Álarc nélkül

TOLSZTOJ, ISTEN BÁTYJA

A világirodalom legnagyobb írójáról lesz szó ebben a fejezetben. Alkotásait magyarul is olvashatjuk (Tolsztoj művei, Bp. 1964 - 1967). Rendkívül fontos felhívni a figyelmet, hogy megállapításaink fő forrása összes műveinek 10. kötete: Naplójegyzetek (Gellért György fordítása).

Az általunk vizsgált értemiségiek közül Lev Tolsztoj volt a legambiciózusabb. Maga előtt látta célkitűzéseit, és azokat határozottan, keményen meg is tudta fogalmazni. Új vallásalapító akart lenni, új messiás, próféta, aki besorolta magát a legnagyobbak közé: Mózes, Izaiás, Konfucius, a korai görögök, Szókratész, Spinoza, Pascal, Feuerbach.

Naplóiban többször olvasunk ilyen megjegyzéseket, az önteltségnek sokszor egészen arcátlan megnyilvánulásait: "Éppen a zseni fogalmáról olvasok, és ez meggyőzött arról, hogy különleges ember vagyok... Még soha nem találkoztam emberrel, aki erkölcsileg annyira jó lett volna, mint én." - Lelkében mérhetetlen nagyságot érzett. Ugyanakkor nem értette, hogy nem szereti senki... "Nem vagyok sem bolond, sem abnormális. Nem vagyok rossz ember, sem tudatlan. Érthetetlen." (1853. július 18., október 12., november 2., 1857. július 7.)

Nem működött jól a lelkiismerete, és nem vette észre, hogy épp mérhetetlen önteltsége, gőgje miatt nem szerették. Soha nem tudott intim kapcsolatot létrehozni másokkal, mert felsőbbrendűségének tudatában ítélkezett mindenki felett. Bizonyára ez a gőg választotta el őt Istentől is.

Sokban hasonlított példaképére, Rousseaura. 12 évesként költő, - 16 éves korában egyetemista. Falja a regényeket. Diplomata akar lenni. Aztán bevonul katonának, a Kaukázusban teljesít szolgálatot. Ezekben az években is úgy viselkedik, mintha mindig színpadon lenne, és mint drámai színész "játszana". Szerepeit azonban állandóan változtatja, - képtelen hosszabb ideig ugyanazt vállalni.

A katonaságot azért kell megemlítenünk, mert lényegében itt lett íróvá! Tudniillik vázlatokat készített kedvtelésből a katonaéletről. Eleinte nem nagyon foglalkoztatta, hogy író váljék belőle. Pedig ez volt, ez lett volna igazi hivatása. Kortársainak felfogásával egyetértett: nem méltó egy nemeshez a regényírás. Az irodalom legfeljebb mint olvasmány, mint társadalmi, társasági téma jött számításba... Tény, hogy katonai évei alatt néhány remek írás került ki tolla alól: Rajtaütés, Kozákok, Erdőírtás, Szevasztopol. És már ekkor készített feljegyzéseket a Samil csecsen vezér ellen indított hadjárathoz, melyeket félretett, és csak élete végén vette elő, hogy megírja briliáns regényét, a Hadzsi Muratot.

Három időszakra lehet osztani írói tevékenységét: Az ötvenes években írja legtöbb elbeszélését. 1860-ban jelenik meg a Hábortú és béke. 1870-ben a Karenina Anna.

Érdemes épp irodalmi pályafutása tükrében közelebbről megvizsgálni, hogy mennyire nem ismerte önmagát. Annak ellenére, hogy regényei nemzeti hőssé tették, ő mindenképpen próféta akart lenni. Vagyis nem azt tette, amire született, és így önmagát csapta be. Ezért is találunk karakterében annyi ellentmondást. Mert ha ráébredt volna arra, hogy őt az Isten írónak teremtette, bizonyára az tette volna boldoggá, és nem keresett volna élete végéig "pótcselekedeteket", amelyek idegeit, érzékeny lelkiismeretét és környezetét állandóan feszültségben tartották, sőt kínozták. Tolsztoj ugyanis bűnös léleknek tudta magát, és erős bűntudat gyötörte emiatt.

Paul Johnson három konfliktus zónát említ Tolsztoj erkölcsi életében: a szerencsejátékok esztelen hajszolását, - szexuális ösztöneinek gátlástalanságát, és birtokainak állandó gyarapítását.

