Álarc nélkül

JEAN-JACQUE ROUSSEAU
( 1712 - 1778 )

A sort Rousseau-val kezdjük. Vajon miért? Hiszen nem ő volt az első nagy kalandor. Valóban Spinozától Voltaire-ig számos világhírű lázadó zsenit kellene megemlítenünk, -mégis valamiben övé az elsőbbség.

Rousseau volt ugyanis az, aki nemcsak kortársaira, de az utókorra is a legrombolóbb hatással volt. Igazi "pályafutása" halála után kezdődött, és a Rousseau-kultusz napjainkig tart. Jó tíz évvel az 1789-es francia forradalom előtt halt meg, de ezt számos kortársa az ő művének tekintette. Napoleon véleménye ebben megegyezett XVI. Lajoséval. A forradalom vezetői között élénk vita folyt arról, melyikük hasonlít leginkább Rousseau-hoz. A forradalom alatt a konvent megszavazta, hogy hamvait a Pantheonba szállítsák. Maga Robespierre így nyilatkozott: "Rousseau az egyetlen, aki lelki nagyságával és jellembeli kiválóságával méltónak mutakozott rá, hogy az emberiség tanítója legyen". Minden forradalomnak szüksége van egy példaképre, ideálra, akitől származtat mindent, jót, rosszat, gonoszságot egyaránt. A konvent elnöke kijelentette: "Az az egészséges változás, amely erkölcseinkben, szokásainkban, törvényeinkben és érzéseinkben végbement, Rousseau-nak köszönhető. "

De ne gondoljuk, hogy ez a rajongás csupán a forradalom korszakára volt jellemző. Miután meghalt, az ermenenonville-i tó közepén levő Nyárfák Szigetén temették el, és sírjához úgy zarándokoltak tisztelői Európa minden részéből, mint ahogy a zarándokok mennek a szentek sírjához. Használati tárgyait ereklyeként tisztelték.

Ilyen előzmények után jobban megérthetjük George Sand ujjongását, aki "szent Rousseau-nak" szerette nevezni. De a legnagyobbak sem hiányoznak a sorból. Kant szerint Rousseau "a lelki érzékenység legnagyobb fokán állt". Shelley "fennkölt lángelmének" tartotta. Schiller szerint "Krisztushoz hasonlatos lélek volt, akinek csak az ég angyalai lehetnek méltó társai". Rajongói között nagy neveket találunk: John Stuart Mill, George Eliot, Hugo, Flaubert... Tolsztoj ezt mondta: "a legnagyobb és legegészségesebb hatással Rousseau és az Evangélium volt az életemre".

És mindezt nem csak a romantikus írók érezték és vallották. A megszédített rajongók sora folytatódik a mában. A jelenkor egyik legbefolyásosabb entellektüelje, Claude Lévi-Strauss például így ír főművében, a Szomorú trópusokban: "Rousseau a mi mesterünk, a mi testvérünk... Ennek a könyvnek minden lapját őneki ajánlhattuk volna tisztelettel, ha ez a tiszteletadás nem lenne méltatlan nagy emlékéhez".

Mindez elképesztő! Különösen, ha végig olvassuk Rousseau saját vallomásait önmagáról, vagy a róla szóló kritikákat. Mindez azt sugallja, hogy az emberek, ha rajongókká válnak, éppolyan oktalanok, logikátlanok, következetlenek és babonásak, mint bárki más! Vajon mi lehet a Rousseau-mítosz titka? Az okok egész sorát lehet felsorakoztatni.

1.) E mítosz titka mindenekelőtt abban keresendő, hogy rengeteget írt, és a toll zseniális mestere volt. Ezt elsősorban stílusának köszönhette: lenyügözi olvasóját, függetlenül attól, hogy igazat mond vagy gátlástanul valótlant állít! Olvasója minden megfontolás nélkül elhiszi, amit az író mond, még azt is, hogy az életszentség csúcsán áll, és emiatt mindenki üldözi. Ezért az utóbbi évszázadok legveszélyesebb írója!

