II.  JÁNOS  PÁL  PÁPA

 


 

Azért tudok írni a pápáról, mert sokat olvastam életének arról az időszakáról, amikor még „csak” plébános, majd segédpüspök, egyetemi tanár, aztán Krakkó érseke lett. Aki szeretné megérteni pápaságának titkát, annak mindenképpen előbb meg kell ismernie a Róma előtti évtizedeit.

Élete, karaktere ugyanis egy gyökérből volt faragva, és Rómában sem lett más, mint Krakkóban. Természetesen itt teljesedett ki mindaz, amit karaktere csírájában már a krakkói években sajátjának tudhatott. A tölgy, vagy ha tetszik, a libanoni cédrus új miliőben, más fizikai és lelki atmoszférában még csodálatraméltóbbá tudott válni. Míg Krakkóban csak egy katedrája volt és egy egyházmegyéje, addig Rómában az egyetemes egyház katedrájáról szólt a világhoz és Róma püspökeként az Ecclesia Catholica pápájává kellett lennie. Minden képességét élete végéig  maximális energiával „működtette”. A technika nyelvén szólva: élete motorját a legnagyobb sebességre állította be. De a motor minősége adva volt, hozta magával. Épp úgy mint jelszavát, amit nem változtatott meg pápává választása után sem. Nem kellett, mert Krakkó érsekeként is  teljesen” égett: Totus tuus: „Egészen a Tiéd”, maradéktalanul, minden energiámat Neked adva Szűz Mária és rajtad keresztül Fiadnak!” Ezt nem lehet fokozni, ragozni. És épp ez ragadta meg azt a világot, mely képtelen megvalósítani ezt az önátadást. Ez a pápa imponált a világnak, a hívőknek, akik tudják, mit jelent szentnek lenni,-de a hitetleneknek is, mert titokban ők is szeretnének ilyen magaslatra eljutni. A következőkben erre a legjellemzőbb vonására szeretnék rámutatni. Mindig mindenben „totus” = egész, teljes, minden!

Hazaszeretete

Megcsókolni a haza földjét. Egyetlen pápa, egyetlen főpap és egyetlen államférfi sem tett ilyet. Ez az ő jellegzetes és mindenkit felülmúló gesztusa. Először Lengyelország földjét csókolta meg. Kilépett a repülőgépből, lejött a lépcsőkön, majd mielőtt bárkinek köszöntését fogadta volna, letérdelt a földre és megcsókolta.- És mivel tudta, hogy ezzel az alázatos gesztussal minden nép lelkét megfogja, ezt tette, bárhová ment,- itt nálunk, Budapesten is.

Ezt írja Krakkóban 1974-ben:”Amikor a hazára gondolok, kinyílok és megkapaszkodom a földbe. A szív súgja ezt, mintha belőle egy rejtett határ húzódna mások felé, hogy mindenkit befogjon egy mindegyikünknél ősibb múltba. Ha a hazára gondolok, kibomlok belőle, hogy kincsként magamba zárjam őt. Mindegyre azt kérdem, miként gazdagítsam és tágítsam a tért, amelyet kitölt. Amikor a hazára gondolok, keresem azt az utat, mely a meredélyeken, mint magasfeszültségű áram, egyre feljebb hatolva átcikázik,- a haza is ily éltető árama mindannyiunknak”.

Ha Wojtyla lelkében nem ez a mindent odaadni akaró hazaszeretet élt volna, másként alakul Lengyelország és Kelet-Európa történelme. Ő volt az „áramközpont”, a centrále ebben a kérdésben is. Ezért mondta és érezte mindenki, hogy valamilyen kisugárzás árad ki személyiségéből. Tény, hogy első lengyelországi látogatásakor 1979-ben Czéstochovában elmondott beszédében tizenhétszer szerepelt a „solidarnosc”, a szolidaritás szó. Nélküle nem jött volna létre a kommunista diktatúrát térdre kényszerítő Szolidaritas független szakszervezeti mozgalom, melynek 1980-ban már 10 millió tagja volt. Nélküle nem kapott volna legitimitást Lech Walesa, akit meghívott a Vatikánba. Aligha tévedek, ha az 1981. máj. 13-án elkövetett merénylettel a kommunista diktatúrának az volt a szándéka, hogy végleg elnémítsa a pápát. De életben maradt! Tény, hogy minden egyes gesztusa vérző sebet ejtett a kelet-európai pártvetőségeken, a Kádáréban is. Évekig tartó harcának motorja a minden áldozatra kész hazaszeretete volt. .Elég idézni Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárt: ”Ami Kelet-Európában lezajlott, az nem történhetett volna meg a pápa kivételes szerepvállalása nélkül!”.

