NYOLC  PÁPA  ÉS  AZ  ÉN  ÉLETEM

 

 

Én magam is eltűnődtem, hogy eddigi életemben, 1919-től 2005-ig hét pápa követte egymást a pápai széken. Mindez akkor jutott eszembe, amikor Szentatyánk utolsó hónapjait, majd agóniáját és az ezt követő temetésének csodáját néztem a képernyőn napokon keresztül, éjjel, nappal.

Akárhogy számolom, hét pápa regnálásának közel száz éve alatt telt el az életem, és a konklávén még ebben a hónapban megválasztják a nyolcadikat. Az ő nevét is meg kell majd tanulnom.

Sorra veszem mindegyiket

 

XV. Benedek (1914-1922). Az első világháború pápája. Mindent megtett, hogy a háborús feleket tárgyaló asztalhoz ültesse. Talán neki is köszönhetem, hogy élek, hiszen a békekötés után került haza édesapám az olasz frontról a kassai családi házba, ahol 1919. októberében megszülettem.

 

XI. PIUS (1922-1939). Gimnazista koromban sokat hallottam róla. Az Actio Catholica az ő éveiben vált erőteljes mozgalommá. Nagy hatással volt rám, hogy ezekben az években még diadalmasnak mutatkozott az egyház. A magyarországi reform a hazai szerzetesrendekben, az  egyházi iskolákban szemem láttára bontakozott ki. Ez tette vonzóvá számomra is a szerzetestanári hivatást. A budapesti Eucharisztikus Kongresszus évében jelentkeztem Zircre. A reform követelményei nem riasztották vissza a fiatalokat. Épp ellenkezőleg.

 

XII. PIUS (1939-1958). Számomra ő volt maga az élő Krisztus. Pápasága alatt nyílt ki az addig „bezárt”, megközelíthetetlennek látszó római szentszék a világ előtt. Azokban az években kétszer voltam Itáliában, megismertem az olasz főpapok közvetlenségét szemben a mi itthoni „kegyelmes uram” világgal. A merevség lassan, de biztosan kezdett lazulni, és ennek motorja a pápa volt. Amikor Rómát bombázták, autóba ült, a sebesültekhez ment, és véres lett a pápa fehér reverendája.

1946-t írtunk. Ekkor nevezte ki bíborossá Mindszenty József esztergomi érseket. Jelen voltam, amikor átölelte, és hallottam megrendítő mondatát: ”Te leszel az első, aki szenvedni fog az egyházért”. Életemben ekkor beszéltem először és utoljára Krisztus földi helytartójával. Legfőbb rendi elöljáróm, a generális apát kieszközölte, hogy az u.n. „udienza speciale” kihallgatáson vehessek részt. Ez azt jelenti, hogy a pápai termek egyikében mindössze 10-15 személyhez lép be a pápa, és mindenkivel néhány mondatot vált. Leírhatatlan élményben volt részem. Elmondhattam, hogy ki vagyok, és bár társaim tovább mentek az USA-ba, én visszamegyek Magyarországba. Megkérdezte, hogy „nem félsz hazamenni?” („Non hai paura di ritornare in Ungheria”?). Megkérdezte, hogy miért megyek vissza? Válaszom határozott volt: ”A magyar ifjúságért”. Ekkor térden állva kértem áldását apostoli küldetésemre, szüleimre, testvéreimre. És ekkor egy pillanatig néma csend következett. Felnézett a magasba. Lehetett látni, hogy régi emlékei közül akar nekem valami megrendítő ajándékot adni. És valóban: visszaidézte az 1938-ban magyarul elmondott beszédét a budapesti Eucharisztikus Kongresszuson, és hangosan ezt mondta:” Dicsértessék a Jézus Krisztus. Éljen Mária országa”.

Ezzel a tudattal és ezzel a pápai áldással tértem haza, ez adott erőt, hogy el tudjam viselni a véres diktatúra minden üldözését, a börtönöket, a haláltábort,- és ez ad erőt ma is, hogy mint misszionárius hirdessem az evangéliumot a missziós területté vált hazánkban.  

Neki köszönhetek mindent. Azt az engedélyt is, hogy egy évig a Vatikáni Könyvtárban külön asztalnál még délután is kutathattam. És itt gyűjtöttem össze a Mohács utáni Magyarországról mindazt, amiért a Magyar Tudományos Akadémia doktorrá avatott.

