semmit! Erre int minket az Úr: "Legyetek szelídek és alázatos szívűek".
Ugye idős testvéreim, Nagyanyák és Nagyapák, és ugye Szent Atyánk, mi már tudjuk, hogy fizikailag is a világ legkiszolgáltatottabb teremtményei vagyunk. Köszönjük, hogy megtanítottál, és szünet nélkül vizsgáztatsz minket a legagyobb tudományból, az alázatból.
c.) A most következő ajándékomat különös szeretettel nyújtom át mindenegyes Testvéremnek. Most következik ugyanis az, amire épp itt, ebben a templomban, a gyóntatószékemben vezetett rá a Szentlélek Úristen. Tudjátok, hogy az országban egyedül ez az a templom, ahol a kora délutáni órákat leszámítva egész nap lehet gyónni. Közel tíz évig nagyon sok léleknek lehettem orvosa, lelkiatyja. Mennyi igyekezet, mennyi tanács és próbálkozás! Nos, egyszer sikerült kézzelfoghatóan megfogalmazni, sőt bemutatni, hogyan lehet legjobban megérteni és megvalósítani az Isten akaratát. Hiszen ez a lelkiélet kulcskérdése.
Csomagomban – jelképesen szólva – találtok egy kereket. Egy középkori német város címeréből veszem a gondolatot. "Deus in rota": Isten a kerékben. Tehát a kerék közepén, a tengely centrumában van az Isten. Ez egyértelmű üzenet: ő körülötte forog a kerék, az élet, a történelem... minden!... az én életem... a te sorsod... a hazám sorsa... egyházam sorsa.
Ezt próbáltam minden gyónómmal elhitetni: ha azt akarja, hogy életében az Isten tervei megvalósuljanak, adja át a vezetést Istennek! Mert az a mi tragédiánk, hogy elhitetjük magunkkal, hogy mi még az Istennél is jobban tudunk mindent! Ó, ha egyszer engednénk szóhoz jutni a Gondviselést, mennyire másként alakulna az életünk.... Higgyétek el, hogy nem lenne vége-hossza, ha elsorolnám, milyen csodákkal lep meg és hogyan simogat nap, mint nap a Gondviselő Isten.
Annyi bizonyos, hogy amikor nem az Isten állt az életem tengelyében, és nem ő körülötte forgott az életem, és amikor én vettem át a kormányt, akkor mindig mellékvágányra ment a kocsim. Akkor jöttek a nagy vargabetűk. Köszönöm, Uram, Jézusom, hogy most nyugodt lélekkel mondhatom, hogy itt bent már egyedül Te vagy a kerékben: Deus in rota mea! De sokáig kellett várnod, Uram, mire ideáig eljutottam... És köszönöm, Neked, hogy ma este őszinte szívvel átadhatom enyéimnek, a Te népednek életem legnagyobb titkát.
d.) De nem lenne teljes, és nem ismernétek rám, ha kihagynám ajándékcsomagomból életem éltető elemét, azt a parazsat, amellyel anyiszor lángba borítottam diákjaim, cserkészeim, híveim, barátaim szivét.
Hirdetni az Evangéliumot iskolában, egyetemen, templomban, szószéken, konferenciákon, katedrán, börtönben... akár engedték, akár tiltották. Hirdetni szóval és betűvel, újságban és rádióban, mikrofonban és képernyőn, hogy bátorítsam a csüggedőket ezekben a rettenetes évtizedekben, hogy "a víz halad, de a kő marad".
Tudom, hogy sokan nem értenek meg, különösen amióta Prohászka püspök apostoli tüzének szikráit szórom az országban. Még azt is mondták: ne legyek zászlóvivő! Pedig az vagyok: a Vatikáni Zsinaton meghirdetett reform apostola. Prohászka prófétai szavait kiáltom a tönkre nyomorított magyar egyház lelkébe: Vagy reform lesz, vagy a nihilizmus forradalma!
Mindenki maga tapasztalhatja, hogy ilyen mély ponton még nem volt az ország és benne elsősorban a magyar egyház, mely pedig a kovász és a só szerepét kapta küldetésként az Istentől. És közben kifelé minden azt a látszatot kelti, hogy minden rendben van.