2.) Nagy népszerűsége azzal is magyarázható, hogy a már különben is kiüresedett, önmagában meghasonlott társadalom elit rétegének tudott merész dolgokat mondani, és új eszméket hirdetni. Ő mutatta ki, hogy milyen sok a mesterkéltség a civilizációban; elsőként bírálta a városi túlfinomultságot; az elidegenedést, és hangoztatta a természet, a szabad levegő, a rendszeres testgyakorlás fontosságát. Mindezt szívhez szóló ügyességgel tette, mert elsőbbséget adott az intuíciónak a rideg ésszel szemben... És ez már önmagában biztosítja a sikert.

3.) A szerelmesek és a házasságukban boldogtalan asszonyok között volt a legtöbb rajongója, különösen Új Héloise című regénye óta. Az írás alcíme jól tükrözi Rousseau szándékát, hogy még véletlenül se férjen kétség az iránt, hogy kiknek szánta regényét: Két szerelmes levelei. A történet rendkívül ügyesen van megírva. Egy fiatal nő szerelméről szól, aki enged szenvedélyének, megbánja és szenved érte. - Rousseau nagyon jól tudta, hogy a szenvedélyek ilyetén ábrázolása abban a korban - tíz évvel a forradalom előtt - játék a tűzzel, és maga ellen fordítja az egyházi és világi hatóságok dühét. Így is történt Párizs érseke azzal vádolta a szerzőt, hogy - idézem - "a kéjvágy mérgét csepegteti a lelkekbe, bár színleg elítéli". (Ez a rövid mondat Rousseau karakterének lényegére tapint rá.) A ravaszul megfogalmazott előszó is csupán azt a célt szolgálja, hogy kelendőbb legyen a könyv. Ebben kijelenti, hogy az a lány, aki akárcsak egy oldalát is elolvassa a regénynek, eljátssza üdvösségét, - de hozzáteszi: "tiszta lelkű lányok különben sem olvasnak szerelmi históriákat". Nos, tény, hogy megszületett a kialakulóban lévő középosztály női "tagozatának" szánt sikerregény, melyet "a tiszta lelkű lányok" éppúgy olvastak, mint a tisztes matrónák, akik többnyire kalózkiadások révén jutottak hozzá. - Az állami hatóságok pedig az Emil című könyvének terjesztését tiltották be a fennálló társadalmi rend elleni izgatás miatt, - és elrendelték, hogy az Igazságügyi Palota előtt égessék el, - szerzőjét pedig tartóztassák le. Ekkor inkább elbújt, földönfutóvá vált...

4.) Legmaradandóbbat a Vallomások könyvével alkotott. Ebben az a forradalmi új, hogy ő előtte senki nem akarta, nem tudta, és talán nem is merte mások előtt feltárni, leírni legbensőbb világát, legintimebb érzéseit, vívódásait, szerelmi, testi, szexuális élményeit. Bizonyára nem véletlen, hogy bár halála előtt nyolc évvel már elkészült könyvével, mégsem akarta életében megjelentetni. Nemcsak erkölcsromboló izléstelenségei miatt, hanem különösen azért, mert ebben a művében találták kortársai a legtöbb valótlanságot, - és ezt nagy hangosan, ország-világ előtt felhasználták volna ellene. Mindenről úgy ír, hogy olvasói megsajnálják, megszeressék és pártjára álljanak "üldözőivel" szemben. Ő az irodalomtörténet nagy panaszkodója. Míg olvasói a mai napig elhiszik minden szavát, addig a szakirodalom utána nézett állításainak, és miközben lenyűgöző olvasmánynak mondják, írójáról azt állítják, hogy "lélektani eszközökkel dolgozó, tapasztalt szélhámos" (Huizinga és Paul Johnson i. m. 23.).