Hogyan vallott ezekről ő maga?

1.) 1849 május elsején ezeket írja Szergej bátyjának: "Semmilyen nyomós okom nem volt, hogy Szentpétervárra jőjjek, semmi érdemeset nem csináltam itt, egyszerűen elvertem egy halom pénzt, és adósságba keveredtem... Addig is, amíg birtokom egy részét eladom, azonnal szükségem van 3 500 rubelre. Hasonló idiótaságot az ember életében egyszer követhet el."

Valójában még tíz évig folytatta a szerencsejátékokat kisebb-nagyobb megszakításokkal, időközönként óriási tétekben és súlyos veszteségekkel. Emiatt birtokainak egy részét el kellett adnia, és adósságokat halmozott fel mindenütt: rokonoknál, barátoknál, kereskedőknél, melyeknek nagy részét soha sem fizette vissza. Egy barátja ezt írta róla 1857-ben, Stuttgartban: "A játéknak nem tudott ellenállni. Háromezer frankot tett meg, és egy sou-ja sem maradt". - Felesége szerint később vagyona elherdálása miatt lelkiismeretfurdalást érzett és erős bűntudata volt, de az, hogy a kölcsönöket törlessze, nem foglakoztatta. Nem tartotta elég színpadias cselekedetnek, hogy visszaadjon egy régi kölcsönt.

2.) Tolsztojt még ennél is jobban gyötörte a bűntudat szexuális életének rendezetlensége miatt. Ezen a téren sem volt őszinte, és még elnézőbb volt önmagához. Éppen ezért önostorázásának nincs sok hitele.

Azt ne várja senki e sorok írójától, hogy akárcsak összefoglaló képet nyújtson Tolsztoj ösztön-életének örvényeiről és nő-ügyeinek szennyeséről, - azt azonban éppen az annyiszor hangoztatott "prófétai" és vallásalapítói tervei és szándékai miatt érdemes leszögezni, hogy ezen a téren is becsapta önmagát és a világot. Ugyanis bűneiért nem önmagát hibáztatta, hanem a nőket. P. Johnson oldalakon keresztül idéz naplórészleteket, melyekben nemi betegségeiről számol be. Minduntalan azt írja: "A lányok tévútra visznek." (1853. június 25.).

Az igazán elszomorító Tolsztojjal kapcsolatban az, hogy ezeket a meglehetősen alpári elképzeléseit a nőkről élete végéig fenntartotta. Már húszévesen megfogalmazta azt, amit házasságában is vallott: "A nők társaságát a társadalmi élet szükséges kellemetlenségének tartom... mert kiktől tanuljuk a kéjsóvárságot, a léhaságot és még annyi bűnt, ha nem a nőktől? Ki tehet arról, hogy elveszítjük az olyan velünk született érzékeket, mint a bátorság, az állhatatosság, az igazságosság - ha nem a nők." (1847. június 16.)

Szerinte a szexuális bűn ördögi, és a nőktől származik. Mindegyikben a bűnre csábító Évát látta. Hogy mennyire nem ismerte önmagát, és hogy milyen gátlástalanul ítélkezett, 1853. június 26-án leírt naplójegyzete igazolja. Egy bordélyházban töltött éjszakája után azon filozofál, hogy mindenképen végre akarja hajtani erkölcsi célkitűzéseit, "de hát ezek a szajhák megakadályoznak ebben", írja.

Félretéve az amorális, ízléstelen részleteket, nézzünk bele egy sokkal fontosabb probléma gyökerébe. Pszichikai rejtélynek lehetne minősíteni azt, hogy a nőkről igaztalan és alapjaiban erkölcstelen nézeteket valló Tolsztoj hogyan volt képes egy olyan Karenina Annát írni, akit immár 150 éve szívébe zárt az olvasók, szinház- és mozi látogatók több százezres tábora?

A kérdés azért logikus és jogos, mert Tolsztoj nem csak a szexualitás szintjén marasztalta el a női nemet, de a valós életben sem volt képes megérteni, elemezni, különösen pedig értékelni a női lelket. Naplójának bármelyik kötetét felnyithatjuk, életének bármelyik szakaszát vizsgálhatjuk, ugyanezt a megrögzött téveszmét találjuk. Lényegét tekintve ez volt házassága tragédiájának is az oka. Hetvenéves korában így ír: "A nők általában ostobák... Teljes képtelenség volna egy nőtől elvárni azt, hogy kizárólagos szerelmének érzéseit erkölcsi megfontolások alapján ítélje meg. Nem tudja ezt megtenni, mert hiányzik belőle az igazi moralitás, vagyis azok az erkölcsi elvek, amelyek mindenek fölött állnak."