Egyházszeretete

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy János Pál pápa minden erejét, tudását, tökéletes kommunikációs készségét arra összpontosította, hogy az ősegyház egyszerű, szegény Megváltójának arcát mutassa meg a világnak: a szegények, üldözöttek, betegek, jóságos Jézusát,

 

a gyermekeket ölébe ültető,a fiatalokat megértő és a bűnösöknek megbocsátó Krisztusát, aki állandóan úton volt Galilea, Szamaria, Judea földjén, de még a pogányok lakta területet sem kerülte el. Az ezredforduló pápája ebben is követte Mesterét: 129 országot keresett fel, több mint egy kilométer utat tett meg, vagyis harmincszor megkerülhette volna a földet. Hittérítő missziója épp a legszegényebb vidékeken volt sikeres. Már első útján Mexikóban az indiánok előtt éles hangon mondta: ”Én vagyok a szegények hangja! Nektek van igazatok! Ne hagyjátok magatokat félrevezetni”. 2003. okt.16-án pápaságának 25. évfordulóján, Rómában ezt mondta az egyházról: „Pápaságom kezdete óta imáimat, cselekedeteimet egyetlen vágy mozgatta: tanúskodni arról, hogy Krisztus jelen van és működik egyházában. Folytonosan keresi az elveszett bárányt, bekötözi sebeit, védi az erőset.. Ezért van, hogy az első naptól kezdve nem szűntem meg kiáltani: Ne féljetek befogadni Krisztust, elfogadni az ő hatalmát. Ma is erővel ismétlem: Nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt. Hagyjátok magatokat vezetni Általa! Bízzatok szeretetében”

A pápa egyház-képéhez szervesen hozzátartozik a vallásközi párbeszéd. Míg a Vatikáni Zsinat az aggiornamento-t, a párbeszédet általában tartotta fontosnak és nélkülözhetetlennek az egyház nyitottságához, addig János Pál pápa a vallások közötti párbeszédet tartotta létfontosságúnak. Sokan sokféleképpen értékelik a Szentatya pápaságának eseményeit. Legtöbben azt az imatalálkozót tartják a legnagyobb eredménynek, melyre 1986. október 27-én Assisibe hívta meg a világvallások vezetőit. Hogy ez az eddig még meg sem fogalmazódott vágyálom egyáltalában megvalósulhatott, önmagában mutatja, hogy milyen karizmával áldotta meg a Szentlélek Isten Róma püspökét. 2002. január 24-én az ismét összejött vallási vezetők előtt ezt mondta: ”Itt az idő, hogy tudatosan legyőzzük az ellenségeskedés kísértését, mely végig kíséri az emberiség vallásainak történetét. Amikor e kísértések a vallásra irányulnak, a vallás tökéletesen éretlen arcát mutatja. A valódi vallásos érzés inkább Isten misztériumának, a jóság forrásának megtapasztalásához vezet, ami a népek közötti tisztelet és harmónia forrása: a vallás valójában az erőszak és a konfliktus fő ellenszere”. A pápa valóban mindent megtett, hogy eltávolítsuk az emberi történelem oly sok korszakát átvérző vallásháborúk rettenetes kísértetét.

Bocsánatkérések.