Épp azért, mert legtöbben minősíthetetlennek és Rousseau hírnevéhez méltatlannak tartják ezt a jelzőt, sietnek megmagyarázni, hogy miért és milyen értelemben tartják "szélhámosnak". Rousseau ugyanis - mint a következő fejezetekben az olvasó is meggyőzödhet róla - valósággal szentnek, követendő példaképnek állítja be magát, és közben saját életében a legalapvetőbb erkölcsi normákat is lábbal tiporta. A megtévesztés, a tudatos félrevezetés miatt legtöbb barátja megszakított vele minden kapcsolatot. Ami Rousseau tisztességtelenségét oly veszélyessé tette, az az ördögi ügyessége, amellyel koholmányait előadta. Életrajzírója, Crocker professzor erről ezt mondja: "A vitáiról és a veszekedéseiről szóló beszámolói mind ellenállhatatlanul meggyőzőnek és őszintének tűnnek, de a tények valósággal sokkolják az embert." (P. Johnson i. m. 36).

Mielőtt részletekbe bocsátkoznánk ebben a kérdésben, szükségesnek vélem, Johnson szavait idézni: "Nagyon kevesen vannak, akiknek az élete kiállná a beható vizsgálódást, és valahogy ellenkezik a jó ízléssel, hogy Rousseau-ét minden részletében az erkölcs alapján ítéljük meg. De miután ő maga minduntalan hivatkozott magas erkölcsi normáira, és ami még fontosabb: erősen hatott az etikára és a magatartásformákra, nincs más választásunk, mint állításait szembesíteni a valósággal." ( i. m. 37.)

Én még annyit fűznék ehhez, hogy mivel az evangélium és a keresztény életszemlélet, a Filosofia Christi helyébe saját magát, szabadelvű eszmerendszerét és a gátlástalan szabadosságot tette mércének az emberiség számára, szükségkép párhuzamot kell vonnunk az evangélium és Rousseau tanítása és erkölcsi világa között.

Az Isten és a felebarát szeretete

Érthető, hogy elsőként ebben a témában szeretnénk tisztán látni, hiszen ez a gerince, a fundamentuma a Filozófia Christinek. Tudjuk, hogy a minden képességünket latba vető Istenszeretet és az önzetlen felebaráti szeretet, melynek fokmérője "úgy szeresd a másikat, ahogy önmagadat", a legfőbb parancs. És azt is tudjuk, hogy ezen a téren 2000 év óta nem adatott más példa, "modell", mint Jézus Krisztus. Egyedül Ő mondhatta hitelesen: "Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket."

És mit mond, és mit cselekszik Jean-Jacque Rousseau?

Saját állítása szerint olyan ember volt, aki azért született, hogy szeressen, sőt a szeretet tanát nagyobb kitartással hirdette, mint a legtöbb pap. - Természetesen azonnal arra kérünk választ, hogy vajon ezt hogyan valósította meg saját életében. Hogy még igazságosabbak legyünk, szűkítjük a kört, és azt kérdezzük, hogyan valósította meg meghirdetett szeretet-tanát legszűkebb családi körben, a természet rendje szerint?

Anyja akkor halt meg, amikor őt világra hozta. Apja semmit sem jelentett neki, de eltűnt testvérével sem törődött. Apja halála nem volt több, mint öröklési lehetőség. Testvérét holttá nyilváníttatta, hogy övé legyen a család pénze. Családját csupán pénzforrásnak tekintette. Pedig a Vallomásokban épp az ellenkezőjét írta: "Egy az állítólagos ellentmondásaim közül: a majdnem piszkos zsugoriság nálam a pénz mélységes megvetésével jár együtt."

Ha ilyen volt a viszonya vér szerinti családjával, vajon jótevőivel hogyan bánt? Például Warransnéval, aki négy alkalommal mentette meg a nyomortól, és egy ideig a szeretője is volt. Amikor megfordult a kocka és Warrensné került nagy nyomorba, nem segített rajta, - és azonnal megmagyarázta ennek okát is: az őt körülvevő gazfickók úgy is elvették volna tőle a pénzt. De még leveleket sem írt neki. Magyarázat? Azért nem írt, mert nem akarta saját bajaival is szomorítani.