Karenina Annának, élete legnagyobb alkotásának olvasása után érthetetlennek tűnik, hogy Tolsztoj képtelen volt komolyan és őszintén gondolkodni a nőkről. Erkölcsi értékrendjének egyik legnagyobb kudarca épp abban rejlik, hogy nem tudta igazságosan megítélni az emberiségnek legalább felét. Így nem csodálkozhatunk, ha házassága is boldogtalan volt, mert nemcsak magát, de feleségét és gyermekeit is szerencsétlenné tette.

Tolsztoj teljesebb megértéséhez elengedhetetlen, hogy összefoglaló képet nyújtsunk a történelem egyik legrosszabb - és legjobban dokumentált - házasságáról. Harmincnégy évesen egy orvos tizennyolcéves leányára, Szofja Berszre esett a választása. Már a kezdet kezdetén olyat követelt tőle, ami eleve lehetetlenné tette, hogy házas életük boldog legyen. Tudniillik Tolsztoj is, mint az entellektüelek legtöbbje, úgy gondolta, hogy a titkok kárt okoznak. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy felesége olvassa el naplóját, melyet már 15 éve vezetett, és amelyben minden nőügyét, vérbaját és egyéb konfliktusait leírta.

De ez csak a kezdet volt. Tudniillik abban állapodott meg Szofjával, hogy ezentúl mindketten bármikor elolvashatják egymás naplóját. Mindez persze a leghatékonyabb módszer a kölcsönös gyanakvás és szenvedések, megalázások kiváltására. Nem nehéz elhinni, hogy ilyen házasság valaha is elviselhető lenne. Nem is volt. Elegendő bárhol felütni Szofja naplóját, hogy erről meggyőződhessünk... "Nincs bennem semmi más, csak ez a megalázó szerelem és a rosszkedv... . Csak egy szerencsétlen, összetört féreg vagyok, aki senkinek sem kell, akit senki nem szeret."

És eközben 22 év alatt tizenkétszer lett állapotos. A szerencsétlen asszony minden tőle telhetőt megtett, hogy boldoggá tegye férjét, de az egoizmusnak, az önteltségnek ily magas sziklafalát bevenni soha nem volt képes. Kezdettől fogva úgy próbálta működőképessé tenni házasságukat, hogy magát tette meg Tolsztoj minden ügyének intézőjéül, - lázongó rabzolgája lett! Ezzel elérte, hogy valóban pótolhatatlanná vált férje számára. Magára vállalta azt az irtózatos feladatot, hogy olvasható másolatokat készítsen Tolsztoj rémes kézirataiból.

Hogy mennyire belelátott férje lelkébe, mutatja az is, hogy legelsőként ő vette észre Tolsztojban a zseniális írót: "Nem csupán szeretem irodalmi munkáit, hanem csodálom is őket, és meghatnak."

És azt is ő vette észre, méghozzá saját tragédiáját átélve, hogy Tolsztoj mégsem az írást tartotta alaphivatásának. Szofja keserű tapasztalatokat szerzett arról, hogy férje akkor a legelviselhetőbb és legkevésbé kártékony, ha regényt ír. Ha nem az írással foglakozott, az életében keletkező vákuumot mérhetetlen ostobaságokkal töltötte ki, aminek biztos, hogy családja itta meg a levét.

Tolsztoj mindezt egészen másképp látta. Mivel regényeivel egyre több pénzt keresett, agyában, gondolataiban a két dolog, vagyis a regényírás és a házasság összekapcsolódott, és mindkettőt megutálta. Az a tény, hogy Szofja mindig arra ösztönözte, hogy írjon, ezt a logikát csak megerősítette. Arra a következtetésre jutott, hogy mind az írás, mind a házassága megakadályozza abban, hogy igazi hivatását, a prófétaságot gyakorolhassa. Így aztán Tolsztoj a házasságban nemcsak boldogtalanságának forrását, hanem saját morális fejlődésének akadályát is látta. Lényegét tekintve arra a következtetésre jutott, hogy kétségbe vonja magának a házasság intézményének és az azt összetartó házastársi szerelemnek a létjogosultságát. Így már érthető, hogy alapjában véve minden házasságot boldogtalannak gondolt és ítélt.