Bocsánatot kérni csak alázatos ember tud. Az alázatnak maximumát az teljesíti, aki saját gyilkosának is megbocsát. Ebben is „totus” volt, úgy ahogy az Úr Jézustól tanulta: ”Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.  A merénylet után két évvel, 1983 Karácsonyán, december 27-én meglátogatta a börtönben gyilkosát, Mehmet Ali Agcát, kezet fogott, és hosszan elbeszélgetett vele. Azt kevesen tudják, hogy Törökország-i látogatása során találkozni kívánt Agca édesanyjával, hogy megvigasztalja, és neki is elmondja, hogy megbocsátott fiának.Elementáris erővel élt benne az apostoli hivatás legszebb erénye, az empatia. Ezért minden alkalmat megragadott, hogy enyhítse, bekötözze és meggyógyítsa a sebeket, melyeket a keresztények, az egyház, a papok, vagy a pápák okoztak másoknak a történelem folyamán. Néhány megrendítő adat: Ő volt az első pápa, aki másvallásúak templomát felkereste. 1986. április 13-án a római zsinagógába látogatott, de volt a lutheránusok templomában is. Nálunk 1991-ben a reformátusok csodálkozása közepette megkoszorúzta a gályarabok emlékművét, és ezzel évszázados tüskét távolított el a protestánsok lelkéből. (Ennek köszönhető, hogy most április 3-án a debreceni Nagytemplom harangját is meghúzták a pápa halálhírére!).

Jeruzsálemben a Siratófalnál bocsánatot kért mindazokért a szenvedésekért, üldözésekért, botrányokért, melyekkel vétett az egyház és melyeket elkövettek a keresztények a zsidók ellen az évezredek folyamán. És cipőjét levetve lépett be a muzulmánok mecsetjébe, hogy enyhítse a két vallás között feszülő ellentétet, sőt gyűlöletet. Ő volt az inspirátora az anglikánokkal, ortodoxokkal való kibékülésnek, a Luther ellenes hangulat feloldásának. 1999.okt.31-én Augsburgban aláírták  az evangélikus-katolikus  közös nyilatkozatot a hitbeli megigazulás tanáról.

A legmeghatóbb az az egyetemes bocsánatkérés volt, melyet a súlyos beteg pápa Szent Péter bazilika kapujában a térdeplőn mondott 2000. március 12-én. A világ minden TV állomása és hangcsatornája közvetítette ezeket a szavakat: ”Alázatosan bocsánatot kérünk mindazért, amivel ki-ki a saját magatartásáért felelős és hozzájárult az egyház arcának eltorzulásához. Ugyanakkor, miközben megvalljuk a saját bűneinket, megbocsátjuk mások ellenünk elkövetett bűneit. A történelem folyamán a keresztények számtalanszor szenvedtek elnyomást, hatalmaskodást, üldözéseket a hitük miatt. Miként a visszaélések áldozatai megbocsátottak, úgy megbocsátunk mi is. A mai és a mindenkori egyház kötelességének érzi, hogy e szomorú események emlékezetét megtisztítsa a harag és a bosszú minden indulatától.”

A pápa magatartása és az elmondott szöveg önmagában is elegendő érv, hogy mit tegyenek az egyes részegyházak, például a magyar egyház hierarchiája az elmúlt évtizedek bűneinek annyira óhajtott beismerésével és az ellenünk elkövetett bűnök megbocsátásával. A követendő példát a Szentatya megmutatta, félreérthetetlen módon elénk „élte”.

A pápa és az ifjúság.                