Az önző, sőt aljas kizsákmányoló "szeretetnek" épp Rousseau volt a megtestesítője. A 23 éves Terézt, a mosónőt maga mellé vette, együtt élt vele, de feleségül nem vette el. Szűk baráti köre akkor távolodott el Rousseautól, amikor napvilágra került mindaz a borzalom, amit saját gyermekeivel tett. "Az ember gyomra is felforul, amikor megtudja, mit tett saját gyermekeivel", írja P. Johnson (i. m. 41.). Teréztől öt gyermeke született, de nem engedte meg neki, hogy akár egyet is otthonában tartson. Az elsőnek nevét sem tudjuk, - azt sem, hogy fiú vagy leány volt-e. Igen nehezen győzte meg Terézt, közös gyermekük anyját, hogy az újszülött a Talált gyermekek menhelyébe kerüljön. Egy rejtjeles kartont csúsztatott a pólyába, és meghagyta a bábaasszonynak, hogy vigye el. - Ezt tette mindegyik gyerekével. De a történetnek ezzel nincs vége. A lelencházba került gyerekek közül igen kevesen maradtak életben. A csecsemők kétharmada már az első évben meghalt.

Rousseau természetesen nem tudta teljesen titokban tartani ezt az ügyet. Nemcsak fennmaradt leveleiből tudjuk, hogy hányszor kellett védekeznie a vádak miatt, de van ennek egy irodalmi dokumetuma is. 1764-ben ugyanis nem kisebb személyiség, mint Voltaire, a szabadgondolkodók másik vezére felbőszülve azon, hogy Rousseau őt ateistának nevezte, elleniratot jelentetett meg egy genfi lelkipásztor képében Le sentiment des citoyens (A polgárérzelemről) címen. Ebben nyíltan azzal vádolja egykori barátját, hogy öt gyermekét eltaszította magától, sőt vérbajosnak és gyilkosnak nevezte.

Rousseau tagadta a vádakat, de élete végéig nem tudta tisztára mosni önmagát, mert képtelen volt lelkiismeretének tükrébe nézni. Helyette a legkülönbözőbb érvekkel igyekezett megmagyarázni rettenetes tettét; - pl.: elvetemült, istentelen barátai ajánlották neki az árvaházat, és ő szegény, ártatlan hallgatott rájuk. Máskor azzal érvelt, hogy hírnevével hogyan tudta volna összeegyeztetni Teréznek, a mosónőnek nívóját. "Reszkettem attól, hogy kiszolgáltassam a gyerekeket ennek a rosszul nevelt családnak." Amikor érezte, tapasztalta, hogy barátai, ismerősei nem fogadják el érveit, hozzákezdett Vallomásainak megírásához, melyben önigazolásként mindennek épp az ellenkezőjét találta ki. "Biztos vagyok benne, hogy a leggyöngédebb édesapa lettem volna... Ami pedig a kegyetlenséget illeti (Voltaire vádja), hogy lehet effélét feltételezni róla, aki az erkölcs oly magas fokán áll?... A nagynak, az igaznak, szépnek lángoló szeretete egyesülhet-e valaha is egyazon lélekben azzal a lealjasodással, mely aggály nélkül lábbal tiporja a legédesebb kötelességet? Nem! Hangosan kimondom: ez lehetetlen. Jean-Jacques soha, életének egyetlen pillanatában sem lehetett érzéketlen, szívtelen ember, természetéből kivetkőzött atya." (P. Johnson i. m. 43.)

Végeredményben Rousseau azért sem akarta életében kiadni a Vallomásokat, mert tudta, hogy baráti körének egyetlen tagja sem fogja elfogadni hazugságait. Álérveivel még jobban ártott önmagának, mert kegyetlenségét önzéssel és képmutatással tetézte.