Ezt tükrözi egyik lányának, Tányának 1897-ben mondott megdöbbentő kijelentése: "Ha leány lennék, a világ minden kincséért sem mennék férjhez... A szerelem - akár a férfi, akár a nő oldaláról nézve -, mivel tudom mi az: lealacsonyító beteges érzés... Én a helyedben nem vágynék rá... Minden óvintézkedést megtennék, hogy ne fertőződjek meg általa, - többet mint a diftéria, tífusz vagy skarlát esetében."

3.) A szerencsejáték és a szexualitás után Tolsztoj bűntudatának harmadik és egyben legfontosabb összetevője az örökség, a birtok problémája. Ebben a kérdésben sem látott tisztán, - itt is rosszul ismerte fel szerepét és hivatását. Éppen ennek tudható be nagyon is félresikerült "prófétasága".

Tolsztoj nagyon fiatalon örökölte a birtokot anyjától, és szinte a kezdetektől foglakoztatta a kérdés. Minduntalan visszatérő rögeszméje ebben a mondatban foglalható össze: "Mit tegyek a parasztjaimmal?"

Ha józan ésszel átgondolta volna, rá kellett volna jönnie, hogy a birtok vezetése nem neki való feladat. Itt megint tetten érhető, hogy nem ismerte önmagát, és különösen nem ébredt rá arra, hogy tehetsége és kötelessége az írás lenne. Eladhatta volna birtokát, megszabadult volna e problémától, szellemi vezető szerepét pedig a könyvei által élte volna meg. E helyett fél évszázadon keresztül bizonytalankodott, tétovázott, szerencsétlenkedett vele.

A jobbágyok "felszabadítója"

A parasztok, vagy inkább a parasztok kérdése soha nem hagyta nyugodni. Jellegzetesen entellektüel magatartás, hogy tulajdonképpen nem a parasztokra, mint egyénekre összpontosította figyelmét, hanem megreformálásuk elvi problámájára. A hozzájuk való viszonyulás mindig rendkívül ellenmondásos volt. 1856-ban elhatározta, hogy parasztjait 30 év földbér kifizetéséért cserébe fölszabadítja. A jobbágyokhoz viszont olyan hír érkezett, hogy az új cár, II. Sándor feltétel nélkül fogja őket felszabadítani. Földesuruk iránt bizalmatlanok voltak, és visszautasították ajánlatát. Tolsztoj őrjöngött, és tudatlan, javíthatatlan vadembereknek nevezte őket. Már ebből is látható, hogy érzelmileg sem volt tisztázott a hozzáállása a kérdéshez. Tervével valójában csak feltünésre vágyott.

II. Sándor öt évvel később valóban felszabadította a jobbágyokat. De Tolsztoj felháborodottan elítélte a döntést. Vajon miért? Mert hiúsága nem bírta elviselni, hogy nem az ő nevéhez fűzödik a fixa ideájává vált reform... Ő ugyanis mindenkit, saját magát, családját, az egész világot meg akarta reformálni. Ezek az elképzelések mindig ott ólálkodtak gondolatainak perifériáján, hogy bármelyik pillanatban valamilyen fantasztikus cselekedet formájában törjenek onnan elő.

A "népnevelő"

Ennek a nyugtalan, belső forrongásnak egyik fantasztikus és látványos vulkánkitörése volt az oktatás megreformálásának vágya. Rousseau óta az értelmiségieknek különös fantazmagóriája, hogy az oktatás nagyon összetett problémája egy csapással megoldható azzal, hogy kitalálnak egy új rendszert. Tolsztoj ezen a téren valóban rendkívülit és egészen szokatlant alkotott.: saját maga kezdte tanítani a parasztgyerekeket. Egy rövid ideig élvezte is a tanítást. Maga vallotta, hogy ez volt életének legszebb időszaka. "Amikor belépek az iskolába, és meglátom ezeket a koszos, sovány, csillogó szemű kis gyerekeket, legtöbbször azzal az angyali kifejezéssel arcukon, olyan megdöbbenés fog el, amilyet akkor érzek, amikor fuldoklót látok..." Rövidesen egy egész iskolahálózatot épített ki, - de később, mint mindent, ezt a valóban nemes cselekedetét is megunta.