 

 

XXIII. János (1958-1963). Börtönben, majd internáló táborban sínylődtem, amikor megszületett ebben a Szentlélek által különös karizmával megáldott pápa lelkében egy új egyetemes zsinat összehívásának gondolata. Minderről természetesen mi a börtönben semmit sem tudtunk. De ő tudta, hogy miközben kinyitja a világ felé az egyházat, mi sokan, több tízezren szenvedünk az egyházért a kommunista diktatúra különböző börtöneiben. Akkor szabadultam, amikor meghalt. Ö valósította meg álmaimat: a latin regulák béklyóiból kiszabadultan a hívek felé arccal állhattam, és magyarul misézhettem. Mindazt, amiért ma is lelkesedem, ennek a szent, derűs pápának köszönhetem. Nem tudok elég hálás lenni, hogy ebben a korban lehetek magyar katolikus pap. Itthon még az egyház vezetői, még a fiatal papok sem nőttek fel hozzá, és mindahhoz, amit lehetővé tett a magyar egyház számára.is. Ő adta vissza szent büszkeségemet, hogy katolikus lehetek a XXI. században is, és tagja lehetek a lábat mosó egyháznak. Azóta titokban minden nagycsütörtökön elmegyek olyan falvakba, ahol nincs pap, és megmosom a hívek lábát. Legutoljára egy falu polgármesterének lába fölé hajoltam. Ezt a gesztust ettől a pápától tanultam. Naplója napi olvasmányom.

 

VI. PÁL (1963-1978). Azt a kaput, amit János pápa kinyitott, VI. Pál még tágabbra tárta, sőt ki is lépett rajta. Neki köszönhetjük, hogy a pápákat már nem koronázzák meg, mert a töviskoronás Krisztust kell képviselniük, nem a hatalmat. Megtette az első zarándoklatokat. Elment a Szentföldre, magához ölelte a Keleti Egyházat. Közben Nyugat elindult a lejtőn. Mérhetetlen szomorúság vett erőt rajta, és úgy hallottam, hogy élete alkonyán többször sírt. A világ ugyanis, és sokan az egyházon belül is, félreértették a Vatikáni Zsinat „nyitását”. Az ő pápasága alatt dörömbölt az egyház bronz kapuján az a mindent felforgatni akaró szabadosság, ami már az evangélium alapigazságait is kikezdte volna. Ekkor kezdődött a holland egyház szélsőségeseinek lázadása, melynek egyik megnyilvánulása volt a híres Holland Katekizmus.- Viszont ennek a sokat szenvedő pápának köszönhetjük, hogy sokszor magához hívta, és észrevette a jövő emberét, Wojtila krakkói érseket, akit megkért, hogy Ő vezesse élete utolsó nagyböjti lelkigyakorlatát.

 

I. János Pál (1978). Megnyilatkozásaiból kiderült, hogy tudatában volt pápasága feltűnő rövidségének. Már az is nyilvánvalóvá tette ezt, hogy tudatosan „első” János Pálnak nevezte magát, jóllehet felhívták figyelmét, hogy ez nem szokás, és majd az fogja nevezni magát „másodiknak”, aki ugyanezt a nevet kívánja felvenni. Prófétaként ült a pápai székben mindössze három hónapot, mert valóban szívinfarktus végzett vele. Krakkó érseke már azzal a sejtéssel tért vissza Rómába, hogy ő lesz a második János Pál.

 

II. János Pál (1978-2005). A „nyugatiak” nem nagyon örültek, hogy egy „keleti” ilyen elsöprő sikert arasson, és ilyen látványosan felborítsa a Vatikán évszázados „felsőbbrendűség-tudatát”. Mi, közép-európaiak azonban kimondhatatlanul boldogok voltunk. Különösen az ragadott meg, hogy ismert életszentsége nem gátolta őt a közvetlenségben. Neki köszönhetjük, hogy a lenézett, lekicsinyelt katolikus egyház fokozatosan népszerű lett, és nemcsak a keresztényeknek, de az egész világnak imponált erkölcsi nagysága.

 

Ő róla azonban külön szeretném megírni a magam memoárját.

 

                                                                                                          Barlay Ö. Szabolcs

 

 

FOLYTATJUK >>