Van azonban ennek a "gyermek-drámának" egy másik vetülete, melyre a minden részletre rávilágító Rousseau-kutatás derített fényt. Annyit töprengett ugyanis a gyermekeivel szemben tanúsított magatartásán, hogy végül elhatározta, kidolgozza saját neveléselméletét, az Emilt és a Társadalmi szerződést. Vagyis az önigazolásként összehordott koholt érvek kezdtek lassacskán meggyőződéssé szilárdulni és tanítása egyik tételévé, sőt pillérévé vált.

A Rousseau-i államelmélet

Miután meggyőződhettünk arról, hogy a szeretet területén megbukott, és áthidalhatatlan szakadék tátong szavai és cselekedetei között, vizsgáljuk meg, hogy mit hirdetett az államról. És kérdőre kell vonnunk, mert épp tőle ered az a totalitárius államelmélet, melynek megvalósítói korunk Hitlerei és Sztálinjai.

A Rousseau-i szemlélet szemben a Filozófia Christi tanításával a szülői kötelezettségeket az államra ruházza át. A társadalmi, sőt az erkölcsi fejlődés kulcsa a nevelés, ezért az államra tartozik. Az a körülmény, hogy Rousseau szülőként gyalázatosan viselkedett, hamis morális érvek különös láncolatával kötődik ideológiai magzatához, a totalitárius államhoz. Nehezen hihető, pedig minden bizonnyal igaza van a szellemi áramlatok történetével foglalkozó kutatók véleményének, hogy a keresztény alapokon nyugvó nyugati társadalom alá Rousseau rejtette el az első aknát. Úgy vélte, a fennálló társadalmat egy merőben másfajtának kell felváltania, amelynek vezérelve az egyenlőség. Az állam a kulturális ráhatás módszeres folyamata révén mindenkit egyenlővé tenne. Az állam lenne az atya (patrie), gyermekei pedig a polgárok, akik mint valamiféle paternális árvaház lakói, mindenben követik "az atya" utasításait. Ebben a szabadelvű elméletben az állam "az általános akarat" megtestesitője.

Az álnok csúsztatás abban ismerhető fel, hogy míg Rousseau önhatalmúlag taszította el magától saját gyermekeit, itt, az elmélet síkján, a polgárgyerekek saját elhatározásukból vetik alá magukat az állam/árvaház fennhatóságának. Ezzel eleve megfosztják magukat minden későbbi panaszkodástól, véleménynyilvánítástól. Mivel maguk kívánták a törvényeket, így a velük járó kötelezettségekkel is meg kell békülniök.

Ki ne ismerné fel ebben mindazt, amit a 20. században átéltünk. A Rousseau-féle állam, lényegében önkényuralmi hatalommal van felruházva, birtokolja az embereket és minden képességüket. Ez az államterv sok tekintetben előrevetíti azt, amit más-más hangsúllyal, de lényegét tekintve Mussolini, Hitler, Lenin, Stalin, Mao át is ültettek a valóságba. És érdemes elgondolkodni azon is, hogy a Kambodzsa-i Pol-Pot rezsim vezetői Párizsban végezték egyetemi tanulmányaikat, és nagyon jól ismerték Rousseau eszméit. Ne feledjük, hogy ő fogalmazta meg először: lényegében minden az államtól, a politikától függ: a politika mindenre alkalmas. Rousseau ezzel előkészítette a talajt a 20. század fő téveszméi és rettenetes kalandjai számára. Az "agymosás" kifejezést ugyan nem használta, de ezt írta: "Akik meghatározzák egy nép nézeteit, a cselekedeteit is meghatározzák... Az emberek önmagukra csakis az állam részeiként gondoljanak... Mivel nélküle semmit sem tehetnek, mindent érte fognak tenni. Mindenük az övé lesz, és ő lesz a mindenük."