Az Anna Karenina befejezésekor, amely nagyban fokozta hírnevét, nyugtalanná vált, és nem lehetett eltántorítani attól a rögeszméjétől, hogy most elérkezett az ő órája, hogy világhírű vezetője, látnoka és prófétája, tanítója legyen mindazoknak, akik csodálják őt, olvassák műveit, és akik tőle várják a bölcsességet és útmutatást.

A nincstelenek barátja

Az első robbanás 1881 decemberében következett be, amikor családjával Moszkvában tartózkodott. Kiment a piacra Moszkva egyik szegénynegyedében, ahol pénzt osztott szét a hajléktalanok között, és meghallgatta panaszaikat. Annyian sereglettek köréje, hogy menekülnie kellettt egy éjjeli menedékhelyre. Ott még kétségbeejtőbb dolgokat látott. A nagy katarzis ezuzán következett. Amikor ugyanis hazatért, és eléje hozták ötfogásos vacsoráját elegánsen felöltözött inasai körében, üvölteni kezdett "Így nem lehet élni! Így nem lehet élni! Ez lehetetlen!" Karjával hadonászva arra akarta rávenni feleségét, hogy osszák szét minden vagyonukat, és különben is ő most új életet kezd, és kiépít egy jótékonysági intézményláncot. Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy Szofja beteg négyhónapos kisfiával a karján kérte, hogy ne hagyja el őket!

A megszállott Tolsztojjal azonban nem lehetett beszélni, vidékre sietett, hogy konzultáljon az úgynevezett "parasztlátnok" Szjutajevvel (a "guruval") a legsürgősebb teendőkről.

Az a tény, hogy faképnél hagyta feleségét beteg gyermekével együtt egy idegen környezetben, olyan levél megírására késztette a grófnét, melyből világosan kitűnik, hogy igazi feleségként jobban ismerte férje karakterét, mint maga Tolsztoj. Íme a levél egy mondata: "Lehet, hogy te és Szjutajev nem különösebben szeretitek gyermekeiteket, de mi egyszerű halandók nem tudjuk és nem akarjuk szeretetünket megvonni egy embertől, vagy szeretetünk hiányát azzal igazolni, hogy az egész emberiséget szeretjük helyette." (Johnson i. m. 207.)

Szofja helyettünk és nevünkben is Tolsztoj karakterének központi kérdésére, a dolgok lényegére tapintott rá: szeretett ez az ember valaha is egyetlen hús-vér embert, vagy szeretete csak az egész emberiségnek, mint fogalomnak szólt? A grófné ugyanis tudta, hogy Tolsztoj saját testvéreivel és legközelebbi barátjaival szemben sem viselkedett másként. (Minderről, és az őt legjobb barátjának tekintő Turgenyevvel szemben tanúsított szeretetetlenségéről hosszan ír Johnson (i. m. 208-210.)). Kettős élete volt. Pózzal, szavakkal pótolta azt, amit tettekkel kellett volna cselekednie. Mindez inkább egy színész alakításához hasonlít, aki azt játssza el, amit a közönség vár tőle. Szofja tapasztalatból tudta, hogy férje képtelen volt a két ember között létező szeretethez vagy barátsághoz szükséges intimitásra és meghittségre.


A "próféta" külső és belső világa

Idősebb korában eljött az a pillanat, amikor valóban megrendítő dolgokat cselekedett. Mint született színész-alkat, úgy érezte, hogy próféta csak akkor válhat belőle, ha azonosul azokkal, akikre hatni akar. 1884 januárjától eldobta nemesi rangját, és megkövetelte, hogy mindenki egyszerűen Lev Nyikolajevicsnek szólítsa. Parasztruhát öltött. Csizmája, darócinge, szakálla, sapkája a "próféta-Tolsztoj" egyenruhájává vált. A fotózás ekkor már az egész világon elterjedt, a filmhiradókban megjelenített parasztruhás Tolsztoj tökéletesen passzolt az első médiapróféta szerepéhez. Készültek róla felvételek, miközben kétkezi munkát végez, vizet hord, fát vág, fatörzseket fűrészel, trágyát hord, szánt, kaszál... Egy susztertől cipészetet tanult annak kis kunyhójában. Ezután maga kezdett cipőket, csizmákat készíteni családja számára, - de fiai nem akarták hordani... De ezek a különcségek csak hónapokig, esetleg évekig tartottak. Hiányzott belőle a türelem, a kitartás és a nehézségek leküzdéséhez szükséges erő.