Úgy élnek és úgy viselkednek legfelsőbb szinten, mintha 1938-ban élnénk, amikor az iskolák 60% egyházi kézben volt, és a papok, szerzetesek, apácák tízezrei, a hívek milliói együtt énekelték a pápai himuszt.
És ma? Tegnapi statisztika szerint az országban 2 200 katolikus pap van, és közöttük több százan annyi idősek, mint én. Csak nem képzelitek, hogy ez a 2000 agyonterhelt pap fogja ellátni a híveket? Hiszen az ország plébániáinak felében már nincs plébános, nincs hittan és nem szólnak a harangok.... Ma püspökeink és papjaink csak azoknak hirdetik az Evangéliumot, akik bejönnek a templomba. De mi lesz azokkal a milliókkal, akik azt sem tudják, hogy mi történt Nagypénteken és Húsvétkor, és már nem tudják énekelni a Boldogasszony Anyánkat? Nos, azért vagyok én sokak szemében "fekete bárány", mert nemcsak szóban hirdetem, hogy lábat mosó egyház vagyunk, hanem felkeresem azokat a plébániákat, ahol évek óta nincsen pap, és Nagycsütörtökön valóban megmosom a hívek lábát... Sírva mondják, hogy ők még ilyet nem láttak! Hát persze, hogy nem...
Pedig főpapjainknak már tíz éve elmondta az egyház legfőbb pásztora, a pápa, hogy Magyarország missziós területté vált. Márpedig a misszió azt jelenti, hogy rendkívüli állapot van. Súlyosabb a helyzet, mint Mohács után, mert akkor a püspökök megengedték, hogy a "viri probati", a kipróbált keresztények a pap nélkül maradt híveket a legszükségesebbekkel ellássák. Ma több, mint 6000 teológiát végzett férfi és nő vár erre az engedélyre... Ó jőjj Szentlélek Úristen... Veni Creator, Teremtő Lélek, hogy megértsék azt, amit Dsida Jenő már 70 évvel ezelőtt mondott a püspöki paloták ablakai előtt: "Menni kellene házról házra..."
-
Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé,
és rekedt hangon, félig sírva
kiabálni minden ablak alatt
"Szakadt lelket foltozni, foltozni!
Tört szíveket drótozni, drótozni"
Testvéreim, legyetek apostolok! Mentsük meg hazánkat, fiataljainkat, családjainkat, hiszen annyi a "szakadt lélek", annyi a "tört szív".
+
Látjátok, mire megmutattam kis ajándékcsomagomat, úgy elrohant az idő, hogy Sík Sándor aranymiséjére írt Te Deumát már elimádkozni nem tudom... Helyette egy mondatban elmondom, amit ma hajnalban egy ágyhoz kötött fiatal tanárnő üzent a mobil SMS-én:
"Kívánom, hogy hála és öröm legyen ma Benned élted minden percéért".... Igen, minden percért, azért is, hogy mindezt Nektek, az én legkedvesebb templomomban elmondhattam.
Amen.
Budai testvéreim kérésére a Szent Imre plébánián elmondott szentbeszéd bevezető szakaszát külön is leírtam.
Ciszterciek 2004. május 23.
Krisztusban Kedves Testvérek,
Ma, Mennybemenetel napján minden arra int bennünket, hogy a feltámadt Krisztussal keressük azt, ami fönt van... Legyen ez a gyémántmise is jó alkalom arra, hogy "emeljük fel a szívünket". Természetesen ehhez az is kell, hogy megszívleljük Prohászka gondolatát, aki az élővizek forrásánál állva oly találóan mondja: ha a lelkünk "bögréje" tele van sárral, hiába hajolunk le a kristálytiszta forráshoz, nem tudunk egy csepp vizet sem meríteni belőle. Kérjük a Szentlelket, hogy tiszta szívvel és a visszaemlékezés kegyelmével ajándékozzon meg minket ebben az órában. Hiszen abba az időbe hajlik vissza emlékezetünk kivirágzott ága, amikor sokkal könnyebb volt felemelni a lelkünket. Igen, 50 évvel ezelőtt más világ volt.... Szabad kérdeznem: hogyan is volt?
