Nemzetünk a várakozók között az egyik legtöbbet várakozó…

 


ADVENTI LEVÉL, 2008

Szász István Tas
(Erdély-Leányfalu)

Drága Barátaim!

Életre szóló várakozásunkban ismét elérkezett a megszentelt adventi hetek ideje. Olajág termő hegyeinket az emberi mohóság viharai tarolják, völgyeinkben pedig özönvízre szánt népek botorkálnak, hordozván a gonosz erők által kitervelten és neveltetésszerűen rájuk bocsátott mesterséges vakság következményeit.
Válságban van a világ, s még inkább annak válságra szántjai. Mi is.
Szeretnénk legalább megsejteni, honnan fújnak a gonosz szelek, s merre van vidéke a háttérből irányítóknak, de kimondani azt nem lehet. Még rágondolva is annyiféle rémet sejt meg a gondolkodásra még képes ember, hogy elmenekül saját sejtései elől. Mert mára már az igazság kimondásának tabujára neveltek népeket s nemzeteket.
A neoliberális világnak s minden ahhoz tartozónak a bírálata bűnnek számít és üldözendőnek, érte könnyen billogot égethetnek reád. De ha óvatos vagy is e téren, útban lehetsz más okból is, és ha kell, megtalálják a módját, hogy szalonképtelenné vagy akár semmivé válj.
Ami igaz körülöttünk, annak nincsen maradása. Hazugságokból épült világ hazugságpalotáját lakják a hazugságvilág helytartó lakájai nálunk és szerte a világban. Most azonban már a jelzálog alatt roskadozó viskókra fáj a foguk.
A „világ csendőre” birodalmában már árverezik a kisemberek portáit. Már nem állhatnak ki ők sem kertjeikbe a gyerekkel reggeli zászlófelvonásra. Ilyesmire készülnek felénk is. Először lelkünket vették birtokba, aztán szellemünket kötötték gúzsba, s mára eljött a test életképességét korlátozni szándékozó cselekvések ideje, a gyógyítás lehetőségeinek szétverése. Maradt még némi önállóság, a ház, a lakás: az én házam az én váram. Most a jelzálogválság eredményeként ezt készülnek kihúzni az emberek alól, s ahol van, ott a földet is. Mehetünk! Mobilitásra bíztatnak, korszerűtlennek nevezik szokásainkat, földhözragadtnak csúfolnak, feleslegesnek tartják a falut. Ha így megy, akkor a föld földönfutóinkkal lesz tele, de ez a föld nem a mi földünk lesz már. Futásunkért is fizetnünk kell majd.
Rettentő előképek. Ismét borúlátással vádolhattok. De a tények, az események, a tapasztalat mást mondanak.
Egyetlen erős várnak már csak az Isten maradt. S csak újra és újra mondhatom: ha ő velem, kicsoda ellenem!
Igen, most jött el a nagy paradigmaváltás ideje. Sokféle szempontból kell megtörténnie, s ezért minden eddiginél nagyobbnak kell lennie. Hiszen nem csupán a pénzcsinálta pénz világát volna szükséges térfigyelő kameráink látókörébe vonni, de ezzel egyidőben a fogyasztói társadalom csalóka előnyeit is kénytelenek leszünk elfelejteni. Létünknek ismét közelebb kell kerülnie a természethez, létformánknak le kell egyszerűsödnie. És erre nem áll készen az emberiség. Ettől igencsak eltávolították csalfa szószegő illuzionisták. A kör bezárul.
Rá kell jönnünk, hogy várakozásaink nem mulandó javak megszerzéséről szólnak. És nem önmegvalósításunk kizárólagossága az élet vezérfonala. A világ rákényszerül a fogyasztói társadalom felülvizsgálatára, a természetesebb életmódok felértékelésére és a szolidaritásra.
Amint az egyre nagyobb tudás − a rend csodájába mélyebben bepillantva és a véletlenek végtelen sorának képtelenségét felismervén − a természetfeletti fel és elismeréséhez vezetett, azonképpen − a rendet tagadva és soha sem véletlenül, hanem tervszerűen rombolva − a mindeneknek föléemelkedni óhajtó gonosz az ember fennmaradásának egyre nagyobb kérdőjeleit odáig szaporította, hogy már csak a természetfölötti képes a létünkhöz nélkülözhetetlen rendet helyreállítani.
Egyfelől bonyolult gondolatok egyszerű tapasztalati tényekről, másfelől a feltétel nélküli hit. Íme az adventi várakozás nagy lehetősége. Okoskodások helyett az égre pillantani és onnan várni segítséget. Nem feltétel nélküli megoldást, hanem erőt és képességet várni, a megoldásokban jó eszköznek bizonyulni.
Ez lenne feladatunk az általános emberi dolgok területén, lét és nemlét, pusztító jelen és gyógyító jövő dolgában. Hiszen az Alkotó eddig sem hiába tette dolgát.
De van nekünk egy másik szent feladatunk is.
Nemzetünk a várakozók között az egyik legtöbbet várakozó, legtöbbet szenvedett, próbált vagy büntetett nemzet. Az emberiségről leírtak után kötelességünk erről is gondolkodni. Saját, feledhetetlen és csak reánk bízott feladatunkról.
Ami itt történik, tudjuk jól, hogy ama nemzetek feletti erő befolyása alatt folyik. Ismeretes, hogy minden munkaképes magyarnak havi 140.000 Forintot kellene befizetnie, ha adósságainkat és azok kamatait szeretnénk letudni. Az sem titok, hogy az átlagkereset 120.000 Forint. Erről többet nem is kell mondanom.
Gazdasági megoldás már nincs. Csakhogy ezzel nem lehet felelősségünket könnyedén lerázni. Nem lehet depressziókba és anómiába süllyedve a falnak fordulni, mielőtt „úgyis meghalunk”.
Advent most is kiutat fog mutatni, de meredek és fárasztó lesz. Lemondást és nagy erőfeszítést kíván végigjárása.
Hatalmas lelki, szellemi tartalékok mozgósítását követeli meg. És a feltétlen hitet. Egy olyan hitet, mely nem egyik-másik vallás, egyik-másik világkép elfogadását jelenti, hanem azok közös, egy-igaz sarkcsillagának folytonos és közös elfogadását. Földléptékű földünkön, emberléptékű emberként, lelkes lényhez méltó lélekkel, a világmindenség csodájának felelősségével kellene élnünk. Ennek kvinteszenciája a hit.
Nemzetünknek képesnek kellene lennie a Szent Korona fényéhez, a minden embert befogadó és védelmező, ma is legkorszerűbb egyetemes igazságához való felemelkedésre. Arra, hogy ne csak saját sérelmeivel legyen elfoglalva, hanem nagyot mervén próbáljon meg úgy megújulni, hogy az egyetemes emberiségnek is példát mutasson.
Nagy feladat. Kiválasztottaknak való.
Annyit emlegettük, hogy ilyenek vagyunk. Annyit tettünk és véreztünk azért, hogy ezt bizonyítsuk. Annyit tettek azért, hogy mindezt feledjük.
Most itt van az idő. A Nagy Idő! Az újabb figyelmeztetés.
Advent elhozta a paradigmaváltás lehetősségének üzenetét. Valahol Valaki felemelte ujját.


Ha eddig várakoztunk, most cselekednünk lenne ésszerű.
Cselekedni! Vagyis hittel, bizalommal és kitartóan munkálkodni.

Leányfalu, 2008. november 26.