Emiatt érte annyi kudarc. Szomorú sorsra jutott híres lótenyésztése is. Rengeteg pénzt ölt bele istállóiba: drága lovakat vásárolt, de aztán ezt is megunta, és lovai egymásután pusztultak el alultápláltság miatt. Mindezt azzal magyarázta, hogy őt már csak az emberek érdeklik. Felesége ennek láttán igen heves vitába szállt vele, aminek az lett a vége, hogy Tolsztoj kilátásba helyezte: kivándorol Amerikába.

Csak implicite és csak közvetve tartozik az összképhez, hogy részletesebben szóljak a Tolsztoj-házaspár drámájának utolsó felvonásáról. Inkább egy olyan összefoglalót állítok össze, mely egyrészt a tényeket rögzíti, másrészt rámutat e tanulmány üzenetének lényegére: hogyan is lehetne igazi prófétának tekinteni azt az embert, aki feleségét és gyermekeit a földig megalázza, és majdhogynem az öngyilkosságba kergeti?

Amikor a parasztruhát öltő Tolsztoj ráeszmélt arra, hogy felesége nem képes, de nem is akarja követni az önként vállalt szegénységet, egyre inkább úgy érezte, hogy épp a házassága, pontosabban fogalmazva, épp felesége és a tőle egyre távolodó gyermekei akadályozzák lelki kiteljesedését, végső fokon "prófétai elkötelezettségét". Szofjával azonosította a fényűző életmódot. "A kertben ülünk, és tíz fogást eszünk végig... Fagylalt, inasok, ezüst evőeszközök, miközben odakinn koldusok járnak... Az az életmód, amit te folytatsz, számomra már rémálom... Köztünk halálig tartó harc dúl."

Az önmagát prófétának képzelő gróf családi tragédiájának utolsó fejezete azzal kezdődött - és itt egy mondat erejéig házaséletük intim szférájáról is szót kell ejtenem -, hogy Tolsztoj egy szép napon kijelentette: el kell fordulniuk a testi élettől, és ezután "mint testvérek" fognak együtt élni. Szofja visszautasította ezt a képtelen ötletet, mert úgy érezte, feleségi státusában alázza meg, - és valószínűnek gondolta, hogy férje, mint eddig mindenről, erről is írni és beszélni kezd, hiszen soha nem tudott diszkrét lenni. Az asszony nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a világ hálószobájukba kukucskáljon. Amikor férje követelte, hogy külön szobában aludjanak, Szofja ragaszkodott franciaágyukhoz. Ugyanakkor Tolsztoj - éppen visszafojtott vágyainak következményeként - időközönként minden ok nélkül féltékenységi rohamokat kapott. Azt pedig mondani sem kell, hogy az aszkézishez nem szokott "próféta" nem tudta megtartani fogadalmát, amit szintén leírt naplójában, és elmondott másoknak.

Az eddigiekhez aztán vészjóslóan hozzácsapódott a Kreutzer Szonáta néven ismert híres elbeszélés, melyet Tolsztoj épp ezekben a hónpokban írt, és amely arról szól, hogy egy betegesen féltékeny férj megöli feleségét, mert nem tudja elviselni kapcsolatát egy hegedűművésszel. És mivel Szofja, mint eddig férje minden írását, ennek az elbeszélésnek kéziratát is másolni kezdte, egyre jobban kezdte elhitetni önmagával, hogy a világ esetleg azt hiheti, hogy a történet róla szól. És bár a mű kiadását a cenzorok megakadályozták, a kézirat kézről kézre járt, és a pletyka futótűzként terjedt. Férj és feleség között napirenden volt a veszekedés, ami miatt a közben zarándokhellyé magasztosult Tolsztoj-Kúria, Jasznaja Poljana a békétlenség és a kölcsönös vádaskodás poklává vált. Felnőtt gyermekeik idegösszeroppanás szélén voltak. Különösen akkor, amikor Csertkov, Tolsztoj rossz szelleme a számüzetésből hazatért. 1910 óta nem feleségével, hanem Csertkovval osztotta meg gondjait, terveit, belső küzdelmeit. Szofjának feltűnt, hogy férje, a mániákus naplóíró, éppen Csertkov javaslatára, új naplóba kezdett, melyet eldugott felesége elől (lovaglócsizmájába rejtette). Szofja azonban addig kutatott, míg megtalálta, és kétségbeesve írta naplójába: "Valami borzasztó és helyrehozhatatlan dolog történt". Valóban! Tolsztoj ugyanis olyan végrendeletet írt alá, mely egyérteművé tette, hogy Szofját megfosztotta munkáinak szerzői jogától.