Ezzel a politikai folyamatot az emberi élet középpontjába helyezte. És tanaiban ez az igazán forradalmi. Tőle ered az a beteges illuzió, mely sokaknál fixa ideává torzult, hogy az ország vezetője, a törvényhozó, a politikus, az állami eszmék pedagógusa új messiásként minden emberi problémát meg tud oldani, és rajtuk keresztül az újfajta állam az emberiség összes baját orvosolja. Bizonyára emlékezünk azokra az időkre, amikor Stalint, a generalissimust, Rákosít a született anarhistát, a nép atyjának illett nevezni... Nos a gyökerek Rousseau-ig nyúlnak vissza!

Rousseau erkölcsi életének és elveinek részleteibe nem kívánok bocsátkozni, éppen fiatal hallgatóim és olvasóim miatt. Épp elég erkölcstelenséget látnak és hallanak az élet minden területén nap, mint nap. Számomra az eddig elmondottak elegendők annak a látszólagos rejtélynek megmagyarázásához, hogy Rousseautól előbb-utóbb miért fordult el minden barátja, ismerőse, és miért csalta meg leghűségesebb szeretője is, gyermekeinek anyja, Teréz. Könnyebb lenne a rejtély megoldása, ha lenne biztos adatunk arra vonatkozóan, hogy "terheltségét" örökölte. Nem, ez az eset nem áll fönn. Máshol kell keresnünk a helyes és igaz választ.

Paul Johnson összegyűjtötte az erre vonatkozó adatokat, és most ennek nagyon lerövidített vázlatát adom közre a tanulmány befejezéseként. A fent elmondottakból egyértelmű, hogy Rousseau állandóan konfliktusokba bonyolódott, mert féligazságait nem tudta senkivel sem elfogadtatni, még önmagával sem. A karakterológia fogalmával élve, szorongásait úgy kompenzálta, hogy mindig másban kereste a hibát, vagyis félre vezette önmagát is. De túl ezen, a hatóságokkal is állandóan problémája volt. - Tudnia kellett, hogy a forradalom előtti évtizedekben az állami hatóságok börtönbe zárták a merész tanokat hirdető írókat. Ő ennek ellenére sorra megjelentette fent idézett műveit, és utána pánikba esett. Kényszerképzetei miatt bujkálni kezdett, Angliába menekült legjobb barátja, David Hume segítségével. Csakhogy itt sem nyugodott meg. Meg volt győződve, hogy épp Hume az áruló, és ő tartja kezében az ellene irányuló összeesküvés szálait. Hume, aki kezdetben szerénynek, önzetlennek találta, miuán jobban megismerte szörnyetegnek nevezte, "aki azt képzeli, ő az egyetlen fontos ember a világon". A tények makacsok, csakhogy Rousseau nem viselte el azokat, még akkor sem, ha barátai igyekeztek meggyőzni arról, hogy ezek a tények egytől egyig tőle származnak. A tények elismerése helyett a pótcselekedetek egész rendszerét dolgozta ki. Ezek az írásai remek művek. 1766 július 10-én Hume-nak írt 18 oldalnyi leveléről ezt mondja egy irodalomtörténész: "Az egyik legragyogóbb, leglebilincselőbb dokumentum, amit bomlott agy valaha is létrehozott."(v. ö. Johnson i. m. 31.)

Mindenkivel összeveszett. Néhány a sok közül: Összeveszett Diderot-val, akinek a legtöbbet köszönhette. Hosszú kapcsolatuk tapasztalatait összegezve így nyilatkozott: "Rousseau álnok, hiú, akár a Sátán, hálátlan, kegyetlen, képmutató és csupa rosszindulat." Összeveszett Voltaire-rel, aki őt "rettentő hiú, gonosz embernek" tartotta. Rousseau - mint említettük - Voltaire-t ateistának nevezte, pedig lényegét tekintve ő is rászolgált e megbélyegző jelzőre...