Most, hogy Tamás barátom énekkara annyi szép gregorián és Mozart, Schubert zenével ajádékoz meg minket, tele van a lelkem melódiával. Ha be akarok mutatkozni, egy pillanatra betévedek abba a Zenta utcai kisvendéglőbe, ahová egyszer édesapámat is elvittem, mert egy öreg muzsikus ismerte az ő kedvenc, régi énekeit... a Dankó Pistát... meg a többit. Gyöyörűen tudta játszani a "Vén cigányt..." (Bocsánat, hogy egy pillanatra ilyen profán dolgok jutnak eszembe, de mindjárt visszazökkentem magam a multból a jelenbe, ide a Szent Imre templomba). Megkértem az öreg zenészt, hogy ma este különösen szépen muzsikáljon, hisz itt van az édesapám... És elkezdte : "Nagyságos uraim kérem, ... nem tudom, hogy ismernek-e még.... "És elsírta, hogy ki is ő tulajdonképpen: az, aki mindig minden percüket széppé akarta varázsolni... "hisz én vagyok a vén cigány, az öreg cigány". – És most menjünk vissza emlékeink aranyvonatán az ötven évvel ezelőtti Szent Imre város közösségébe, ebbe a templomba...Itt a padok előtt állt az V/B 80 kisdiákja... én voltam az osztályfőnökötök.... Emlékeztek még reám? És ott, azon a szószéken mondta felejthetetlen szavait a nagy szónok, az igazgatónk, Brisits Frigyes: "Fiaim, fáradt hullámokkal nem lehet történelmet csinálni" ... és Margitos Lányok, Szent Imrés Fiúk, emlékeztek, hogy tanítottalak meg Benneteket a Salve Reginára, hogy mentünk égő gyertyával a Szűz Anyához. Emlékeztek, hogy Ödön plébános atyánk kérésére hogy mentünk ki a templom párkányára, hogy onnét vezessük a tízezres körmenet énekét... "Ez nagy Szentség valóban" és Boldogasszony Anyánk! Hát én vagyok az... csakhát most már fehérbottal jövök elétek... én ("az öreg cigány, a vén cigány")... bocsánat, én a Ti gyémántmisés öreg papotok. Kedves Testvérek, mindezt csak azért tudtam így elmondani, mert az én életem mind a mai napig a Szent Imre városhoz kötődik... Bármennyire azt gondolják sokan, hogy nem is vagyok itt, Plébános Atyátok a tanú rá, hogy az egykori kisdiákjaimmal, most már nagyapákkal, negyedévenként itt misézem velük.
Ákos Atya minden alkalommal egy lapot küld nekünk ezzel a mondattal: "A leghűségesebb osztálynak és o. főnökének"... Innét hurcoltak el, és ide jöttem vissza a börtönből apostolfiaimmal, lányaimmal együtt... Ezért köszönöm, hogy ma itt lehetek Veletek együtt. Nagy ajándék ez!
1.) Mire egy pap eljut a gyémántmiséjéig, egyre jobban átéli, hogy minden ajándék: a teremtés, a Nap, a Föld, a búzatábla, az agyunk működése, a szellemi élet, – ajándék a barátság, a férfi a nőnek, a magzat az anyának, az apa a fiának, egyház a hazának, a hívő a papnak...
2.) És itt egy percre álljunk meg, Testvérek! Tíz évvel ezelőtt az érdi Regina Mundi ciszterci apácák előtt bemutatott aranymisémen egykori noviciusmesterem, Emil atya volt a kézvezetőm. Megkértem, hogy az ünnepi szentbeszédet én helyettem ő mondja el. Nagyon vártam gondolataira. Beszéd közben egyszercsak felém fordult, és hangosan megkérdezte: (a beszéd többi része nagyjából megegyezett a már leírt prédikációmmal).
+ + +
Amikor ezt a beszámolót írtam, a leghalványabb fogalmam sem volt, hogy nagy apostoli aktivitásom közben bármely pillanatban meghalhatok. Akkor még senki sem tudta, legjobb orvosaim sem, hogy a legsúlyosabb szívbetegség közepette éltem évek óta. – Mindarról, ami augusztus végén történt, és a legnagyobb magyar szívsebésznek életmentő operációjáról, külön fogok beszámolni.
TE DEUM LAUDAMUS
|