A vallásalapító

Szándékosan a tanulmány végére hagytam, és külön fejezetben tárgyalom Tolsztoj vallásalapítói és prófétai fantazmagóriáit, hogy annál világosabban körvonalozódjék a Világnézeti Figyelő néven elindított sorozat eredti célja. Vagyis annak elemzése, hogy a Teremtője ellen fellázadt "clerc" = klerikus = írástudó milyen kaoszt hoz létre önmaga, családja, környezete, nemzete, illetve az egyetemes emberi társadalom ellen.

Már 1885-ben azt írta, hogy "olyan vallást akar létrehozni, amely - saját szavait idézem - a Krisztus-hitre alapul, de hiányzik belőle minden dogma és miszticizmus, és nem a halál utáni végtelen boldogságot ígéri, hanem azt már az e világi életben valósítja meg". Tolsztoj vallásalapítói mániájában a veszély főforrása abban van, hogy ő soha nem volt komoly teológus. Ezen a téren is tetten érhető, hogy mennyire nem ismerte önmagát, és ahelyett, hogy zseniális írói tehetségével kápráztatta volna el a világot, minden mással kísérletezett, rendszerint azzal is, amihez de facto nem értett.

Két hosszú tanulmányt írt vallási elképzeléseiről, és épp ezek győzik meg az embert, hogy nem volt szisztematikus gondolkodó. Ködös panteista szemléleten túl nincs semmi üzenete a vallás vagy a teológia irányában. Abban rejlik az igazi veszély, hogy számára nem a filozófia, a teológia, a teodicea volt a lényeges. Ehelyett a kiforratlan gondolatok, szólamok, érzelmi túlfűtöttségek egyvelege foglalkoztatták. Az Anna Karenina befejezésekor, amely nagyban fokozta hírnevét, egyre nyugtalanabbá vált, és nem lehetett eltántorírtani attól a rögeszméjétől, hogy elérkezett az ő órája. Azt hitte, hogy ezentúl semmi mással nem szabad foglalkoznia, csak azzal, hogy világhírű látnoka, vezetője, prófétája, mestere és tanítója legyen mindazoknak, akik csodálják őt, olvassák műveit, és akik tőle várják a bölcsességet és útmutatást.

A vallásalapítás szándékával foglalkozó személytől joggal várná el az ember, hogy legalább az isten-fogalma legyen egyértelmű, tiszta és követhető. Ennek nélkülözhetetlen feltétele az univerzum végtelen dimenziója előtti alázat valamilyen lépcsőfokának az elfogadása. De minden jel arra mutat, hogy Tolsztojnál még ez a magatartás sem volt meg. Jól látta ezt Gorgkij, aki azt mondta róla, hogy rendkívüli módon gyanakodott Teremtőjére. Úgy érezte, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg. 1898 januárjában ezeket írja naplójába: "Segíts Atyám, gyere és költözz be szívembe. Már a szívembe is költöztél. Te már "én" vagy!" Bármilyen hihetetlen, Isten testvérének, - mi több "Isten bátyjának" hitte és nevezte magát. Különben Tolsztoj -Marxhoz hasonlóan - hitt a gnoszticizmusban, és visszautasított minden Gondviselés jellegű magyarázatot a világ működését illetően. Számára a történelmi irracionale kaotikus elve elegendő volt annak tagadásához, hogy nagy személyiségek, politikusok, hadvezérek, hősök, szabad akarattal rendelkező emberek csinálják a történelmet. Szerinte a világ titkos hajtóerejét rejtő tudás valahol a felszín alatt bujkál. Ezzel a tudással Marxnál a proletariátus rendelkezett, Tolsztojnál a parasztság. A Háború és béké-ben igyekezvén bebizonyítani elméletének igazát, elferdítette a napoleoni háborúk adatait.