Nagyon gonosz és sértő módon szakított d'Épinay asszonnyal, aki a legmelegebben pártolta. És mivel képtelen volt elviselni, hogy a Vallomásokból tartott felovasásai alkalmával neves személyek becsületébe gázolt, a hatóságokhoz fordult, kérve, hogy tiltsák be a felolvasásokat. Ez megtörtént, de Rousseau az utolsó alkalommal még kijelentette: "Aki tekintetbe veszi természetemet, jellememet, erkölcseimet, és el tudja hinni, hogy nem vagyok becsületes ember, az kötelet érdemel." Ezt a kijelentését döbbent csend fogadta... Érthető, hogy d'Epinay asszony férje e szavakkal búcsúzott el Rousseautól: "Csak szánalmat érzek ön iránt, semmi mást."

Lesújtó véleménye volt róla Friedrich Melchior Grimmnek, a német irodalmi kritikusnak és diplomtának, aki eleinte egyengette Rousseau útjait a felső körökben, de később "utálatos, szörnyű alaknak" nevezte. Ugyanez volt a véleménye a velencei francia nagykövetnek, akinek titkára volt, de egy év múlva a gróf kiadta az útját "hihetetlen arcátlansága" miatt.

A megdöbbentő az, hogy általában azok fordultak el tőle, akik kezdetben szeretettel voltak iránta és segíteni akartak neki. Mindez azonban nem kisebbítette Rousseau-t azok szemében, akikre személye és művei szellemi és érzelmi hatással voltak és vannak. Élete folyamán számos barátságot tett tönkre, de minden nehézség nélkül tudott helyettük újakat kialakítani, és mindig talált új csodálókat, legtöbbször előkelő hölgyeket, mágnásokat, akik meghívták vacsorára, rendelkezésére bocsátották egy-egy házat, és - amit annyira áhított - magasztalták. Akik életét nem ismerik, csak írásait, ma is rajonganak érte, és nem értik, hogy miért van ennyi ellensége.

A Rousseau-kutatás ma már életművének minden egyes mozzanatát ismeri. Könyvtárnyi monográfia, tanulmány, cikk igazolja mindazt, amit eddig elmondtam róla. Befejezésül egyik modern ismerőjének, J. W. Allen-nek disszertációjából idézem Rousseau karakteréről írt sorait: "Mazochista, exhibicionista, hipochonder, önkielégítő, lappangó homoszexuális hajlamú, képtelen normálisan szeretni, félénk, kleptomániás, ingerlékeny, fösvény, narcisztikusan befelé forduló, kezdődő üldözési mánia..." (v. ö. P. Johnson i. m. 50.)

Legtalálóbban Sophie d'Houdelot grófné jellemezte, az egyetlen nő, akit Rousseau saját bevallása szerint szeretett. Ezeket írja: "Ijesztően csunya volt, és a szerelem nem tette vonzóbbá. De megesett rajta a szívem, és elnézően és kedvesen bántam vele. Érdekes őrült volt."

A kérdés azonban mindvégig abban rejlik, hogy őrültnek született, vagy szűnni nem akaró önbecsapásai miatt azzá tette magát? A jelek arra engednek következtetni, hogy lelkében meghasonlott, mert önmagát és a világot félrevezető magatartása, visszataszító önimádata beszámíthatatlanná tette. Van egy biztos fogódzó pont, a Dialogues avec moi meme(Párbeszédek önmagammal) című munkája, melyet élete végén írt, és a paranoia minden ismérve felfedezhető benne. Amikor ezt befejezte, biztosra vette, hogy ellenségei meg akarják semmisíteni kéziratát, ezért 1776. február 24-én elment a Notre Dame-ba, hogy a főoltárra téve a menedékjog oltalma alá helyezze írását és közvetve íróját, önmagát. Ám a szentély rácsa be volt zárva. Baljós jel! Így hazament, és hat másolatot készített kéziratáról. Az utolsó pillanatig azt hitte, hogy ügynökök ezrei üldözik.

Vajon mi lett volna, ha ez a francia szellemóriás, az irodalmi stílus zsenije nem önmagát imádja, hanem Azt, akitől talentumát kapta!? Bizonyára nem került volna szembe önmagával, és nem aknázta volna alá az evangélium szellemére épülő Filozófia Christit.