Aki állandóan az élet értékéről, az élet kultúrájáról beszélt, nem is lehetett más, mint az ifjúság barátja. A napokban mondta egy idős asszony: a pápa fiatalok iránti megható ragaszkodása még az időseket is fiatalokká tette. Ez a kijelentés a pápa egyik legfontosabb tettére mutatott rá. Évszázadok óta ugyanis az egyházat különös előszeretettel az öregek, az ügyefogyottak, az életbe belefáradtak gyülekezetének szerették feltüntetni. Ehhez a véleményhez nagyban hozzájárult az is, hogy pápának legtöbbször idős főpapot választottak a bíborosok. És most íme, itt áll a világ előtt egy 58 éves, jókedvű, sportoló, magának uszodát építő, síelő, turista pápa, aki előtt a fiatalok elkezdenek gitárral a kezükben énekelni, táncolni, de nemcsak Párizsban, a liberálisok-ateisták-szabadkőmüvesek fellegvárában, hanem Afrikában a bennszülöttek, a félig meztelen férfiak és nők.-Azonban ennél sokkalta nagyobb csodának minősül az a letagadhatatlan tény, hogy minél elesettebb, gyengébb, remegős kezű, sőt külsejében már-már szánalomra méltóbb lett a pápa, a fiatalság annál jobban ragaszkodott hozzá. Bizonyára azért, mert ezzel tudták legjobban kimutatni csodálatukat gyengeségének hősies leküzdése miatt. Aki figyelemmel kísérte az ifjúsági világtalálkozókat, meggyőződhetett az előbb elmondottak igazságáról. Sosem felejtkezett el arról, hogy az emberiség fele nő,-és nekik mindig tudott olyan csodálatos szavakat mondani, melyek életreszóló üzenetként hatottak:”Hála neked nő, azért, hogy nő vagy. Női mivoltodban gyökerező érzékenységeddel gazdagítod a világ megértését, és hozzájárulsz az emberi kapcsolatok teljes igazságához”. A világtalálkozókon rengeteg fiatal, szerelmes pár jelent meg, akik megértették, hogy szerelmüket is megáldja.

 Néhány dátum: 1987. március 31 - április 3: Buenos Aires.-1993. augusztus 9-16. Denver- USA.-1995. január11-15.Manila.-1997. augusztus 21-24.Párizs egy millió fiatal, akik közül az egyik a pápa elé lépve megkérdezi:”Tessék mondani, tényleg hisz abban, hogy Jézus Krisztusnak van még mondani valója a mai fiataloknak?”  Mire a pápa mosolyogva  így válaszolt: „Kedves Fiam, egyedül neki van mondanivalója”.A tapsorkán nem akart elcsendesedni.- 2000.augusztus 19 Roma Tor Vergata: ”Igazából Jézus az, akit kerestek, amikor a boldogságról álmodoztok.” 2002.július 23-28.Toronto.- Halála előtt egy hónappal, a gégemetszés utáni állapota ellenére, azt üzente a fiataloknak, hogy szeretne velük találkozni nyáron Kölnben.-

 Hogy mit jelentett a fiataloknak az aggastyán kora ellenére is annyira szeretett pápa? Nos, a kérdésre a képernyőn egy messziről Rómába zarándokolt fiatalember adta meg a választ: ”Úgy szerettem, mint az édesapámat, és úgy éreztem, hogy el kell jönnöm, hogy búcsút vegyek tőle.”

Azt azonban senki nem gondolta, hogy a temetésére jött több milliós tömeg túlnyomó részt fiatalokból fog állni és még a koporsója előtt is 5 percig zúgjon a taps. A különben mindig gúnyolódó, ellenséges hangvételű lapok is kénytelenek voltak megírni, hogy ilyen temetést még nem kapott a világtörténelem folyamán senki. Pedig ők is jól tudták, hogy a pápa mindig nyíltan az evangélium magas mércéjét állította a fiatalok elé, és a szerelmeseknek is mindig a tiszta élet normáit hirdette. Ezzel cáfolta ország-világ előtt, hogy a mai fiatalság fittyet hány az erkölcsre. A konzervatívnak csúfolt pápát a legmodernebb fiatalság is szívébe zárta. Ez volt II. János Pál pápa legnagyobb csodája.” Nem igaz, hogy a pápa vezeti a fiatalokat a földgolyó egyik végétől a másikig, inkább a fiatalok vezetik őt. És ha éveinek száma gyarapszik is, arra buzdítják, legyen fiatal!”. Így már érthető, hogy az utolsó nagy ifjúsági világtalálkozó 2005. április 2-án a Szent Péter téren volt, mert együtt akartak lenni atyjukkal, amikor átlép az örökkévalóságba. „Itt vagyunk Szentatya”…”Legyetek derűsek, én is az vagyok”… Ez volt utolsó üzenete… és 21 óra 37 perckor lehunyta szemét.

Az öregek, nagybetegek pápája.