A fent elmondottak után joggal kérdezhetjük: miben hitt akkor Tolsztoj? Azt kell mondanunk, hogy semmi olyanban, aminek köze lenne a személyes isten-fogalomhoz. A jóság, a szeretet gyakorlása merő humanum, és Tolsztoj esetében semmi köze a teológiához, Istenhez, Jézus Krisztushoz, a világ megváltójához, akiben nem hitt, és isteni voltát is tagadta. - Kevesen tudják ma már, hogy az ortodox egyház mindezek ismeretében, és zavaros erkölcsi felfogása miatt, 1901 februárjában kiközösítette. Semmilyen értelmezhető szempontból nem volt keresztény. - Nehéz eldönteni, hogy Istenben hitt-e, mert Istent is időről időre különböző módokon definiálta. A jelekből arra lehet következtetni, hogy számára "isten" az volt, amit legjobban el akart érni. Ez pedig a társadalmi reform, amit azonban nem erőszakkal, hanem a "szeretet taktikájával" kívánt megvalósítani. Mindehhez hozzá kell tenni azt a jellegzetesen orosz fixa ideát, hogy az orosz nép van hivatva a világ messianisztikus átalakítására. Életének ebben az utolsó időszakában Tolsztoj már nem állt kapcsolatban a valós világgal. Ekkor már Jasznaja Poljana nemcsak zarándokhely lett, hanem a betegek, fizikai-lelki értelemben vett sérültek, sírók, rajongók menhelye is, akik Tolsztojban lelki vezetőjüket, részben pápájukat, részben pátriarkájukat, részben orvosukat keresték, és sokan meg is találták. - Ünnepelt öregkorára kialakított egy életformát, mely nem ritka olyan entellektüeleknél, akik világhírre tettek szert: megoldásokat javasolt a világ bármelyik pontján felmerülő problémák kezelésére, királyokkal, elnökökkel levelezett, tiltakozott, főleg aláírt, nevét adta különböző ügyekhez, legyenek szentek vagy profánok, jók vagy rosszak... Természesen Csertkov lett a hízelgőkórus karnagya, amelynek énekét Tolsztoj nagy megelégedéssel hallgatta.

A tragikus finale!

A Tolsztoj házaspár sorsa megpecsételődött azzal, hogy Szofja, a földig alázott, vérig sértett feleség egyik jelenetet rendezte a másik után. Férje oly mértékben taszította el magától, és oly feltünően kötődött Csertkovhoz, hogy azt az őrületet találta ki, hogy férje és titkára között homoszexualis kapcsolat van. Érthető, hogy ezzel még nagyobb gyűlölet lángját lobbantotta fel közöttük. Szofja az utolsó csepp olajat azzal öntötte a tűzre, amikor Tolsztoj hamarább hazatért szokásos reggeli lovaglásáról, és látta, hogy felesége lerángatta a falról Csertkov képét, és lehúzta a vécén. 1910 október 27/28. éjszakáján Szofját dolgozószobájában találta, amint íróasztalában iratai között turkált a titkos végrendeletet keresve. Tolsztoj kirohant a szobából, - felébresztette legkisebb lányát, Alexandrát, és bejelentette: "Most rögtön elmegyek, örökre." Aznap éjjel vonatra szállt és eltávozott.

Amikor ezt Szofja megtudta, beleugrott a tóba, és még egyéb, kevéssé meggyőző öngyilkossági kísérletet is tett.

November 1.: Tolsztoj a vonaton tüdőgyulladást kapott. Asztapovo állomáson le kellett szállnia, ágyba fektették. Szofja a családdal különvonattal érkezett. Elérkeztek az utolsó órák. November 7-én meghalt.

+

Élete újabb példája annak, mi történik, ha egy zseniális értelmiségi fellázad az Isten és a természet törvényei ellen, és az emberek rovására elvont, sokszor őrült, megvalósíthatatlan ideákat hajszol. Tolsztoj, a legújabb kor egyik legnagyobb írója, tönkretette családját, megölte önmagát, miközben parasztjai számára morális átalakulást kísérelt megvalósítani. - És eljött a kommunizmus, mely megcsúfolta mindazt, amit a reformról valaha is írt. "Szent Oroszországot", melyet imádott, örökre elpusztították. Áldozatai épp az ő szeretett parasztjai lettek, akik közül húsz milliót mészároltak le egy másik őrült világmegváltó eszméinek oltárán.