Előttem van íróasztalomon egy képsorozat: az utolsó évek felvételei a pápa szenvedő arcáról. Ez is „totus”. Épp ezért hiteles, és épp ezért érezte mindenki, mindenféle-fajta ember, hogy ez az ő pápája. Mit kezdtek volna az erőtől kicsattanó fiatal pápával a halálos betegek, az egyre jobban leépülők, a betegségük miatt biztosan halálraítéltek, ha csak beszélt volna a betegség, a szenvedés, az öregséggel járó megalázó nyomorúság hősies elviseléséről, de ő maga nem élte volna elénk mindazt, amit ez a szó jelent: gyógyíthatatlan beteg. Az Úr Jézus is a Golgotán vált hitelessé, mindannyiunk megváltójává. A pápa 2000-ben egyre komolyabban foglalkozott a lemondás gondolatával. De a „totus” miatt döntött úgy, hogy kiissza utolsó cseppig a szenvedés poharát, ahogy azt Jézus kérdezte apostolaitól: ”Készek vagytok arra, hogy igyatok abból a kehelyből, amelyből én iszom?” /Mt 26, 23 /. Megrendítő, sőt sokak számára már tekintélyét is csorbítók voltak az utolsó évek közvetítései, melyek nyíltan mutatták a nyálát zsebkendőjével törlő, remegő kezét, alig érthető hangját. Ki gondolta volna akkor, hogy épp ezzel a „totus”, tehát a porig érő, megalázottságot is vállaló magatartásával hódította meg legjobban a világot, benne elsősorban a fiatalságot. Hiszen mindannyian éreztük, hogy értünk vállalta ezt is.- Kezemben tartom azt a drága kincset, amit nemrég csúsztatott kezembe egy idős barátom, látván, hogy mennyire elesett vagyok. A Füzet címe: II. János Pál pápa levele az idősekhez… Ebből most mindössze azokat a sorokat idézem, melyekben megtalálható a haldokló pápa utolsó néhány szava, melyről sokan azt gondolták, hogy legenda. Ez a szó a derű! Íme az utolsó oldalon olvasható mondat: „Ó, élet Ura, ha eljön a végső „átmenet” pillanata, add, hogy derűs szívvel induljunk….   Ezt halála előtt hat évvel írta…Tehát nem beszélt félre, amikor átmetszett gégével ezt üzente az érte imádkozó millióknak: ”legyetek derűsek, én is az vagyok”  

            Miközben írom ezeket a sorokat, elhangzott a Szent Péter bazilika erkélyéről a „Habemus papam”. A Szentlélekkel közreműködő 115 bíboros már a második napon megválasztotta a 78 éves Ratzinger német bíborost, aki a XVI. Benedek néven folytatja annak a II. János Pál pápának főpásztori munkáját, akinek leghűségesebb munkatársa és barátja volt.- Óriási kihívást jelent János Pál utódjának lenni. Természetesen minden folytatódik, mégis minden másként fog menni.

Egyet azonban én máris szeretnék hangsúlyozottan kijelenteni. Azok az unosuntalan leírt, kimondott jelzők, hogy a pápa konzervatív-e, vagy forradalmian haladó, netán liberáis beállítottságú, a vallás, különösen a katolicizmus értékrendjében nem használható jelzők. Az új pápa még az én „szélsőségesnek”, forrongónak (forradalmárinak) minősített véleményem szerint is a legnyitottabb főpapjaink egyike. Öt könyve magyar fordításban is megjelent. Oly bátor és megdöbbentően merész véleményeket fogalmaz meg, melyek nélkül én nem mertem volna megírni Egyház a mában című könyvemet. Minden „újítás számba” menő gondolatomat tőle vettem át és rá hivatkoztam. Ennek ellenére szélsőségesnek minősítették megállapításaimat. Tehát XVI. Benedek pápa megfogalmazásával fejezem be soraimat, üzenve mindazoknak, akik még mindig hatalmi kategóriákban gondolkodnak: A hierarchia kifejezés nem merülhet ki a „hatalom gyakorlásában”, hanem az „eredet” jegyében értelmezendő. Vissza az ősegyház stílusához. Mostani pápánk is, mint elődje, a „lábat mosó egyház” stigmáját viseli a lelkében.

 

 

 

                                                                                             Barlay Ö. Szabolcs

                                                                                      a pápa magyar misszionáriusa